Antal Árpád válasza Salat Leventének: „…nem szabad belemenni a bukaresti román politika retorikájába, miszerint az RMDSZ „zsarol”.

Megszólalt a héten az Azonnaliban Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere és a Ha tízszer nem adnak, akkor jövünk Budapestre címmel közreadott interjújában reagált Salat Levente akadémikusnak A székelyek nem állnak kész az autonómiára című, ugyanitt megjelent, nagy visszhangot kiváltó korábbi szókérésére.  A Bukovics Martin-Galavits Patrik kettőssel folytatott beszélgetésben a tekintélyes és népszerű székelyföldi elöljáró érvekkel cáfolja az ismert politológus és egyetemi oktató több kritikus állítását, mindenekelőtt azt, hogy az autonóm Székelyföld létrejötte semmiképpen sem lehetne egy valódi gazdasági sikertörténet. Antal Árpád azzal se ért egyet miszerint a székelyföldi városok között áldatlan versengés folyik a kié a „székelyebb brand”, vagy, hogy az RMDSZ a magyar közösség számára az eredményeket zsarolással érte el. Miközben elutasítja Salat Leventének azt az argumentumát is, mely szerint Budapest támogatási gyakorlata csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában, kifejti politikusi krédóját ez ügyben: „nem engedhetjük meg magunknak, hogy a Magyarországról jövő támogatás kiváltsa a romániai-bukaresti támogatásokat”.

Elég volt csupán megpillantanunk május 18-án a határokon túl élő magyarok helyzetére, gondjaira, törekvéseire oly következetesen figyelő Azonnali portál mindig üdítő szellemi élményt nyújtó reggeli hírlevelében A székelyek nem állnak készen az autonómiára címet, és még el sem olvasva Galavits Patricknak Salat Leventével a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatójával készített interjúját, nem volt kétségünk afelől, hogy ez a beszélgetés publikálása szelet vet majd és vihart is arat.

Aztán megismerkedve a hallatlanul érdekes és egyben a megannyi, borítékolhatóan vitára ingerlő megfogalmazásokban is bővelkedő nagyinterjúval, a kérdés számunkra már csak az volt, hogy azok közül, akiknél minden bizonnyal „kiveri a biztosítékot” ez a megszólalás, ki lesz az, aki nemcsak magában vagy szűkebb körben fog zsörtölődni azért, hogy az ismert társadalomtudós értékítéletei közül melyik az, amit nem szabad, mert nem lehet szó nélkül hagyni, hanem a nyilvánosság elé is lép és vitába fog majd szállni a Salat okfejtésében elmondottakkal.

Alig telt el néhány nap és választ is kaptunk erre a kérdésre. A politológus-kisebbségkutatónak, aki nem mellesleg a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja is, több olyan állítására, amelyeket kifogásolhatónak ítélt, Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere kívánt reagálni. Székelyföld egyik legnépszerűbb városvezetője maga kereste meg az Azonnali redakcióját és jelezte, bőven lenne mondanivalója mindazokkal kapcsolatosan, amiket Salat szerinte megalapozatlanul bírálat tárgyává tett.

Így hírül adta mindenekelőtt, hogy cáfolni szeretné azt a véleményt, mely szerint „valószínűtlen a székelyföldi autonómia megvalósulása addig, amíg az ott élőket is a magyar, és nem elsősorban a román média fogyasztására ösztönzik Magyarországról.” Nemkülönben annak is meglátásának is hangot adott, hogy miért nem állja meg a helyét a „hiába önti az Orbán-kormány a pénzt Erdélybe, a támogatási gyakorlat csak felgyorsítja a magyarok fogyását Romániában”-kijelentés.

Hasonlóképpen szükségét érezte persze annak is, hogy elmondja érveit az RMDSZ politizálását kritikával illető szavakkal szemben, főleg azért, mert ez ügyben a „zsarolás” vádja is megfogalmazódott Salat Levente részéről. Ő ugyanis futva egy tiszteletkört az érdekvédelmi szövetség három évtizedes tevékenységére vonatkozóan, nem fukarkodott a bíráló észrevételekkel sem. Ezeket ily módon tette meg:

„Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben.

Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit, (kiemelés az interjúban – n. n.) akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók.”

