A jégen siklás semmihez sem fogható hangulatának ábrázolása kihívás volt a két világháború között megsokasodó amatőr fényképészek számára. A korszak kolozsvári korcsolyázóiról, köztük egy országos bajnok párosról, egy kis album őriz bravúros fényképeket.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Színes, geometrikus mintájú borítója van annak az albumnak, amelyből a következő képeket válogattuk. A belső borítóra ragasztott ex librisen a hegyen felfelé lépked egy túrabakancsos, térdzoknit és rövidnadrágot viselő férfi, mögötte pedig, mintha hátizsákjából, felkel a nap. A jelenet alatt a következő név áll: Beke Lajos. Már ez is előrevetíti, hogy milyen fotók következnek: bátor és vicces jelenetek a test sport által felfedezett határairól, fotós és sportolói bravúrok.

A két fő téli sport, a sízés és a korcsolyázás közül minden bizonnyal az utóbbi az, amelyet vizuálisan többször és jóval látványosabban örökítettek meg. A korcsolyázás története az őskorba nyúlik vissza: régészeti leletek bizonyítják, hogy már több ezer éve készítettek lábbelire szerelhető csontkorcsolyát. A középkortól kezdődően, az írásbeli említések mellettmár metszeteken is megjelennek korcsolyázók, majd később a németalföldi mesterek nagy aprólékossággal megfestett város- és tájképein is feltűnnek. Gondoljunk itt idősebb Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményére, amelyen korcsolyázó és szánkózó gyerekek és felnőttek tucatja élvezi a tél adta lehetőségeket. De érdemes megnézni a téli táj festőjének, Hendrick Avercampnak is az alkotásait, amelyek szintén hemzsegnek a szabadidejüket jégen töltő gazdagabb és szegényebb polgároktól, hiszen a korcsolyázás nemtől s rangtól függetlenül, mindenki számára megengedett tevékenységnek számított.  A korcsolyázás elterjedése és divatossá válása valamivel később, a 18. század második felében kezdődött. Az első korcsolyázásról szóló szakkönyv 1772-ben jelent meg Londonban, és az ebben leírtak két csoportra osztották fel a jégen való siklást – mű- és gyorskorcsolyázásra.

Mifelénk a 19. század közepétől kezdtek egyre többen érdeklődni efelől a téli szabadidős tevékenység felől, a kiegyezés után pedig sok településen létrehozták a polgári korcsolyázó egyleteket, amelyeknek feladata volt a korcsolyázás lehetőségének megteremtése. Kolozsváron először 1871 decemberében rendeztek szervezett korcsolyázást, méghozzá a Mikó-kert befagyott taván, majd megalakult a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet is. A sétatéri tavon szervezett korcsolyázások két évvel később, 1873-ben kezdődtek. Az ilyen alkalmak külön ceremónia alapján zajlottak: a hét két napján, csütörtökön és vasárnap a Főtéren kék zászlót jelezte, hogy szabad a korcsolyázás, a zenepavilonban pedig meghívott zenekarok szórakoztatták a jégre lépőket. A téli sport sikerét mutatja, hogy 1895-ben Pákei Lajos tervei alapján megépülhetett a modern korcsolyapavilon, ahol már kényelmes körülmények között vehették fel korcsolyájukat a város hölgyei s urai. A nagysikerű korcsolyabálok és farsangi ünnepségek mellett már ebben az időszakban is szerveztek versenyeket. Az 1900-as évek elején pedig Budapest után Kolozsvár számított a korcsolyázás másik központjának, hiszen főiskolás bajnokságokat, helyi és országos szintű versenyeket is tartottak itt. A Sétatér jegén pedig Kronberger Lili, négyszeres világbajnok, valamint Méray-Horváth Opika háromszoros világbajnok bemutatóit is láthatták a kolozsváriak. A Korcsolyázó Egylet az első világháború után is folytatta működését, tagjai közül pedig többen bajnoki címet is szereztek, ahogyan Beke Lajos és Bojáki Anna is, akikről cikkünk szól.