Markó Béla a 168 órában: „Számomra viszont eljött a pillanat, amikor már elemezni kell, visszatekinteni arra, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Mert örülök, ha most eredményekről és teljesítményekről beszélgetünk, de azért tudom: sok mindent rosszul csináltunk.”

Megszólalt a héten Markó Béla és a 168 órában megjelent nagyinterjújában elmondta: „a Kárpát-medence legeredményesebb politikai szervezete az elmúlt 25-27 évben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt” és úgy ítélte meg, hogy „ma is az.” Véleménye szerint „az igazi baj, hogy Romániában is egymásnak feszül a parlamentáris köztársaság eszméje és az autoriter populizmus.” Ezért is vette sajnálattal tudomásul, hogy az a demokratikus építmény, amelynek létrehozásában az RMDSZ-nek is szerepe volt, mára megroskadt. Megtudtuk tőle, egyebek mellett, azt is, hogy megkeresések ellenére soha sem foglalkozott a magyar politikai pályán történő indulás lehetőségével és azt is elárulta: a jövőben versek mellett emlékiratokat is fog írni.

„Az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar politikusa Markó Béla – ezt állította Majtényi László, a demokratikus ellenzéki pártok államelnökjelöltje a Bibó tár­­saságban tartott beszédében. Merthogy Markó vezetésével Erdélyben sikerült létrehozni a magyar nyelvű közoktatás rendszerét az óvo­­dától az egyetemig, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kivívta a hivatalos nyelvhasználat jogát, visszaszerezte a ma szabadon működő magyar egyházak és magánemberek javait. Igaz: az utóbbi időben megbicsaklott valami.”

Barát József a 168 óra munkatársa ezzel a felvezetővel indítja azt a hetilap legfrissebb számában megjelent, négy lapoldalnyi terjedelmű nagyinterjúját Markó Bélával, mely A tüntetőknek nincs programjuk – Markó Béla: A korrupció visszaszorítása ne legyen pártfüggő címmel látott napvilágot. Dialógusukat kiegészítendő a lap keretes írásként a költő-politikus tömör életrajzát és két, 1991 decemberében keletkezett közéleti versét, A nagy közös sakk és a Mint az összecsukott sakktábla címűeket is közreadta.

A Majtényi fogalmazta elismerő minősítés, a Bibó társaság említése, melynek egyik rendezvényén a kitűnő jogtudósnak, volt adatvédelmi biztosnak, a magyar Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) egykori elnökének a respektáló szavai elhangzottak, valamint a két, bő negyedszázaddal ezelőtti év végi lírai szókérések mostani újraközlése – így együttesen üzenetértéket hordozott. Óhatatlanul felidézték bennünk egy 2015 februárjának első napján tartott rendezvényét a Bibó István Közéleti Társaságnak, ahol az alapító elnök, Göncz Árpád nevével összeforrott és az ő szellemiségét következetesen mindmáig magáénak valló civil testület ötödik évértékelőjének egyik ünnepelt meghívottja Markó Béla volt.

Akkor és ott, ahol a magyarhoni közélet több jeles személyisége, így Andor László, korábbi EU-biztos, Csillag István, korábbi gazdasági miniszter és Sz. Bíró Zoltán történész a köztársaság állapotáról értekezett, Markó pedig, mint akkor el is mondta az Átrium Film Színház pódiumán, „versfaragóként” és hangsúlyozottan nem politikusként volt jelen. Persze azért arról nem feledkezett el, hogy a közönség előtti bemutatkozását némi öniróniával fűszerezve ekképpen kezdje: „ex-ként szólva, ami nem biztos, hogy olyan felemelő érzés”.

Közéleti verseiből olvasott fel a rendezvényen Markó Béla, egy „virtuális köztársaság polgáraként”, melynek lakóhelyétől függetlenül bárhol is élve tagja lehet. Sietett is leszögezni: számára ez a képzeletbeli, de mégis valóságszerű respublika jelenti a hazát. Ezt rögtön nyomatékosította is az Ószer című lírai vallomásával, melynek „Az én országom nem haza,/ mert több országban van hazám,/s nap, mint nap eltöprenghetek/ puzzle- hazáim halmazán”-indítása mintegy alátámasztotta az akkor elmondott véleményét: „még mindig meggyőződésem, hogy magyar értelmiségi számára nincsen egy választott szűk pálya, legalábbis Erdélyben nincsen, mindenevők vagyunk és hát kénytelen-kelletlen polihisztorok”

Most, két esztendő elteltével, a Barát Józseffel folytatott beszélgetését megismerve, úgy érezzük, az erdélyi magyar értelmiségi pozitív értelemben vett „mindenevőségére”, a kénytelen-kelletlen polihisztorságra történő akkori utalás több volt alkalmi véleménynyilvánításnál. Akkor és ott, 2015. február elsején, a budapesti Átrium Film Színház színpadán a felelősen gondolkodó, a közösségért tenni akaró és tenni is képes tanszilván írástudó krédóját fogalmazta meg Markó e szavakkal.

