„Bántanak? Üss vissza. Csúfolnak? Csúfold te is” – ezek azok a szülői mondatok, amelyek csöppet sem használnak, ha a gyermek arról panaszkodik, hogy társai piszkálják. Ki kell állnia magáért, de nem agresszívan: önérvényesítése folyamán vegye figyelembe saját és társa szükségleteit, igényeit és érzéseit, nézzen határozottan a másik szemébe, és mondja el, mi bántja. Dimén-Varga Tünde iskolapszichológust, integratív gyermekterapeutát az asszertív kommunikációról kérdeztük. Kiderült, egy jól működő társadalomnak az egymásra figyelés az alapja, ettől haladhat előre a nevelés, az oktatás és a munkavégzés.

„Állj ki magadért” – gyakran elhangzó szülői mondat, ha a gyermek elpanaszolja, hogy csúfolják, nem hallgatják meg a véleményét, irányítani akarják. Sokan viszont összekeverik ezt az „üss vissza”, „mondd meg neki te is a magadét” tanácsokkal. Hogyan lehet asszertíven megmondani azt, ami nem tetszik, nem esik jól?

Valóban gyakran elhangzik az „állj ki magadért” tanács, de ez üres és tartalmatlan üzenet mindaddig, amíg a gyermek nem kapott elég mintát abból, hogy miként is kell ezt megtenni. Legegyszerűbben és legtermészetesebben a családban sajátítja el a gyermek az assszertív kommunikációt, mégpedig akkor, ha a szülő egyaránt figyel a gyermek és a saját maga, illetve a családtagok igényeire, szükségleteire, érzéseire. Egyik legfontosabb dolog, hogy felismerje, milyen érzést kelt benne a másik fél közlése. Ha ez megvan, akkor énközlés formájában a legcélszerűbb közölni a másikkal, mi nem esik jól, mit szeretnénk, mit nem szeretnénk.

Gyerekeknél ez akkor lesz sikeres, ha a körülöttük, velük lévő felnőttek többsége tisztelettel beszél velük, meghallgatja őket, elismeri érzelmeik jogosságát, és ha olyan viselkedést tapasztal a közösségben, ami nem helyénvaló, akkor nem ledorongolja, hanem segíti a gyermekeket a helyes kommunikáció, viselkedés elsajátításában. Sokszor tapasztalom azt, hogy a felnőttek elvárják a gyermekektől, hogy legyen véleményük, álljanak ki magukért, vagy a társuk mellett, de ha a gyermek éppen a felnőttel szemben próbálja ki ezt a készségét, rögtön szemtelenségnek vagy feleselésnek minősül. Aranyat érnek az „ezt nem szeretném”, „játsszunk inkább ezt vagy amazt most”, „ez fáj, ez rosszul esik, ne tedd” mondatok. Igazán hatékony azonban akkor tud lenni, ha a felnőttek támogató jelenléte megerősíti ezt, és nem a dzsungel törvényei uralkodnak egy közösségben.

Olyan esetekben, ha tettlegességig fajul a konfliktus, legyen az szóbeli vagy fizikai bántalmazás, miként reagálhat a gyermek? Bizonyára nem a visszavágás a helyes megoldás…

Fontos lenne, hogy minden gyermek megtanulja, hogy tettlegesség nélkül, mégis határozottan, a másik szemébe nézve tudja közölni, hogy megbántották, fájdalmat okoztak neki. Ha erősek az indulatok, akkor érdemes időt szánni a lecsillapodásra, utána pedig jöhet a megbeszélés. Fontos, hogy tudják a gyerekek, mik a határok, mik a szabályok, mi az a viselkedés, ami nem megengedett. Azt is lényeges tudniuk, hogy ha valami nem helyénvaló történt, akkor kihez fordulhatnak segítségért, vagy kinek jelezhetnek. Mérvadó, hogy a felnőtt ne a büntetésre, megtorlásra fókuszáljon, hanem segítse a nyílt kommunikációt, a helyzet megoldását, a jóvátételt. A „ne árulkodj” vagy az „oldjátok meg egymás közt” rendkívül káros tanácsok lehetnek főként akkor, ha egyenlőtlenek a pszichés vagy fizikai erőviszonyok a csoportban. Előbbi főként akkor, ha nincs alaposan letisztázva, hogy mi az árulkodás. Utóbbi pedig főleg akkor, ha nyilvánvaló, hogy a gyermekeknek nincsenek megfelelő mintáik, készségeik a hatékony konfliktusmegoldáshoz.

Voltaképpen mit jelent az asszertív kommunikáció?

Az asszertívitás önérvényesítést jelent. Olyan viselkedési és kommunikációs mintázatokat foglal magába, amely során figyelembe vesszük mind a saját, mind pedig a másik fél érzéseit, szükségleteit, igényeit. Az eredmény pedig a win-win szituáció, amellyel mindkét fél elégedett. Mindenképp egy életkészségről beszélünk, amelyet fontos lenne minél több gyermeknek megtanulnia, hiszen elégedettebb kapcsolatok, barátságok, közösségek és végső soron társadalom alakulhatna ki ennek nyomán. Talán nem utópia azt gondolni, hogy ha a gyermekek többsége elsajátítja az asszertív kommunikáció szabályait – akárcsak a higiéniás vagy éppen közlekedési szabályokat – később eszerint viselkedik a formális és a személyesebb, intimebb viszonyaiban egyaránt. Ez manapság egyre több munkahelyen elvárt viselkedés egyébként.

