Miközben az ukránokat vádolja nácizmussal, Vlagyimir Putyin egy XX. századi fasiszta filozófus, Ivan Iljin fasizmus-programját valósítja meg lépésről lépésre. Timothy Snyder amerikai történész 2018-ban megjelent könyvéből az is kiderül, hogy Putyin régóta „megígérte” Ukrajna államiságának felszámolását is, de a Nyugat egyszerűen nem hallotta meg.

A huszadik század egyetlen gondolkodója sem részesült olyan nagyszabású rehabilitációban a huszonegyedik században, és nem élvezett olyan mértékű befolyást a világpolitikára, mint az 1954-ben svájci emigrációban elhunyt Ivan Iljin – írja Timothy Snyder A szabadság felszámolása (eredetiben: The road to unfreedom) című könyvében, amelyben feltárja a kapcsolatot a múlt század elején született fasiszta filozófus és az ezredfordulón végbement oroszországi fordulat között. A kötet magyarázattal szolgál arra is, hogy miként vált a NATO-tagsággal kacérkodó Oroszországból jóformán egyik napról a másikra a „dekadens Nyugat” esküdt ellensége.

A „megváltó”

Ivan Iljin elmélete három fő gondolat köré épült.

Meggyőződése volt, hogy a társadalmi fejlődés lehetetlen. Elképzelése szerint a politikai-társadalmi rendszerben mindenkinek megvan a helye a társadalomban, akárcsak a sejteknek az élő organizmusokban. A szabadság Iljin szerint azt jelenti, hogy a részek tudják a helyüket.

Ebből következik a demokrácia-felfogása. Eszerint a választás mindössze rituálé. A szavazás célja csupán annyi, hogy a nemzet tagjai együttesen támogatásukról biztosítsák a vezért, aki nem választás útján kapja a legitimitását, hanem „Isten akaratából”.

Nem utolsó sorban Iljin – Emil Cioran román filozófushoz hasonlóan – úgy gondolta, hogy Isten hibát követett el a teremtésben, amikor szabadjára engedte „az érzékiség gonosz természetét”, és ezzel megszűnt a történelem előtti Isten tökéletes és örök volta. A világegyetem totalitásának visszaállítása felé az első lépés a fasiszta államcsíny lenne, a „megváltás aktusa”. A feladat Oroszországra hárul – amely valahogy megmenekült a történelemtől és megmaradt az örökkévalóságban –, illetve egy „megváltóra”, aki meghozza azt a „lovagi áldozatot”, hogy mások vérét ontva megszerzi a hatalmat.

„Isten akaratából”

Ivan Iljin 1954-ben elfeledve halt meg Svájcban, ám Putyin 2005-ben Moszkvában újratemettette, majd visszaszereztette személyes iratait, amelyek halála után a Michigani Állami Egyetemre kerültek. Az orosz elnök személyesen felügyelte Iljin munkásságának az újrafelfedezését – amiből természetesen kihagyták a Szovjetunióról szóló bírálatait –, és szívesen idézett tőle az orosz parlament előtti éves, nagy jelentőségű beszédeiben.

Iljin nevét rebesgették az álellenzéki pártok vezetői, akik szerepet vállaltak a demokrácia Iljin által javasolt „rituáléjának” megteremtésében, és őt idézte az alkotmánybíróság vezetője is, ráadásul éppen azt a gondolatát, miszerint a jog a felmagasztosult vezető szeretetét jelenti.

Amikor történészhallgatók arra kérték Putyint egy 2014-es találkozón, nevezzen meg egy tekintélyes történészt, egyetlen név jutott eszébe: Ivan Iljin.