Antal Árpád kérése meghallgatásra talált, és ennek nyomán született meg az a kvázi-válaszinterjú, melyet a Bukovics Martin és Galavits Patrik készített Sepsiszentgyörgy elöljárójával. Ebben a politikus nemcsak a már szóbahozott, szerinte igaztalan kritikai észrevételekre reagált. Szólt arról is, hogy szerinte mi lehetne az autonóm Székelyföld fővárosa, hogyan fenyegették meg őt, hogy ne vigye túlzásba az autonómiázást, illetve arról, miként vált Iohannis államfő a „mélyállam” eszközévé.

Már az indító kérdés nyomán tisztázódik a sarkalatos kérdés, mért nem osztja a polgármester azt a kételyt, miszerint egy autonóm Székelyföld nem lenne gazdasági sikertörténet, továbbá azt sem, hogy itt önállóan is jól elműködne a gazdaság. A kolozsvári politológus-filozófusnak erre a tévesnek tartott értékítéletére adott válasza:

„Egyrészt többet fizetünk be a román államkasszába, mint amennyit visszakapunk, másrészt amit visszakapunk, azt sok esetben olyan beruházásokra fordítják, amelyek nem szolgálják az itt élő emberek érdekeit: ilyen például a Sepsiszentgyörgyön épülő óriási rendőrlaktanya.”

Antal Árpád hasonlóképpen tévesnek gondolja azt a megközelítést is, amely szerint áldatlan versengés folyik e tájakon a városok között azért, hogy kié is „a székelyebb brand”. Ez az energiákat felemésztő vetélkedés még annak az alapvető kérdésnek se teszi lehetővé az eldöntését, hogy hol lehet majd egy autonóm Székelyföld fővárosa – vélte Salat Levente. Antal Árpád erre azt válaszolta:

„Mi Sepsiszentgyörgyön azt mondjuk, hogy Székelyföld kulturális fővárosa vagyunk. Nincs vita arról – a székelyföldi városok között nagyon jó az együttműködés pártállástól függetlenül –, hogy Székelyföld fővárosa Marosvásárhely kellene hogy legyen. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Most nincs ott ugyan magyar többség, de remélem, hogy a marosvásárhelyi románok is rájönnek arra, hogy Székelyföld fővárosaként lesz esélye visszanyerni a súlyát a városnak a Kolozsvár-Nagyszeben-Brassó háromszögben – ezt a súlyát éppen azért vesztette el Marosvásárhely, mert nem vállalta fel, hogy Székelyföld fővárosa legyen.”

A másik kifogásolt kijelentés, amiért Antal Árpád szót kért és kapott az Azonnalitól, az az RMDSZ úgymond zsaroló politikai gyakorlatára vonatkozott. A polgármester egyet nem értését érvekkel támasztja alá, külön is hangsúlyozva, kifejezetten veszélyes dolog lovat adni azok alá, akik amúgy se elfogulatlanok.

Az RMDSZ nem zsarolással ért el eredményeket, hanem politikai egyezségekkel. A politika ugyanis erről szól, ezért nem szabad belemenni a bukaresti román politika retorikájába, miszerint az RMDSZ „zsarol”. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Ha az RMDSZ kormányzati szerepet vállal, azt azért teszi, mert vannak céljai: Románia modernizációja, a magyarok által is lakott települések fejlesztése, a kisebbségi jogok szélesítése. Mi a mai agyoncentralizált Románia helyett egy decentralizált országot szeretnénk, ugyanis az az érdekünk, hogy ne csak azokba a régiókba érkezzen pénz, ahol nem élnek magyarok, hanem oda is jöjjön, ahol mi élünk.

Ebben persze voltak külföldi partnereink is – a kilencvenes években az Egyesült Államok nagyon komoly szerepet vállalt abban, hogy egy asztalhoz ültesse az erdélyi magyarokat és a románokat. Ennek volt az eredménye az, hogy 1996-ban az RMDSZ kormányra lépett, majd egészen a NATO-tagságig, 2004-ig megszülettek azok a jogszabályok, amelyek az erdélyi magyarok kisebbségi jogait biztosítják – igaz, gyakran azóta se tartják be őket.

