Jerome Fourquet: L'archipel français. Naissance d'une nation multiple et divisée (A francia szigetvilág. Egy sokszínű és megosztott nemzet születése) című, a párizsi Seul kiadónál idén megjelent könyve Franciaországban és az országhatárokon túl is nagy visszhangra talált. Amin aligha lehet csodálkozni, hiszen Fourquet, a politológus és közvéleménykutató egy természettudós érzelemmentességével megírt, statisztikákkal és térképekkel tele könyve nem ideológiákat sulykol, nem befolyásolni akar, pusztán tényeket közöl. Az ítéletalkotást az olvasóra bízza.

Már a cím is sokatmondó. Franciaország – az önmagukat egységességes nemzetállamoknak feltüntető európai (és főként kelet-európai) államok mintaképe – látványosan megszűnt egységes államalakulat lenni. A Fourquet szerint (különösebb nosztalgia nélkül is) gyönyörűnek aposztrofált köztársaság eltérő, sőt gyakorta egymással ellenséges etnikai és vallási közösségekre esett szét. Többé nem Európa egyik legjelentősebb „szigete”, hanem hovatovább 60 esztendeje egy teljes – eltérő ideáloktól, értékektől és érzelmektől vezérelt – heterogén szigetvilág.

Minden átalakult. 1900-ban még a francia lánygyerekek több mint egyötödét Marie-nak keresztelték. De voltak tartományok, ahol az arány elérte a harminc százalékot is. A közel ötven százalékból, hiszen itt csupán a lánygyerekekről van szó. 2015-ben az arány már nulla egész három százalék. A csökkenés éppen százszoros. A következmények szétágazók, az egyház tekintélyének sorvadásával a család kohéziója is megroppant, a kulturális együvé tartozás érzete is veszített jelentőségéből. A Fourquet-könyv egyik tanítónője elmondja, hogy karrierje kezdetén alig akadt gyerek, aki házasságon kívül született, ma, karrierje végén alig akad gyerek, aki teljes családban nőne fel.

Arról nem is beszélve, hogy a felvilágosodás végső diadalaként az egyháznak, mely a hatvanas években még 40 százaléknyi hívőt tudhatott maga körül, ma már csak hat szűk százalékkal kell beérnie. A papok száma is egyharmadára csökkent, s az igényekhez mérten még így is túl sokan vannak. Ha a tendenciát meghosszabbítjuk, 30 év múlva mutatóba sem marad katolikus pap… Ez azonban sajnos korántsem azt jelenti, hogy a francia társadalom egészében az ateista hitre tér át, a sokasodó muszlimok ugyanis az echt franciáktól eltérően továbbra is görcsösen ragaszkodnak muszlim hitükhöz, másrészt a család kultuszához és az Allah által elrendelt szaporulathoz is. Az ateisták azonban csupán az önérdek szentségében hisznek. A gyerek ebbe a parancsolatba már nemigen fér bele, hiszen az egyéni élvezetektől vonja el az anyagiakat és az időt. A kereszténység meglehetősen gyors (bár a francia felvilágosodás értékrendjét tekintve korántsem meglepő) összeomlása, valamint a kommunizmus eszmerendszerének meggyöngülése a francia politikai rendszert két alapvető oszlopától fosztotta meg: egyrészt a konzervatív katolicizmustól, másrészt annak ellenzékétől, a szocializmustól.

A társadalom alig képes felfogni, hogy mi történik. Lázong ugyan, de a sárgamellényesek vandalizmusa pusztán a korábban is minden baj okának tekinthető individualizmust, az egoizmus ideológiáját próbálja végső diadalra juttatni. Csakhogy az individualizmusnak vannak a sárgamellényeseknél tőkeerősebb képviselői, azok a profitmaximalizálásban érdekelt tőkéscsoportok, melyek a maguk szofisztikált manipulációs technikáival végül is mindig érvényesítik az akaratukat.

Valamiféle hit nélkül – legyen szekuláris vagy szekularizált – aligha képzelhető el koherens társadalmi lét. Efféléből pedig e pillanatban egyetlen egy van a piacon, a muszlim hit. Az ateizmus képtelen koherens meggyőződéssé válni. Az ateisták hite ugyanis mindenféle hit elutasításán alapul. A természettudomány pedig azért nem válhat koherens, emberi közösségeket összetartó hitté, mert az ész mindenekfölött való szentségére alapozott hittételei meglehetősen ingatagok. Már a Nagy Francia Forradalom Ész Istennője is pusztán a guillotine-t volt képes üzemeltetni. Az emberi lelkek meghódítására – úgy tűnik – merőben képtelen. A névadás tendenciái arra vallanak, hogy a muszlim hitnek még csak győzedelmesnek sem kell lennie, pusztán be kell vonulnia a maga „békés módján” a keresztények által önként átengedett hitbéli terekbe.

Fourqet az évtizedekre visszamenő választási statisztikákat is fölkutatja. A 1950-es években még alig bukkan fel arab név a választói jegyzékekben. Újabban mind többen vannak. Az újszülött franciák egyötöde ma már arab. De vannak régiók, ahol ez arány az ötven százalékot is eléri.

Franciaország kereszténytelenítését a filozófus és történész Marcel Gauchet: Le Désenchantement du monde. Une histoire politique de la réligion (azaz A világ varázstalanítása. A vallás politikatörténete) című művében már 1995-ben részletesen leírta. 35 évvel később az általa feltárt folyamat már maradéktalanul kiteljesedett, sőt lényegében lezártnak is tűnik.