Snyder felidézi, hogy az orosz parlament előtti első elnöki beszédében Vlagyimir Putyin saját helyét az orosz „időtájképben” egy örök körforgás betetőzéseként határozta meg: mint Kijev régi nagyfejedelmének, Vlagyimirnak a visszatérését. A névazonosságra tudatosan rájátszott a rezsim, ebben segítségére volt az ortodox egyház is. Pszkov metropolitája, a Putyin gyóntatójaként ismert Tyihon Sevkunov úgy utalt rá, mint a 988-ban megkeresztelkedett kijevi nagyfejedelem reinkarnációjára. A szerzetes – aki egyben 2012 legsikeresebb orosz könyvének szerzője – leszögezte: „aki szereti Oroszországot és a javát akarja, egyedül azért imádkozhat, hogy Isten akaratából Vlagyimir kerüljön Oroszország élére”. Ebben a megfogalmazásban Vlagyimir Putyin az orosz megváltó, aki a történelmen túlról érkezik („Isten akaratából”), és már a névazonosság révén misztikusan megtestesíti az ezeréves orosz múltat.

Nyugat-ellenes fordulat

2008-ban lejárt Putyin második elnöki mandátuma, és az alkotmány szerint nem vállalhatott újabb megbízatást. Ekkor az államfői posztot a nagyjából ismeretlen Dmitrij Medvegyev vette át, Putyin pedig miniszterelnökként folytatta. Négy évvel később posztot cseréltek – az időközben módosított alaptörvénynek köszönhetően –, azonban Putyin és pártja a várakozásoknál sokkal gyengébben szerepelt a parlamenti, majd az elnökválasztáson. Mindkét voksolást elcsalták, ami országszerte tiltakozásokat váltott ki.

A Kreml reakciója az volt, hogy a demokratikus ellenzéket hírbe hozta a „globális szodómiával”, a tüntetőket pedig egy idegen hatalom lefizetett ügynökeiként állította be, természetesen bizonyítékok nélkül. „A Nyugatot éppen azért választották ki ellenségnek, mert nem jelent fenyegetést Oroszországnak” – írja Snyder, aki szerint ebben is pontosan követték Iljin útmutatását. Ő a politika művészetét „az ellenség azonosításában és hatástalanításában” határozta meg, de nem arra gondolt, hogy az államférfinak ki kell derítenie, melyik külföldi hatalom jelent tényleges fenyegetést; szerinte a vezetőnek azt kell eldöntenie, mely külföldi ellenség konszolidálja a diktátori hatalmat.

Miután Putyin 2012 májusában visszatért az elnöki szerepbe, az orosz államot Iljin javaslatainak megfelelően alakították át. Az orosz elnök egyértelművé tette, hogy demokrácia alatt a saját személyének szóló rituális támogatását érti: „a törvényeknek, szabályoknak és rendeleteknek való engedelmességet és a tiszteletben tartásukat”. Putyin logikájában, ha a törvény tiltja a tiltakozást, az egyénnek nincs joga tiltakozni a kormány demokráciaellenes lépései miatt sem, hiszen a demokrácia megköveteli a törvények betartását.

Iljin álláspontját ismételte Putyin a választásokról és a törvényekről, amely szerint a „szabadság” az önkényes vezető szavának való behódolást jelenti.

„Az (ukrán) állam én vagyok”

Putyin magáévá tette Iljin nemzetfelfogását is. Ezt világossá tette egy 2012-es cikkben, amelyben Snyder szerint felszámolta az Orosz Föderáció határait, és jövőbeni elnökként megszólalva Oroszországot nem mint államot, hanem mint spirituális állapotot jellemezte. Iljint név szerint idézve azt állította, hogy az orosz civilizáció automatikusan testvériséget hoz létre. Tisztázta, hogy az ukránokat az orosz civilizáció részét képező népnek tekinti, és hogy „a nagy orosz küldetés a civilizáció egységesítése és szorosra fűzése”. A cikk végén Putyin közölte a világgal, hogy az oroszok és az ukránok sosem választhatók szét, és háborúval fenyegette azokat, akik képtelenek ezt megérteni.

Timothy Snyder megjegyzi: egy évtizeddel korábban a Nyugat nem vette fel a Putyin által odadobott kesztyűt, mert Európában, Amerikában és Ukrajnában senki nem tulajdonított jelentőséget az orosz–ukrán viszonynak.