Ehhez a hitvalláshoz való ragaszkodása sejlik át minden, az interjúalanyt olykor nem kímélő kérdésekre adott válaszokban, függetlenül attól, hogy miként alakul a beszélgetés fonala. Ez a viszonyulás fedezhető fel mindig és következetesen, legyen szó bármiről, arról, hogy már valóban recseg és ropog napjainkban az életműve vagy éppen arról, hogy a bukaresti és máshonnani kormányellenes tüntetéseket miként érdemes értelmezni, azok hátterében milyen okok keresendők? Ez a felfogás tükröződik akkor is a szavaiból, ha az kerül terítékre a dialógusban, hogy abban a politikai válsághelyzet okozta zűrzavarban, amikor Romániában a képviseleti demokráciát az utcára tódulók tíz- és tízezrei megkísérlik helyettesíteni a közvetlen civil beleszólás eleve kudarcra ítélt önámításával, akkor hol a helyük az itt élő magyaroknak? Ugyanez az elkötelezett szemlélet és megközelítés érhető tetten, ha az újságíró arról érdeklődik, az ex-politikus miért nem tartja szakmának a politizálást, miért szakított az eddigi, önként vállalt hallgatási fogadalmával vagy éppen miért kíván a jövőben is hangadó közvéleményformáló lenni, miért akar megszólalásaival „inteni az őrzőknek”?

A bevezetőnkben már közreadott felvezető után az első kérdés kifejezetten provokatív. Azt firtatja a Majtényi László által megfogalmazott dicsérő szavakat követően a szerkesztő-riporter, hogy vajon a Markó Bélának szóló elismerést nem haladta meg az idő, vajon nem vált-e okafogyottá, az, ami életműként szilárdnak és maradandónak tűnt korábban, vajon nem bizonyult-e mára mindez illúziónak?

A provokálás nem ért célt, a válaszadó diplomatikusan és elegánsan hárított:

„Számomra megtisztelő, ha valaki személyes teljesítményemet is látja azokban a pozitív fejleményekben, amelyek Erdélyben történtek az elmúlt 25 évben, mégis mindaz, amit elértünk, közös eredmény. Azt a minősítést viszont készséggel elfogadom, hogy a Kárpát-medence legeredményesebb politikai szervezete az elmúlt 25-27 évben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt.”

Barát Józsefet nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. A fenti válasz utolsó szava, a múlt idős igeidő használata okán úgy érzi, megpróbálkozhat ebben az asszóban egy másik tus bevitelének kísérletével. A törekvése, mint kitűnik az alábbi kérdezz-felelekből, azonnal meghiúsul, haladéktalanul következik az újabb hárítás, majd a bővebb indoklás:  

„– Jól értem? Csak volt?

– Nem, most is az. De el kell ismernem: bizonyos értelemben tényleg veszélyben van mindaz, amit létrehoztunk. De ez nem a mi szervezetünk belső problémáira vezethető vissza. Az RMDSZ továbbra is azt vallja, hogy az erdélyi magyarságnak egységes politikai szervezetre van szüksége, helyzetében alapvető változásokat csak parlamenti politizálással, bukaresti befolyással lehet elérni. Romániában is megroskadt azonban az a demokratikus építmény, amelynek létrehozásában nekünk is szerepünk volt. És itt alapvetően nem is a román–magyar viszonyról van szó – amellyel egyébként szintén nagy gondok vannak. Az igazi baj, hogy Romániában is egymásnak feszül a parlamentáris köztársaság eszméje és az autoriter populizmus. Magyarországon sokan azt hiszik, hogy a jelenlegi válság a jobb- és a baloldal összecsapásáról szól. Nem így van. Az én nemzedékem megpróbált létrehozni a képviseleti demokrácia elveiből kiindulva egy nyugati típusú, a hatalommegosztás elvére épülő demokratikus rendszert. A mostani bukaresti tüntetések viszont azt mutatják, ez a demokratikus építmény elfáradt, meggyengült.”