Az asszertív kommunikáció miként tanítható a gyermekeknek? Később is elsajátítható, felnőttkorban is levetkőzhető a nem megfelelő kommunikációs stílus?

Kisgyerekkorban általában mintakövetés alapján tanulunk, ezért az a legjobb, ha a felnőtt önazonosan, őszintén, asszertíven kommunikál. Például felnőtt módon kifejezi az érzelmeit, nemet mond és nem érez miatta bűntudatot, meghúzza a számára komfortos határokat és ha valaki azt átlépi, jelez. Ugyanakkor figyel a másik érzéseire, meghallgatja őt, elismeri érzései, szükségletei jogosságát.

Ez az ideális helyzet, de nem minden gyerek ilyen szerencsés. Van, aki sem otthon, sem később az iskolában nem kap jó mintát erre. Ezért lenne jó az asszertivitás tanítása már óvodás kortól, és később iskoláskorban is, folyamatosan, nem csak programszerűen, hanem jó lenne, ha ez hatná át az intézményes kommunikációt az igazgatótól a takarítónőig. Felnőttként is meg lehet tanulni, tulajdonképpen legtöbben így tanultuk meg. Kell némi önismereti munka hozzá és egy erős elhatározás a változásra. Ha valaki túl passzív volt, azt kell megtanulnia, hogy kifejezze érzéseit, véleményét akkor is, ha ez másokéval nem egyezik. Ha inkább az agresszivitás jellemzi a kommunikációját, akkor azt kell megtanulnia, hogy a másik igényei is ugyanolyan fontosak, meg kell tanulnia értő módon meghallgatni másokat, a saját igényeit néha háttérbe szorítani, egyezkedni.

Miért nem jó megoldás arra nevelni a gyermeket, hogy passzívan egyezzen bele mindenbe („nekem mindegy, legyen, ahogy te akarod”, vagy agresszíven ragaszkodjon a saját elképzeléseihez („az lesz, amit én akarok”). Mi jellemzi ezt a két típust?

Bár vannak olyan szélsőséges élethelyzetek – például közvetlen, durva fenyegetés, életveszély – amikor az asszertivitás nem célravezető, a legtöbb esetben működik. Ha arra neveljük a gyermeket, akár közvetett módon is, hogy hallgasson, nyomja el az érzéseit, véleményét, mindenre bólogasson, akkor tulajdonképpen feladja önmagát. Az elfojtott érzések később mentális vagy testi betegségek melegágyai lehetnek, de még enyhébb esetben is akadályai a sikerélménynek, örömkészségnek.  Ezen kívül a passzív, behódoló ember könnyű prédája az agresszív, uralkodó, basáskodó embereknek, amely később akár traumákhoz is vezethet. A másik véglet az egoista, zsarnokoskodó személyiség, ez esetben főleg a vele együtt élő emberek szenvednek kárt, de neki magának sem jó a folyton megromló interperszonális kapcsolatokkal szembesülni.

Milyen felnőtt válik abból, aki asszertíven kommunikál?

Olyan, akinek fontos önmaga, de a másik is. A saját igényeit fontosnak tartja, de nem helyezi folyton másoké elé. Tud nyerni és veszíteni, valamint örülni mások sikerének. Egyenrangú viszonyokra törekszik, nem helyezi magát mások fölé vagy alá. Tulajdonképpen alapvető emberi értékek mentén kommunikál, viselkedik. Az asszertivitás az igazán jó közösségek alapja, ezért is fontos lenne óvodától felnőttkorig, az intézményes oktatás minden szintjén tanítani, gyakorolni és főleg jó példával elől járni.

Mi befolyásolja azt, hogy az embernek milyen kommunikációs stílusa alakul ki?

Nyilván vannak bizonyos temperamentumbeli tényezők, amelyek inkább az egyik vagy a másik végletes viselkedést teszik könnyen elsajátíthatóvá, de alapvetően a családi minta, illetve később a tanult minta a meghatározó. Ha egy gyermeknek mindent megengednek, nem szabnak határokat, csak az ő igényei érvényesülnek a családban, akkor könnyen agresszívvé válhat a kapcsolataiban. Ellenkező esetben, ha nem hallgatják meg, ha feltétel nélkül engedelmességet várnak el tőle, vagy verbálisan, fizikailag bántalmazzák, azt tanulja meg, hogy jobb nyuszinak lenni és csendben maradni. De ez csak két, egyszerűen levezethető példa, a valóság sokszor ennél komplexebb. Mindenesetre az kijelenthető, hogy az a viselkedés marad fenn, amelyet megerősítenek.

Ha a gyermekek már kiskorukban megtanulják az asszertív kommunikáció csínját-bínját, valószínűleg kitartanak emellett serdülőkorban és felnőttkorukban is. Ez társadalmilag is nyereséges, hiszen kielégítőbb családi, munkahelyi, vagy más közösségi viszonyokat eredményez. Tulajdonképpen az asszertivitás egyfajta proaktív stratégia, amely segíti a konfliktusok megelőzését és/vagy kontsruktív megoldását. Épít, nem rombol és ez lényeges különbség a passzív, az agresszív vagy éppen a passzív-agresszív kommunikációs stílushoz képest.