 „Ha az RMDSZ kormányzati szerepet vállal, azt azért teszi, mert vannak céljai: Románia modernizációja, a magyarok által is lakott települések fejlesztése, a kisebbségi jogok szélesítése.” l Fotó: Azonnali/Antal Árpád Facebook-oldala

Arra felvetésre, miszerint éppen a fentebb kifejtettek okán adott hangot Salat Levente a kételyeinek, rámutatva arra, „hogy szép, hogy megszülettek, de mivel nem bírják a többségi román társadalom támogatását, nem igazán tudtak megvalósulni”, Antal Árpád így válaszolt:

„Kérdezem önöktől: milyen jogállam az az állam, ahol egy jogszabályt aszerint tartanak be, hogy egy aznap reggeli közvélemény-kutatás alapján támogatják-e azt az emberek? (kiemelés az interjúban – n. n.)

Egy jogszabály attól jogszabály egy jogállamban, hogy azt attól függetlenül be kell tartani, hogy ki mit gondol róla az ország különböző részein.”

A beszélgetés folytatásában terítékre kerül Székelyföld jövőjének mindent eldöntő kérdése: vajon igaz lenne az, hogy „valóban érdeke mind a budapesti, mind a bukaresti kormánynak, ha az erdélyi magyarok átköltöznek Magyarországra, és így ez a régió kvázi kiüresedik?”

A válasz négy lehetséges szcenáriót vázol fel. Ezek többsége vitathatatlanul egybeesik a román nemzetállami törekvésekkel, de van köztük olyan is, mely úgy szolgált és szolgál Magyarország javára is, hogy annak Székelyföld látta és látja kárát. Antal szerint kizárólag a negyedik szolgálja a magmaradást és megtartatást. Ebben pedig van tennivalója Bukarestnek és Budapestnek is – ez nem képezheti vita tárgyát.

Íme, melyek ezek forgatókönyvek:

„Nézzük meg, milyen lehetőségeink vannak! Az egyik az asszimiláció – szerintem a román államnak ez az érdeke, nem az, hogy megszabaduljon tőlünk, hiszen száz éve azon dolgoznak, hogy létrejöjjön a homogén nemzetállam. A román állam úgy nyerne a legtöbbet belőlünk, ha lemondanánk a nyelvünkről, kultúránkról, vallásunkról, és itt maradnánk továbbra is, hozzátéve a román GDP-hez azt a teljesítményt, amivel ez az ország versenyképesebb lenne. Ez azonban nem érdeke sem Magyarországnak, sem az erdélyi magyarságnak.

A második lehetőség a Magyarországra való kivándorlás. Ez érdeke a románoknak: ha nem tudnak minket asszimilálni, akkor az is jó, ha elmegyünk innen. És igen, ez érdeke Magyarországnak is, hiszen az erdélyi magyarok az elmúlt száz évben nagymértékben hozzájárultak Magyarország gazdaságának erősödéséhez. Erről érdemes beszélni, hiszen a román állam pénzén iskolázott fiatalok sokszor átmentek Magyarországra, és ott kezdtek el termelni – azaz a magyar államnak van egy komoly, törlesztendő adóssága gazdasági szempontból az erdélyi magyarok irányába. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Nekünk, erdélyi magyaroknak viszont nem érdekünk, hogy Magyarországra költözzünk. A harmadik lehetősége a nem Magyarországra való kivándorlás: ez Romániának érdeke, Magyarországnak nem érdeke, az erdélyi magyarságnak szintén nem az érdeke.

Az utolsó lehetőség pedig az, hogy itthon, a szülőföldünkön maradunk. Beszéljünk világosan: nekünk az az érdekünk, és ehhez mind Románia, mind Magyarország támogatására szükségünk van. Sajnos Románia részéről nem azt kaptuk, amit megérdemelnénk, és amire számítottunk, az elmúlt száz évben ugyanis mindent megtettek az asszimilációért és azért, hogy a többségében magyarok lakta részeken semmilyen jelentős infrastrukturális beruházást ne eszközöljenek, ezáltal gazdaságilag lehúzzanak minket.

Salat Levente példának hozza fel, hogy Gyimesközéplokon a magyar állam támogatásával iskola és óvoda épül: ez igaz, viszont én úgy tudom, hogy a működtetési költségeket az önkormányzatnak kell állnia a román állam pénzéből. Vagyis csak az épületet finanszírozza a magyar állam. Ez tehát egy ellentmondás: ha a magyar állam a kivándorlást szorgalmazná, miért épít óvodát és iskolát Székelyföldön?”