A folytatásban négy kérdés és az azokra adott válaszok arról győzik meg az olvasót, hogy a magyarországi médiákban napokon át vezető hírként szereplő romániai tüntetés-beszámolók, a híradófelvételek, a helyszíni tudósítások, a hírmagyarázatok és gyorsértékelések – eltekintve a fehér hollónak számító kivételektől – felületesnek bizonyultak. A látványshow-ra koncentrálás közepette, amikor vissza-visszatérő motívum volt a ’89 decemberére történő hamis hivatkozás, gyakran elsikkadt a lényeg, a megmozdulások valódi motivációinak feltárása. Ennek tudható be, hogy a magyar közvéleményalakító média, másokhoz hasonlóan a tömegmegmozdulásokban az autoriter posztkommunista rendszer elleni civil szabadságharcot vélte látni, holott egészen 2017 évkezdetének Romániájában egészen másról volt és van szó ma is.

„– A nyugatos fiatalok csapnak össze az autoriter hatalommal?

– Nem. Az utcán a populizmus hullámát látjuk. A tüntetők a képviseleti demokráciát próbálják helyettesíteni a közvetlen civil beleszólás illúziójával. Mert lehet ugyan az utcáról változásokat követelni, bizonyos ered­­ményeket elérni, de kormányozni bizonyosan nem lehet. Hosszú folyamat vezetett idáig, hiszen Romániában már több mint egy évtizeddel ezelőtt megkezdődött a parlament eljelentéktelenítése, azóta folyik kísérlet a törvényhozás komp­­ro­­mit­­tá­­lására. Nyilvánvaló, hogy ehhez Romániában is hozzájárult számos politikus, aki a köz érdeke helyett a sajátját követte. Persze hogy a manapság olyan sokat emlegetett korrupció is aláásta a parlamenti eszme alapjait. Ennek következménye volt, hogy lassan-lassan kikerültek a valós döntések a parlamentből. Egy részük az államelnökhöz került, mások a bírósághoz.

– Vagy éppen a titkosszolgálathoz, amely most nagyobb, mint 1989 előtt volt.

– Igen, a titkosszolgálat is befolyásolja a politikai döntéseket. Odáig jutottunk, hogy az utóbbi időben már az ügyészség és az igazságszolgáltatás más szervei is beszélnek arról, hogy szerintük milyen törvényeket kellene elfogadnia vagy nem elfogadnia a parlamentnek. Ez nagyon távol áll a klasszikus hatalommegosztástól.

– Tamás Gáspár Miklós azt írta, Romániában mocskos zűrzavar van, amiben senkinek sincs igaza. A korrupció persze bűnös dolog, de aligha jobb, ha egy korrupcióellenes ügyészségnek nevezett testület az óriásira hízott titkosszolgálat árnyékában demokratikus kontroll nélkül vág rendet a politikusok között. Ráadásul ki tudja, milyen alkuk nyomán papírra vetett tanúvallomások alapján.

– Romániában sem könnyű értelmezni azt, ami történik, még nehezebb átlátni Magyarországról. Egyetértek Tamás Gáspár Miklós diagnózisával, amelyet, úgy látom, Magyarországon kevesen osztanak az úgynevezett balliberális oldalon. A magyar elemzők többsége úgy ünnepli a romániai válságot, mintha valamiféle autoriter, posztkommunista rendszerrel szemben a nyugati típusú liberális demokráciát támogató civil tömeg vonult volna utcára. Ez óriási tévedés. Lehet, hogy a civil tömeg elégedetlenségét nyugati minták motiválják és ösztönzik. Ám a kopott és korrumpálódott parlamenti rendszer valójában olyan koncepcióval ütközik, amelynek egyik mozgatója az igazságszolgáltatás, az ügyészség és mögötte alighanem a titkosszolgálat is. Romániában a büntető törvénykönyv számos pontja kellőképpen homályosan fogalmaz ahhoz, hogy az ügyészség politikai döntések miatt is eljárást indíthasson. Az a cikkely, amely körül a legfőbb konfliktus kibontakozott, arról szól, hogy Romániában bűncselekménynek minősül a hivatali visszaélés. Ám a törvénykönyv szerint hivatali visszaélésnek minősül az is, ha valaki hibás, rossz döntéseket hoz. Ezt akarta a jelenlegi kormány úgy módosítani, hogy csak a jogszerűtlen, a törvényellenes döntéseket lehessen visszaélésnek minősíteni. A tüntetések nyomán ez nem történt meg, pedig könnyen belátható, hogy mérlegelés kérdése, mi számít hibás döntésnek. És baj, ha politikai döntések minőségéről ügyészek és bírák döntenek.

