A vasárnap elrajtoló katari labdarúgó-világbajnokságtól eltekintve, a Közel-Keleten másfajta mérkőzések is zajlanak, amelyek kimenetele – mint ahogyan azt már megszokhattuk – jóval túlmutat a térség amúgy is képlékeny erőviszonyainak közvetlen alakításán. Bár most mindenki elsősorban az orosz–ukrán háborúval van elfoglalva, ez távolról sem jelenti azt, hogy olykor a kulisszák mögött ne történnének olyan dolgok, amik potenciálisan magukban rejtik újabb konfliktusok kirobbanását, vagy akár a már létező, de különböző érdekek miatt hamu alatt parázsló feszültségek újbóli felszítását.  

Jelen eszmefuttatás kiindulópontja a múlt vasárnap Isztambul legforgalmasabb sétálóutcáján elkövetett, hat halálos áldozatot és több tucat sebesültet követelő pokolgépes merénylet. A hír villámgyorsan bejárta a világsajtót, ugyanakkor a tragédia bekövetkeztét követően több vezető publikáció, politikai szakértők és helyszíni tudósítók bevonásával, átfogóbb elemzéseket is megjelentettek a törökországi aktuális helyzetről. Ezek a cikkek, mint például Tom Perry és Jonathan Spicer írása a Reutersen, kivétel nélkül arra keresik a választ, hogy kinek állhat elsősorban érdekében egy ilyen terrorcselekmény? Egyértelmű választ nyilván senki sem mert mindeddig adni erre a kérdésre, de a mostanig kiviláglott információk összegyűjtése adhat némi támpontot az értelmezéshez, persze, ezeket sem árt kellő óvatosággal kezelni.

Az események filmje röviden: vasárnap délután bomba robban Isztambulban a Taksim tér közelében, amely a török metropolisz legforgalmasabb környéke, helybeliek és turisták egyaránt előszeretettel látogatják. A hat ártatlan ember életét kioltó merényletet követően a török hatóságok hajtóvadászatot indítanak és nagyon gyorsan őrizetbe is vesznek egy szíriai nőt, akit a robbantással vádolnak. Szulejmán Soylu belügyminiszter hétfőn már azt is tudni vélte, hogy a gyanúsított a parancsot Kobane városából kapta, ezzel mintegy megerősítve a vasárnap este tett kijelentését, amiben a Kurd Munkáspártot (PKK) okolta a merénylet miatt. Mi több, Kobane említésével nem csak a PKK került célkeresztbe, hanem a Demokratikus Egyesülés Pártjának fegyveres szárnya, a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG), amely szervezet elsősorban Észak-Szíriában aktív és a szíriai polgárháború 2011-es kirobbanása óta fegyveres harcot folytat gyakorlatilag mindenkivel, aki megpróbálta befolyását kiterjeszteni a térség kurd ellenőrzés alatt álló területeire.

Itt pedig álljunk meg egy pillanatra. A PKK-t és az YPG-t az EU és az Egyesült Államok egyaránt terrorszervezetként tartja nyilván. A Kurd Munkáspárt már 1984 óta folytatja küzdelmét Ankara ellen egy önálló Kurdisztán létrehozása érdekében, a Demokratikus Egyesülés Pártja pedig – amihez az YPG is tartozik – gyakorlatilag ugyanazt a célt tűzte ki. A térség erőviszonyainak már említett kuszaságát és képlékenységét tükrözi, hogy az amerikai kormány szíriai beavatkozását követően nagyon gyorsan kiderült: az ellenségem ellensége a barátom-elv alapján léteznek rossz terroristák és kevésbé rosszak. Az észak-szíriai kurd fegyveres milícia pedig az utóbbi kategóriába került a jelek szerint, mivel az Egyesült Államok félretette a nemzetközi terrorizmus terjedésével kapcsolatos aggályait, ebből kifolyólag pedig az YPG gyorsan az amerikaiak szövetségesévé lépett elő az Iszlám Állam ellen vívott harcok során. Hogy ez mivel járt, azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelni, a lényeg, hogy az anyagiakban és fegyverszállítmányokban konkretizálódó amerikai segítség révén a kurdoknak sikerült fenntartani befolyásukat Észak-Szíriában.