A magyarországi támogatások kérdése okán egy újabb, a Salat Levente-interjú nyomatékos felvetése mentén faggatóznak az Azonnali munkatársai: „mi lesz, ha egyszer esetleg elzárul a magyar pénzcsap?” Antal Árpád nem tart ennek a veszélyétől. A felvetés kapcsán felidézte az RMDSZ jól ismert álláspontját: „Régóta beszélek arról, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a Magyarországról jövő támogatás kiváltsa a romániai-bukaresti támogatásokat.”

Mivel az is ténykérdés, hogy most nem egyszer kényszerűségből a magyar államnak kell segíteni ott is, ahol ez a román államnak lenne kötelessége, következik egy indoklásfüzér:

„Nekünk az a feladatunk, hogy igenis elvegyük Bukaresttől, ami jár nekünk, és az a pénz, amit Magyarországról kapunk, az egy olyan plusz legyen, amitől a közösségünk és az intézményeink versenyképesebbek tudnak lenni. Nem értek egyet azzal, hogy magyarországi pénzből működtessünk olyan intézményeket, amiket kötelessége lenne fenntartani a román államnak.

A Sapientia Egyetem témája a kényes kérdés: mi magyarnyelvű állami egyetemet akartunk létrehozni Erdélyben, és nem akartuk azt, hogy a magyar állam finanszírozza az egyetemünket. De mivel 30 év alatt sem sikerült elérni, hogy a kolozsvári Bolyai Egyetem visszakapja az önálló státuszát, ezért nem tehettük azt meg, hogy lemondjunk arról, hogy önálló magyarnyelvű egyetemünk legyen.

Mindig elmondom az amerikai és nyugat-európai diplomatáknak, hogyelőször mindig Bukarestbe megyünk támogatást szerezni, és ha ott tízszer se kapjuk meg, akkor indulunk csak Budapestre. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Ha létrejöhetett volna a Bukarestből finanszírozott Bolyai Egyetem, nem kellett volna létrehozni a Sapientia Egyetemet – én nem tartom azt sem kizártnak, hogy egy adott pillanatban át kell vennie majd a román államnak az egyetem finanszírozásának egy részét. Mi próbáljuk úgy felépíteni az intézményrendszerünk finanszírozását, hogy ha kiesne a magyarországi támogatás, akkor annak helyébe be tudjon lépni az önkormányzati támogatás – mi jelentős forrásokkal rendelkező önkormányzatokat vezetünk Erdélyben, vagyis nem igaz az, hogy összeomlana az intézményrendszer, ha kiesne a magyarországi támogatás.”

Az interjú újabb fejezetében a Székelyföld és Bukarest sikeres együttműködésnek kérése kerül górcső alá és az oly, szintén kulcsfontosságúnak joggal tartott kihívás: vajon lehetséges a megértés és együttélés az erdélyi románsággal? Mindez annak apropóján merül fel, hogy Salat Levente szerint „az elmúlt tíz évben az erdélyi magyar közösség sokkal erőteljesebben Budapest felé fordult az ő sorsát jobban meghatározó Bukarest helyett, és magyarországi médiát már inkább fogyaszt például, mint romániait, és ez nem igazán segíti, hogy a románok nyitottabbak legyenek feléjük.” 

Antal Árpád nem vitatja Salat magyar-román együttműködést szorgalmazó jogos igényét, viszont arra is rámutat, mindig kettőn áll a vásár.

„A székelyföldi médiafogyasztás változását illetően az elmúlt tíz évben valóban eljutottunk oda, hogy olyan szinten fogyasztják itt a magyarországi médiát, mint a partiumiak tették a hetvenes-nyolcvanas években. Teljes mértékben egyetértek Salat Leventével, kell keresni az együttműködést a román társadalommal. Valószínűleg lehetett volna többet tenni az elmúlt 30 évben ezen a területen, de sokat lehet tenni a jövőben is.

Oda kell eljutni, hogy a román társadalom úgy érezze: az erdélyi magyarság egy értéket képvisel ebben az országban. (kiemelés az interjúban – n. n.)

De látni kell, hogy nagyon komoly erőket mozdítanak meg ellenünk, harminc éve a román média, a Román Akadémia és más, a mélyállamhoz tartozó intézmények mindent megtesznek azért, hogy a román közvélemény ne változzon meg, és továbbra is ellenségesen viszonyuljon az erdélyi magyarokhoz.”