– Jól képzett, nyugatos, városi fia­­talok akár szándékuk ellenére is a parlamenti demokrácia ellen tün­­tetnek, miközben sejthető, hogy manipulálják őket?

–  Közülük persze senki sem fogalmazna úgy, hogy a parlamenti demokrácia ellen tüntet. Ők a politikai elit ellen tüntetnek, amely történetesen a parlamentben működik. A pártokkal és a politikusokkal elégedetlenek, aminek persze megvannak az igen nyomós okai. Nekem is meglehetősen rossz véleményem van a parlamentről, az ott működő pártok és politikusok jó részéről. A pártok tele vannak meggyőződés és program nélküli politikusokkal, akik kedvükre és érdekeik szerint sétálnak át egyik pártból a másikba, mert nem tartja őket vissza semmiféle eszmény, politikai program. Csak az a kérdés, kiket akarunk az elkopott politikusok helyébe ültetni. Milyen programot kínálunk? Nem láttam, hogy a tüntetések fel tudnának mutatni célt, programot.”

Az interjúban természetesen megkerülhetetlen a romániai magyarság viszonyulása a nemrég lezajlott kormányellenes megmozdulásokhoz. Hogy mit jelentett számukra ez a politikai válság és miként viszonyulnak az átláthatatlanul zűrzavaros helyzethez, arról a következőképpen vélekedik Markó:

„Nekünk, Romániában élő magyaroknak egy olyan rendszer az érdekünk, amelyben minél hathatósabban bele tudunk szólni a döntésekbe. Ha ezek színtere a parlament, a kormány és az önkormányzati világ marad, akkor azokra így-úgy hatásunk lehet. Nekünk nem lehet jó olyan rendszer, amelyben fontos ügyekben egyetlen ember, például az államelnök határoz. Ahol nem választott, hanem kinevezett tisztségviselőkön múlnak a döntések, tartozzanak, bár az ügyészségez vagy más bürokratikus hierarchián alapuló szervezetekhez. Persze nemcsak a magyaroknak, de az egész társadalomnak is a jól működő parlamenti demokrácia lenne az érdeke. Tény: vissza kell szorítani a korrupciót. Csak azt nem politikai megfontolások, hanem szabatos jogszabályok alapján kell definiálni és fülön csípni – ideológiától és pártoktól függetlenül.”

Bár szenzációszámba ment, és arról az MTI is hírt adott, hogy Mediafax helyi tudósítója szerint Kolozsváron a tüntetők által magasba emelt egyik felirat arra figyelmeztette Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnököt, hogy „ha már a magyarok is a román himnuszt éneklik, akkor nagy baj van”, vitathatatlan, hogy az erdélyi magyarok, különösen a magyar többségű székelyföldi városokban nem vonultak tömegesen az utcára.

Hogy ennek mi az oka, arra is szolgál magyarázattal Markó Béla a diskurzus folytatásában. Barát József kérdése ugyan nem arra irányult, hogy ha voltak is magyar résztvevői a megmozdulásoknak, számuk miért volt oly csekély, a válaszadó felel a ki nem mondott kérdésre is. Az újságíró azt igyekezett megtudakolni, vajon valóban veszélybe került-e mindaz, amit az RMDSZ sikereként könyvelhetett el a magyar közvélemény, nevezetesen, hogy kiharcolta, a magyarok nélkül nem lehetett dönteni a romániai magyarok közös érdekeit érintő ügyekben? A kapott válasz mindenre magyarázatot ad, abból egyértelműen kitűnik, a szerzett jogok fokozatos csorbításának csúcsra járatódásának idején az erdélyi magyarság döntő többsége nem érezte, mert nem érezhette magáénak a kormányellenes tömegdemonstrációk ügyét:

„Igen, manapság gyakran előfordul, hogy tárgyalásos politikai alkuk során már kivívott jogokat is megkérdőjeleznek. Az utóbbi években átkerült az igazságszolgáltatáshoz számos, alkotmányba és törvénybe foglalt jog felülvizsgálata. Például: Székelyföldön prefektusok és civilek feljelentést tettek azért, mert az önkormányzat épületére az van kiírva, hogy „községháza”, és ennek a szónak nincsen pontos román megfelelője. Ha vitát tudunk erről folytatni, akkor simán megtaláljuk a megoldást, a bíróság azonban úgy döntött, a feliratokat le kell venni. Ez magyar szempontból abszurd történet. Vagy egy másik eset: Marosvásárhelyen az elmúlt években sikerült megállapodni arról, hogy a magyar református középiskola és a nagy állami középiskola mellett működjön külön római katolikus magyar líceum is. Az ügyészség azonban eljárást indított Maros megye román nemzetiségű főtanfelügyelője ellen azon a címen, hogy állítólag adminisztratív vétséget követett el az iskola létrehozásának valamelyik fázisában. Így veszélybe került a római katolikus líceum léte.”

Meg nem kerülhető volt az interjúkészítő számára a faggatózás arról, hogy mi késztette Markót a visszavonulásra? Olvasóink már ismerik e lépés indoklását, hiszen e rovatban, múlt év decemberében már ismertettünk egy, a Heti Válasznak adott tömör magyarázatot arról, hogy „kell annyi bölcsességnek lennie az emberben, hogy érezze, mikor kell abbahagyni.”

A 168 óra számára megfogalmazottak az akkorinál többről szólnak. Az alábbi dialógusból kiderül, Markó Bélának határozott álláspontja van a politikusi alkatról és vállalja a tükörbenézést is, az elkövetett esetleges tévedések beismerését. Mi több, fontos bejelentés is tesz: őszinte számvetésre készül és annak eredményét meg kívánja osztani a nyilvánossággal. 

– Ön már nem szenátor, kilépett a politika világából. Azért döntött így, mert változóban van a politika és veszélybe került az is, amire ön az életét tette fel?

– Decemberben járt le a parlamenti mandátumom, és a választásokra már nem jelöltettem magam, pedig megtehettem volna. De a döntést már régen, 2010 második felében meghoztam, amikor nem vállaltam újabb elnöki mandátumot az RMDSZ-ben. Már akkor úgy éreztem, lezárult egy hosszú folyamat, amely 1989 végén úgy kezdődött, hogy néhány erdélyi magyar értelmiségi romantikus érdekvédelmi küldetést vállalt és politizálni kezdett. Közöttük voltam én is. Ahogy lehetőség adódott rá, politikai szervezetet hoztunk létre, hogy alapvető jogokat vívjunk ki a magyarok számára. A feladatot teljesítettük. Ezzel le is zárult a romantikus politizálás kora: azok közül, akik minket váltottak, sokan karrierpolitikusok. Mi nem voltunk azok. Én nem szeretem, ha valaki a politikára szakmaként tekint. Számomra viszont eljött a pillanat, amikor már elemezni kell, visszatekinteni arra, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Mert örülök, ha most eredményekről és teljesítményekről beszélgetünk, de azért tudom: sok mindent rosszul csináltunk.

– Versek helyett emlékiratokat fog írni?

– Emlékiratokat is fogok írni.

– Azt mondja, hogy ön nem tartja szakmának a politizálást. Pedig komoly tudás, tapasztalat kell hozzá.

– Persze, kellenek az ismeretek. De ha én tanár, orvos vagy mérnök vagyok, akkor az életemet tervezhetem. A po­­litikára viszont nem lehet és nem szabad életpályát alapozni. Aki politikusnak áll, annak el kell viselnie, ha belebukik. Nagy baj, ha valaki mindenáron a székébe kapaszkodik, mert igazából semmihez sem ért. Aki úgy képzeli, hogy neki mindenképpen politikusnak kell lennie, esetleg élni fog a hatalom megtartásának legerkölcstelenebb eszközeivel is, ártani fog a választóinak.”

Az interjú utolsó részében szó esik az RMDSZ és a magyarországi kormánypárt egykori és mai viszonyáról, a Budapesten egyes körökben értetlenkedést kiváltott Erdélyi Riport körül kialakult helyzetről, ami sokkal összetettebb és árnyaltabb annál, ahogyan azt sokan látni vélik. Markó árnyalja is az online hetilap elhallgatásának körülményeit, majd beszél azokról a hét évvel ezelőtti magyarhoni megkeresésekről, melyek számára a politikai krédójának feladását jelentették volna. Elmondja: ezért soha sem foglalkozott a magyar politikai pályán történő indulás lehetőségével, ezt követően nyilatkozik a már említett önként vállalt „hallgatási fogadalom” újraértékeléséről és végül, de korántsem utolsósorban határozottan véleményt mond a magyar-román államközi kapcsolatok javításának szükségességéről, a jobbítást igénylő szomszédságpolitikáról, melyben mindkét félnek lenne bőven tennivalója.