Mindezek fényében talán kevesen lepődtek meg azon, hogy az amerikai részvétnyilvánításra és a merényletet elítélő nyilatkozatra rögtön érkezett a száraz török reakció, miszerint ez pont olyan, mint amikor a gyilkos elsőként érkezik a tett színhelyére. Nem sok jóval kecsegtet, hogy ebben a pattanásig feszült geopolitikai helyzetben a NATO két legfontosabb játékosának számító Egyesült Államok és Törökország között újabb, még ha a közelmúlt történéseiben is gyökerező konfliktus körvonalazódik. Ellentétek márpedig eddig is léteztek a törökök és az Észak-Atlanti Szövetség többi tagja között, ami a leglátványosabban talán abban nyilvánult meg mostanig, hogy Ankara egyetlen NATO-tagként továbbra is akadályozza Finnország és Svédország csatlakozását. Itt pedig joggal merül fel a kérdés, hogy milyen pályán is focizik jelenleg Recep Tayyip Erdogan? Bel- vagy külpolitikai „meccset” akar elsősorban megnyerni?

A megkérdezett szakértők majdnem kivétel nélkül állítják, hogy mindkettőt, a kettő közötti kapcsolódási pont pedig a vasárnap ismét hangsúlyosan előkerülő kurd kártya. Hiába határolódott el ugyanis a robbantást követően mindkét szervezet a merénylettől, a jelek szerint a hatóságok azonnali vádaskodása elérte a kívánt hatást a lakosság körében: ismét a kurdok a hibásak mindenért. Ahhoz, hogy megértsük, mit is nyerhet Erdogan ebből az egészből, vissza kell mennünk az időben 2015-ig. A 2002-ben hatalomra kerülő Erdogan és pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) – amelynek élén az elmúlt két évtized során egyre autokratább irányba elmozduló hatalmat épített ki – ekkor állt a legközelebb ahhoz, hogy elbúcsúzzanak a hatalomtól, miután a választások során elveszítették a parlamenti többséget. A novemberi megismételt választásokon aztán, hogy, hogy nem, de kényelmes többséggel nyertek. A győzelemhez vezető utat viszont akkor is tragikus események árnyékolták, hisz abban az évben került sor szintén Isztambulban több robbantásos merényletre is, amelyekért – a hivatalos álláspont szerint – részben az Iszlám Állam, részben a kurdok voltak okolhatók. Ebben a kontextusban pedig érthető, hogy a török választópolgárok többsége ismét az erőskezű vezetőnek szavazott bizalmat, aki ígéretéhez híven cselekedett is, hisz 2016-ban a török hadsereg három alkalommal is offenzívát indított a kurdok ellen, átlépve a szíriai határt.

Itt pedig még egy kitérőt érdemes tenni, mégpedig annak érdekében, hogy tisztábban lássuk, mi is a törökök célja az ország határain túl végrehajtott katonai beavatkozásokkal. Erdogan szemszögéből valószínű, itt nem csak arról van szó, hogy esélyt lát esetleg arra, hogy a török hadsereg végleg leszámolhat az észak-szíriai kurd fegyveres erőkkel. Idén májusban a török elnök már belengette egy újabb szíriai intervenció tervét, akkor azonban a nemzetközi helyzetre való tekintettel – na meg amerikai és orosz nyomásra egyaránt – elhalasztotta ezt. Félő, hogy a vasárnapi események után ez a forgatókönyv ismét előkerül, mert – ha hihetünk korábban kinyilatkoztatott szándékának – akkor Törökország elsődleges célja egy 30 km-es tamponzóna létrehozása a török–szíriai határ mentén, tenné pedig mindezt a Szíriából begyűrűző terrorizmus megfékezése érdekében. Nemes cél látszólag, de ha ez megvalósul, akkor Erdogan két legyet ütne egy csapásra, ugyanis külpolitikai vonatkozásán kívül ezzel elvileg egy mind hangsúlyosabb belpolitikai problémát is megoldana, mégpedig a menekültkérdést. Ennek a gyökerei szintén a szíriai polgárháborúra vezethetők vissza, akkor indult meg az egész Európát érintő, korábban sose tapasztalt migrációs hullám. Erdogan pedig akkor is a pályán volt, mégpedig nagyon kemény meccset vívott az EU vezetőivel, különösképp Angela Merkel akkori német kancellárral. Az agilis játékos pedig el is érte – legalábbis részben –, amit akkor akart, mégpedig sok pénzt csikart ki annak fejében, hogy megígérte, feltartóztatja és Törökországban helyezi el a menekülteket EU-s támogatásokért cserében. Azóta azonban sok apály és dagály volt a Boszporusz partjain, a Mutti már nyugdíjba ment, és valószínűleg a pénzcsap sem folyik már oly vastagon, a több milliót számláló menekültek pedig egyre nagyobb feszültséget okoznak a török társadalomban.