Tavaly decemberben, amikor újraválasztották az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnökévé, Antal Árpád Van-e magyar jövő Erdélyben? címmel előadást tartott, amelyről lapunk is beszámolt annakidején. Akkor a polgármester a román mélyállam erdélyi magyarok elleni hibrid jellegű hadviseléséről beszélt. Az Azonnali erre is rákérdezett, a válasz ez volt:

„Kezdjük onnan, hogy miután a román titkosszolgálat egyik vezetője kijelentette, hogy számukra a román igazságszolgáltatás egy kísérleti terep, az ezt követő két évben a székelyföldi önkormányzatok vezetői közül gyakorlatilag majdnem mindenkit szépen sorban letartóztattak – utólag kiderült, szinte minden esetben koholt vádak alapján. A történet másik része az, amikor a román média nagyon tudatosan, jól felépítve egyrészt hazugságokat, másrészt mindenféle mítoszokat terjeszt az erdélyi magyarokról – ilyen mítosz az is, amivel a beszélgetést kezdtük, miszerint Székelyföld egy alulfejlett, eltartott régió, de az is, amit Klaus Johannis nemrégiben tett nyilatkozatában mondott, miszerint mi, erdélyi magyarok semmi mást nem akarunk, csak leszakítani Erdélyt Románia szent testéről.”

Amikor 2017 júliusában Klaus Iohannis államelnök Székelyföldre látogatott, az ide klikkelve megtekinthető néhány perces felszólalásában Antal Árpád elmondta az elnöknek: „mi nem gazdasági bevándorlók vagyunk, mi a saját szülőföldünkön akarunk élni, és az elmúlt száz évben semmi mást nem tettünk, mint itt maradtunk, miközben a határok mozogtak a fejünk felett. A magyar közösségre veszélyforrásként tekintenek Romániában, sorozatos fenyegetések és megfélemlítések zajlanak a magyar vezetőkkel szemben. A magyar emberek számára nem biztosít egyenlő jogokat a román állam, az az állam, amelyről az utóbbi időben sokan hamisan hangoztatják, mintaszerűen rendezte a kisebbségek ügyét. Nem akarunk semmit elvenni a többségiektől, tiszteletet és partnerséget kérünk a román államtól.”

Most, a vérlázító magyarellenes kirohanása után is ugyanez a mondanivalója Iohannisnak arról, hogy mit is szeretne annak a közösségnek a számára, ahonnan vétetett:

„Az autonómia gyakorlatilag – és itt is egyetértek Salat Leventével – annak a jele lenne, hogy a román-magyar kapcsolat rendezett. Ma ez rendezetlen. A többség-kisebbség viszony rendezettsége és minősége elsősorban a többség hozzáállásán múlik.

Mi elsősorban kompetenciákat, hatásköröket szeretnénk átvállalni a román államtól, olyan területeken, amelyeken az rosszul végzi a dolgát (kiemelés az interjúban – n. n.) a szociális támogatásokon át egészen az infrastrukturális beruházásokig. Valószínűleg Bukarest döntései más régiók számára is rosszak, ez azonban engem nem vigasztal, csakhogy Székelyföld esetében nemcsak rossz, de rosszindulatú döntései is vannak: Háromszék legnagyobb beruházása például egy hatalmas csendőrlaktanya.”

Történt már említés arról, hogy Salat Levente az RMDSZ-nek mulasztásként rója fel az autonómia ügyének kezelését, és főleg azt, hogy a szövetségben nem fordítottak figyelmet a közvélemény megnyerésére és formálására. A háromszéki politikus szerint nem ártott volna a társadalomtudós-elméleti szakembernek kibontani az igazság minden szeletét. Hogy miért látja így a történteket, arról tanúskodik a következő két kérdés és az azokra adott válaszok:

„Mit tett az RMDSZ azért, hogy a román közvélemény tisztában lásson az erdélyi magyarok szándékait illetően?

A kérdés az, hogy milyen eszközei voltak erre az RMDSZ-nek. Salat Levente is említette, hogy többet kellett volna használni nemcsak magyar, de román szakértőket is – ezt biztosan így van. Kérdés, hogy ezek a szakértők kaptak volna-e lehetőséget az éppen nézett román hírműsorokban a megnyilvánulásra – Románia egy nagyon bonyolult ország, ahol a mélyállam szerepe sokkal nagyobb a médiában, a politikában, az igazságszolgáltatásban, mint például Magyarországon. (kiemelés az interjúban – n. n.)