Az, hogy a franciák a Notre-Dame leégését olyannyira szívükre vették, pusztán egyfajta – az identitásukat egykor meghatározó hit elvesztését követő – fantomfájdalomból fakadhatott. A franciák hite elolvadt, mint a tavalyi hó. A keresztény nevek fokozatosan eltűntek a névadásból, helyüket a Mohamed és társai foglalták el.

És ami még fontosabb: Franciaország mára de facto multikulturális és többnemzetiségű állammá vált. Az ország immár soha nem fogja visszanyerni azt a társadalmi és etnikai homogenitást, mely a hetvenes években jellemezte, véli Fourquet. (Egyébként minden nosztalgiától mentesen.) Paradox módon azonban az angol–amerikai kultúráktól eltérően, melyekben a multikulturális társadalom a világkép részévé válhatott (tegyük hozzá: ott is meglehetősen manipulatív hangsúlyokkal), Franciaországban máig nem tesznek közzé etnikai (értsd: nyelvi-kulturális) statisztikákat. De az a tény, hogy az idegen származásúakat nem veszik (a szó szoros értelmében) számításba, még korántsem jelenti azt, hogy sikerült volna integrálni (voltaképpen a szó angolszász jelentésében is: asszimilálni) őket.

A témában íródó újabb francia tanulmányok már világosan ki is mondják azt, aminek kimondásától a „tárgyilagossághoz” kínosan ragaszkodó Fourquet ódzkodik, hogy ugyanis a kis- és elővárosokban egymással szemben is ellenséges párhuzamos társadalmak, etnikai-vallási szigetek (lásd: szigetvilág!) jönnek létre. Egyik részről a feminizmus dühöng (néha a szó szoros értelmében), másik részről vannak kávéházak, ahová a nők be sem tehetik a lábukat. Antiszemita muszlimok bántalmaznak, sőt gyilkolnak meg zsidó nőket és férfiakat… A filoszemitizmus őshazájában…

Franciaország egyfajta élő paradoxon. Az úgynevezett antropológiai fordulat alapvetően megváltoztatta az emberi testhez való viszonyt is. Eltérő szexuális gyakorlatok alakultak ki, az abortusz a női test szabadságának védelmében egyetemes emberi joggá vált, a homoszexuális házasság engedélyeztetett, a halottakat koporsó helyett immár hamvasztóba küldik, a természetes megtermékenyítés lassan kiszorítja a mindinkább állatiasnak tekintett szexuális aktust, azaz a „közönséges” közösülést. Hogy a szerelemről ne is beszéljünk. Ma már a változások mérföldkövei közé számít a militáns vegetarianizmus és a testkultuszt kiteljesítő tetoválás feltartóztathatatlan divatja is.

Nos, a fentiek alapján felmerül egy alapvető kérdés. Mi lehetne az az alapelv, mely a köztársaság tragikusan széttartó tendenciáit felszámolhatná, s – a szó francia értelmében vett (azaz pusztán állampolgári közösségként értelmezett) – nemzet egységét ismét megalapozhatná. A kérdésre Fourqet-nek sincs válasza. A sárgamellényesek „nemzetivé” tágult mozgalma ugyanis nem valamiféle nemzetben gondolkodik, célkitűzései – a felvilágosodás eszmerendszeréhez továbbra is hűen – kizárólag individuálisak. Fourquet felteszi ugyan a kérdést, hogy vajon a – mindannyiuk érdekében álló – környezetvédelmi célok nem válhatnak-e efféle kohéziós erővé? Pozitív választ azonban erre a kérdésre sem adhat.

De ami valóban tünetértékű, az az, hogy a szinte már kínosan elfogulatlan szerzőben, aki pontosan látja, hogy honfitársai nem csak a jövőbe vetett bizalmukat veszítették el, de a jelennel sem tudnak mit kezdeni, föl sem merül a gyanú, hogy a fenyegető konfliktusoknak távlatilag egyetlen megoldása lehetséges: a francia társadalom általa is világosan felismert multikulturális és multinacionális jellegének legalizálása.

A mai francia tárdalalom széthúzó erői csak és csakis akkor válhatnak domesztikálhatókká, ha a francia állam az eltérő nyelvi-kulturális és vallási csoportok kollektív jogait szentesítené. Ennek a döntésnek nincs alternatívája. Ha az alkut nem a franciák fogják fölajánlani, akkor előbb-utóbb és minden kétséget kizáróan a ma még kisebbségi „idegenek” fogják kikényszeríteni. És akkor – ezt mi, kisebbségi magyarok is tanúsíthatjuk – jaj annak a – ma még francia – többségnek, mely ennek a tendenciának egykor ellenszegült. A franciáknak is meg kell majd tanulniuk a román „ține-minte” szókapcsolatot.

Hogy a franciák is, akárcsak egykor mi, magyarok, csak az utolsó pillanatban fognak észbe kapni, amikor már jóvátehetetlenül késő lesz, a – mai siralmasan antagonisztikussá vált, de Európa-szerte még mindig hétszentségként érvényesített – francia nemzeti eszme ismeretében több mint bizonyos.

A franciák, akiknek az elmúlt jó másfél évezredben sikerült valamiképpen mindig felülmaradni, sőt önnön világképüket végül követendő euroatlanti mintaként forgalmazni, úgy tűnik, végül is épp ezekbe a győzelmekbe – a híres-hírhedt Gloire-ba fognak belerokkanni.