Belpolitikai feszültségre pedig semmilyen szinten nincs szükség, mert baj van amúgy is elég: rekordméretű, 85 százalékos infláció, elértéktelenedett líra, egyre nagyobb mértékű elszegényedés és még sorolhatnánk. Ami viszont a legfontosabb: Törökországban jövőre választások lesznek. A jelek szerint pedig Erdogan ezúttal nem szeretne ismét a 2015-ös helyzettel szembesülni. Emre Paker, az Eurasia Group elemzője szerint amennyiben a vasárnapi robbantást több hasonló követi (egyébként szerda hajnalban gépkocsiba rejtett pokolgép robbant egy isztambuli lakónegyedben, csak a Lengyelországba becsapódó rakéta miatt kissé háttérbe szorult ez az információ), benne van a pakliban, hogy a török elnök és pártja támogatottsága növekedni fog a nacionalista és a konzervatív szavazók körében. Egy októberi felmérés szerint Erdogan népszerűsége amúgy is felfelé ível, ez pedig elsősorban külpolitikai eredményei számlájára írható. Itt kétségtelenül fontos megemlíteni az orosz–ukrán konfliktusban vállalt mediátori szerepét, amelynek talán legfontosabb eredménye a gabonaszállítási egyezmény tető alá hozása.

Nagyon úgy tűnik azonban, hogy mindezzel nem fogja beérni a húsz év után is újrázni készülő Erdogan, aki több pályán is focizik egyszerre. Eddigi tevékenysége során bemutatott húzásai alapján ez nem is meglepő, de több szakértő is egyetért abban, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben talán túl rizikós végkimenetelű meccsekre nevezett be. Ami Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának kérdésében tanúsított magatartását illeti, félő, hogy a többi tagország az Egyesült Államokkal az élen előbb-utóbb elveszti türelmét, ez pedig további súrlódásokhoz vezethet, ami jelenleg a szövetségen belül egyáltalán nem kívánatos. Van amúgy egy diszkrét bája annak is, amikor Erdogan a terrorizmus melegágyaként hivatkozik a két skandináv országra, kiváltképp Svédországra, mert a török hivatalos álláspont szerint ezek az országok nagyon keveset tettek a területükön virágzó kurd terrorista eszmék visszaszorítására. Szóval már megint ezek a kurdok.

A valóságban viszont elképzelhető, a török blokkolás hátterében az áll, hogy ezzel a gesztussal Vlagyimir Putyin malmára próbálja hajtani a vizet, aki értelemszerűen heves ellenzője a NATO – szerinte Oroszország határait fenyegető – északi bővítésének. Az Erdogan–Putyin-viszony különben a legérzékletesebb példája annak, ahogy a török elnök a külpolitikai pályán mozog, igyekezve megnyerni a fontos mérkőzéseket, ennek érdekében pedig a bundázástól sem riad vissza. Erdogan az első volt, aki kijelentette, hogy Oroszországnak semmi köze nincs a lengyelországi rakétaincidenshez, de ha érdekei épp úgy kívánták, akkor hozta már kellemetlen helyzetbe az orosz elnököt, például amikor egy júliusi teheráni találkozó alkalmával megvárakoztatta őt. Ennél is tovább ment az azeri–örmény konfliktus kapcsán, vagy akár az orosz–ukrán háború esetében, amikor nyíltan szembement Oroszország érdekeivel, és olyan hadieszközöket szállított az azzal közvetetten vagy közvetlenül szembenálló félnek, amelyek minden bizonnyal sok kellemetlen percet okoztak alkalmi barátjának. Lásd a Bayraktar-drónok és az orosz tankok esetét.

Ha jobban ki akarom bontani a focis hasonlatot, akkor azt mondhatom, hogy Erdogan egy Ronaldo. Ennyi idő elteltével is képes olyan megmozdulásokat produkálni a pályán, amelyek önmagukban eldönthetnek egy mérkőzést, ugyanakkor igazi csapatjátékosnak sem tekinthető. Bár „klubja” folyamatos nehézségekkel küzd, nemzetközi szinten még mindig kulcsjátékos a csapatában – ahogyan Ronaldo Manchester United-beli gyenge és felejthető szereplése ellenére Portugália keretének legértékesebb tagja, Erdogan sem kerülhető meg semmilyen szinten a világpolitikában. Persze, ez is nagyon képlékeny dolog, ami változhat egyik napról a másikra, de egyelőre úgy tűnik, hogy a regnáló török elnök még mindig a legmagasabb szinten focizik. Csak nagyon nem kellene most kirúgni a labdát a stadionból.