Én nem akarom negatívan beállítani a mélyállamot, de látni kell, hogy Romániában van neki egy régi nacionalista vonala. Visszatérve Klaus Iohannisra, sajnos azt kell mondanom, hogy ő egy nagyon sikeres európai városvezetőből a mélyállam ezen nacionalista részének az eszközévé vált. Én emiatt nagyon szomorú vagyok, mert sokat vártam Iohannis második elnöki mandátumától, mivel nincs már rajta az újraválasztás lehetőségének nyomása – nem gondoltam arra, hogy ez lesz belőle.

Miért nincsenek bevonva a székelyföldi autonómiaprojektbe a helyi románok?

A helyi románokkal folyamatosan próbálunk párbeszédet folytatni, de ez szintén nagyon bonyolult. Az itt élő románok körülbelül fele román állami intézményeknél dolgozik: sok esetben úgy jönnek Székelyföldre, hogy magasabb fizetést kapnak, mintha az ország másik részére mennének. Nagyon nehéz egy olyan román embernek elmagyarázni, hogy miért jó dolog az autonómia, aki nemcsak egy itt élő magyarnál, de egy hasonló tisztségben máshol dolgozó románnál is magasabb jövedelemmel rendelkezik. Az ő érdekük az, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van. Voltak nekünk korábban helyi román partnereink, akik kimondták: beszéljük végig, ki mit nyerne, milyen garanciákat kapnának az itt élő románok az identitásuk megőrzéséhez. De ezeket az embereket a sajtó, a mélyállam szétszedte, el is költöztek Székelyföldről, eltűntek a közéletből.”

Az interjúban szóba kerül a sepsiszentgyörgyi polgármester ellen indított, majd bűncselekmény híján megszüntetett eljárás. Erről Antal Árpád elmondta: ez esetben sokkal többről van szó, mint a megfigyelésről, egy EU-s tagállam hatóságainak a legnagyobb szégyenére:

„Volt ellenem egy tavaly lezárt bűnügyi eljárás, ahol 11 ezer oldalnyi lehallgatási jegyzőkönyvet kaptam. Éveken keresztül lehallgattak az otthonomban, az autómban, az irodámban, bárhova jártam, mindenhova követtek. Ez valószínűleg évtizedek óta így van. Volt, hogy megfenyegettek: ha nem fejezem be az autonómiázást, autóbalesetben fogok meghalni. Higgyék el, ha nem akasztják fel az embert, akkor minden más csak részletkérdés.” (kiemelés az interjúban – n. n.)

Rákérdezésre e fenyegetés részleteire is kitér: „Parlamenti képviselő voltam éppen, egy európai körúton az autonóm régiókat látogattam végig, majd mikor hazajöttem, tartottam erről egy sajtótájékoztatót, majd a sajtó képviselőinek egy részével egy vendéglőben vacsoráztam. Amikor onnan kijöttem, egy lépcsőn kellett felmennem, megállt velem szemben egy úriember, és azt mondta, hogy ha ezt nem fejezem be, akkor mivel úgyis sokat autózok, autóbalesetem lesz. Ez rég volt, azóta se haltam meg.”

Az interjú végéhez közeledve előbb azt firtatják Antal Árpád beszélgetőpartnerei, hogy vajon lenne-e vendéglátója Iohannisnak az április 30-i szánalmas és agresszív tévés produkciója után. Majd pedig arról is beszélt, hogy a többségi politikusok közül kiben vagy kikben látott eddigi pályafutása során együttműködési szándékot.

Az első tematika kapcsán szöveghűen idézzük a vonatkozó kérdezz-felelekeket:

„A mostani, a romániai diszkriminációellenes tanács által 5000 lejre büntetett kijelentéseit követően meghívná Iohannist egy székelyföldi hivatalos látogatásra?

Igen, én a párbeszéd híve vagyok. Klaus Iohannis járt már Székelyföldön, akkor is elmondtuk neki, hogy mit akarunk, miért akarjuk azt, és hogy ez nem sérti se Románia, se a románok érdekeit, mi több, csak versenyképesebb állam lenne, ha nem lennének feszültségek a kisebbség és a többség között. Értékelnie kellene azt is, hogy az erdélyi magyarság mindig demokratikus eszközökkel élt, ezen kereteket sosem léptük át: az autonómiastatútum benyújtása a parlamentbe alkotmányos jog.