Hogy mindezeket a konkrétumok szintjén miként látja Markó Béla arra választ az alábbi interjúzáró dialógusban:

„– A Fidesz korábban megpróbált az RMDSZ-szel szemben alternatív szervezeteket létrehozni, a decemberi választás során viszont a két párt együttműködött. Ezt Budapestről sokan úgy látták: megjelent és diadalmaskodott a NER Erdélyben is.

– Én kezdettől fogva azt vallottam, az RMDSZ-nek Magyarországon is egyértelművé kell tennie, hogy – szándékában legalábbis – minden erdélyi magyar politikai szervezete, függetlenül attól, ki hol áll, ki jobboldali, ki baloldali. Szoros kapcsolatot kell kiépítenünk a mindenkori magyar kormánnyal, akár a baloldal kormányoz, akár a jobb. Kezdetben jól együttműködtem a Fidesszel is, később azonban a viszony hidegebb lett. Sohasem értették meg, hogy mi nem választhatunk ideológiát. A Fideszben nem szerették, hogy mi jó viszonyt akarunk ugyan, de ragaszkodunk ahhoz, hogy a ránk vonatkozó döntéseket mi hozzuk meg, mert mi tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk. Az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar pártok kétségtelenül a Fidesz támogatásával jöttek létre, de az távirányítóval is mozgatható szervezeteket akart Erdélyben működtetni. Ez nem vált be.

– Budapesten sokan úgy látják, az Erdélyi Riport című lap megszüntetése volt az ára az együttműködésnek. Vagy éppen a távirányítás új jele.

– Ennek azért voltak pénzügyi okai is. Az is igaz, hogy az RMDSZ-ben van néhány kolléga, aki nehezen viseli el a kritikát. Azt hiszem, hogy a költségvetési okok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Riportnak az RMDSZ elengedte a kezét.

– Amikor a Fidesz nagy erőkkel jelent meg Erdélyben 2010-ben, egy pillanatra felmerült a lehe­tőség, hogy az RMDSZ cserébe a magyar politikai pályán induljon el. Egyébként szerintem Budapesten is bejutottak volna a parlamentbe. Voltak akkor komoly hívó hangok?

– Igen, többen is megkerestek Magyarországról, mondván: ez nagyon jó ötlet, és nemzetpolitikai kérdésekben nekünk tényleg lenne fontos mondanivalónk. De mi Erdélyben vagyunk otthon, és aki nem Magyarországon él, nem tud érvényeset mondani arról, amiről a politikai váltógazdaság itt szól. Másrészt miközben a Magyarországgal való szoros együttműködésre törekedtem, attól azért féltem volna, hogy a politikai figyelmünket eloldozzuk Romániától.

– Viszont úgy tudom, mostanában feloldozta magát a hallgatási fogadalom alól, és úgy döntött: ha fontos a mondandója, kész anyaországi kérdésekben is hallatni a hangját.

– Nagyjából így van. Sok mindenről van véleményem, de a legfontosabb talán az, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett Magyarország és a kör­­nye­­ző országok kapcsolatrendszerével. És ezen belül persze szívügyem a román–magyar viszony. A két ország között egyszerűen nincsen napi politikai kapcsolat.

– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a napokban mondta, hogy a kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik.

– Mindig kettőn áll a vásár. Persze nem gondolom, hogy Románia szorgalmazná a Magyarországgal való szoros kapcsolatot. Bukarest Washingtonnal vagy Brüsszellel szeretne szoros kapcsolatot. Tény, hogy Románia szomszédságpolitikája is rendkívül gyenge. De kinek erősebb érdeke, hogy ezek a kapcsolatok létezzenek– Nekünk, magyaroknak. Hogy Romániában hol lehet vagy hol nem lehet a magyar nyelvet használni, milyen mértékű az önkormányzatiság, ez az államközi kapcsolatokon is múlik. Nekünk, magyaroknak fáj jobban, ha a két ország között nincs párbeszéd.”