Az, hogy ezen törvénytervezet alkotmányosságát egyesek vitatják, még nem jelenti azt, hogy ne lehessen benyújtani azt. Volt már Romániának olyan vezetője, aki azt mondta, hogy szerinte Románia államformája monarchia kellene, hogy legyen, egy másik a mostani kétkamarás parlament helyett csak egykamarásat szeretett volna – ezek ugyan mind szembemennek az alkotmánnyal, a szólásszabadsággal viszont nem.

A valósághoz kellene igazítani az alkotmányt, nem pedig az alkotmányhoz a valóságot.” (kiemelés az interjúban – n. n.)

A legutóbbi elnökválasztáson pont Traian Băsescu pártjának jelöltje, az Azonnali által is meginterjúvolt konzervatív Theodor Paleologu kampányolt alkotmánymódosítással. Ön az eddigi politikai pályáján melyik román politikusokkal vagy pártokkal tudott a legjobban együttműködni?

2004 óta vagyok a politikai pályán, 2008-ig parlamenti képviselőként, azóta Sepsiszentgyörgy polgármestereként. Sok kormánya volt azóta Romániának. Az egyik legempatikusabb politikai vezető Călin Popescu-Tăriceanu volt. Konkrét ügyekben Vasile Blagaval tudtunk jól együttműködni. A Szociáldemokrata Párt vezetőivel nem volt szoros kapcsolatom, az viszont tény, hogy az ő képviselőikkel időnként jobban lehetett bővíteni az erdélyi magyar közösség jogait, mint a jobboldali pártokkal.

De mint már mondtam, a román pártok esetében nagyon fontos a külföldről érkező nyomás: a 2004-es NATO-csatlakozás előtt nagyon fontos szerepet játszottak az USA elvárásai. A román politikai elit annak ellenére teljesített mindent, amit ők megfogalmaztak, hogy az akkori román közvélemény sokkal ellenségesebb volt a magyarokkal szemben, mint a mostani.

Amerika világsheriffi szerepe 2008 után kicsit megszűnt, ez a nyomás a román politikai elitre azóta már nincs meg. Én részben ezzel magyarázom azt is, hogy miért nem sikerült előrébb lépnünk a közösségünk jogait illetően.”

Ezt követően egy mondvacsinált és hangulatromboló, búvópatakként minduntalan felbukkanó ellenségkép-gyártás ügye tisztázódik. A partvonalon túlról oly szívesen károgóknak kedvelt konkolyhintő szólama az, hogy belső ellentétek bénítják az RMDSZ működését, valódi „törésvonal” létezik az ún. „székely lófők” és Székelyföldön kívüli RMDSZ-es politikusok között.

„Szerintem az elmúlt tíz évre ez már nem igaz, régen lehetett ilyen. Kifejezetten jó mind a kolozsvári, mind a partiumi magyar politikusokkal az együttműködésünk: noha Székelyföldön a magyar lakosság aránya mindenhol 70 százalék fölötti, leszámítva persze Marosvásárhelyt, azért mi mindig támogattuk azokat a kezdeményezéseket, hogy a nyelvhasználati küszöb alacsonyabb legyen. Ugyanezt az empátiát tapasztalom a Székelyföldön kívüli politikusok részéről is irányunkba. Persze kell a belső kohéziót erősíteni, még Székelyföldön belül is.”

A zárszóban végül előkerül a csíkszeredai polgármesteri előválasztások ügye, amely egyes értékelések szerint nem feltétlenül a székelyföldi RMDSZ-en belüli belső kohézió erősítését szolgálta. Az az Antal Árpád, aki több más székelyhoni elöljáróval együtt a későbbi vesztes mellett kampányolt a csíkszeredai hajrában, így látja ennek a „népszerűség-felmérésnek” a kérdését:

„Ha a csíkszeredaiak úgy gondolják, hogy váltani kell, váltás lesz. Ez nem jelenti azt, hogy ha engem meghív valaki egy kampányrendezvényre, én oda nem megyek el. Lojális ember vagyok, kitartok a barátaim, a bajtársaim mellett, Ráduly Róberttel együtt szenvedtük végig azokat az éveket, amikor a román mélyállam megmutatta a legcsúnyább arcát velünk szemben. Ha holnap hívna, szintén elmennék. Az előválasztás éjszakáján felhívtam Korodi Attilát, gratuláltam neki, és elmondtam neki: az együttműködés a cél, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy viszonya továbbra sem a versengésről fog szólni.”