Decembeben, napsütéses, ősziesnek mondható délelőttön sétáltunk Korondi Kinga sajtószóvivővel az ország legnagyobb, de Európában is a nagyok közé számítható, marosvásárhelyi állatkertben. Nem egyszerű séta ez, inkább kulisszajárás: kiderül, hogyan érkeznek az állatok, miért nem szaporítanak oroszlánokat, miért nem repülnek el a gólyák, és miért fontos egy fakókeselyű vagy egy hód egy olyan helyen, ahol a legtöbb látogató mégis inkább az egzotikus állatokért: elefántért, zsiráfért vagy anakondáért érkezik.

A séta a majomháznál kezdődik. Itt él Wurliboo, a körülbelül húszéves pókmajom, aki már kifejezetten idős példány. Kinga szerint épp ezért szereztek mellé két barátot, hogy ne legyen egyedül. A pókmajmok különlegessége, hogy mind az öt »végtagjukat« – beleértve a farkukat is – ügyesen használják. A farkuk belül olyan, mint az ember tenyere, kapaszkodásra alkalmas, ezért látjuk őket gyakran fejjel lefelé lógni. Külön érdekesség, hogy ezt az ötödik végtagot használva szívesen lógnak fejjel lefelé és még enni is tudnak ebben a pózban.

Nemrég száz új állat került az állatkertbe. Vannak olyanok, amelyek Magyarországról, Szlovéniából, Olaszországból, Dániából, Hollandiából, Svájcból, illetve belföldi állatkertekből kerültek ide. „Nem mindet adják végleg: a védett és szigorúan védett fajok többségét csak »kihelyezik« Marosvásárhelyre – itt laknak, de papíron nem az állatkert tulajdonai, szaporítási programok miatt bármikor továbbvihetik őket” – mondja Korondi Kinga.

Oroszlánok, bölények, pekarik – az állatkerti cserekereskedelem

Az állatkertek között kiterjedt együttműködés működik. Van egy közös rendszer, ahova mindenki feltölti, miből van fölös egyede, és milyen fajokat keres. Innen »válogatnak«. „A modern szemlélet szerint az állatkertek nem egymás versenytársai, hanem partnerei: a cél nem a pénztermelés, hanem a fajmegőrzés és az oktatás”– magyarázza a sajtószóvivő.

Kinga egy konkrét példát is említ: amikor a marosvásárhelyi bölény genetikai szempontból alkalmasnak bizonyult, nem volt kérdés, hogy továbbadják. „Előbb Berlinbe vitték, onnan 9, máshonnan érkezett társával Azerbajdzsánba, visszatelepítés céljából. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy »nem adjuk«, ha a faj érdeke mást kíván” – mondja.

Más fajoknál viszont épp az a gond, hogy túl sok van belőlük. A világ állatkertjeiben jelenleg nincs hiány oroszlánból, ezért őket nem nagyon szaporítják. Marosvásárhelyen most négy hím él együtt, viszonylagos békében – de Kinga szerint abban a pillanatban, hogy bejönne egy nőstény, vérre menő harc kezdődne. Nőstényt csak külön kifutóval lehet tartani, a feromonok miatt ez akkor is feszültséget okozhat, ha fizikailag el vannak választva.

Vannak fajok amiből Marosvásárhelyen van »tartalék«: az egyik legnagyobb pekaricsapat náluk található a régióban, így onnan, ha szükséges tudnak más állatkerteket ellátni fiatal egyedekkel. Ugyanakkor az egyedül élő állataikat – például egy magányos fehér farkast – továbbadták.

Fakókeselyűk, akikért fél évig könyörögtek

A fajmegőrzés egyik különösen látványos – és hosszú kitartást igénylő – példája a fakókeselyű. Kinga meséli, hogy egy másik állatkertben élt egyetlen egyed, viszonylag kicsi kifutóban. A marosvásárhelyiek hónapokig kérlelték a tulajdonosokat, hogy adják ide: itt csapatban élhetne, és talán szaporodna is. Végül sikerrel jártak, most már négy fakókeselyű lakik a kifutóban – még mindig kevés, de indulásnak jó.

A faj Romániában már nem költ, a természetes állomány erősen megfogyatkozott, ezért hosszabb távú cél, hogy egyszer ismét visszakerülhessenek a természetbe. Kinga elmondta: a fakókeselyű nagyon fontos eleme a táplálékláncnak, »takarítóként« működik: elpusztult állatok tetemét tünteti el.

Kígyók, anakondák és a vipera

A hüllőházba érve szóba kerülnek az új kígyók: szalagos tigrispiton és két anakonda is érkezett. Az anakondák kapcsán Kinga elmondja, hogy bár sokszor hallani tíz méteres »szörnyekről«, ilyent dokumentáltan még nem mértek. A marosvásárhelyi példányok kisebbek, de így is tekintélyt parancsolók.

Érdekesen magyarázza a »mérges« és »nem mérges« valóságos jelentését is: nem fekete-fehér, kapcsolószerű dologról van szó. Van olyan kígyó, amely termel mérget, de nincs megfelelő méregfoga, és olyan is, amelynek van méregfoga, de nem termel komoly toxint. Az anakondák nem »mérgesek«, viszont erős szorítással ölik meg áldozataikat.

Romániában, teszi hozzá, egyetlen őshonos, mérges kígyófaj él: a vipera. Mérge alapvetően halálos, ugyanakkor általában nem termel elegendő mennyiséget, hogy egy egészséges embert megöljön. Olyan kígyó, amely kifejezetten emberre vadászna, nincs az országban, így ebből a szempontból „jó helyen élünk”, mondja félig tréfásan.

A hüllőházat nemrég újították fel, és igazán látványosak benne a kígyók és a kajmánok. Körbejárható lakóteret kaptak, ahol a látogatók a lehető legkevésbé zavarják az állatokat.

Hódok, nutria, kapibarák – és az őshonos fajok szerepe

Az állatkert nemcsak egzotikus állatokat mutat be, fontos szerepet kapnak az őshonos fajok is. A közelmúltban hódokat hoztak, amelyeket a tó köré, a sziget környékére szeretnének betelepíteni. A hód ugyan nem olyan látványos, mint egy zsiráf, de építkezése, gátjai, életmódja kiválóan szemléltetik a vízparti ökoszisztémák működését.

A kifutó környékén nutria is látható – ez a nagyra nőtt, hosszú farkú rágcsáló könnyen összekeverhető a hódokkal, de a farkuk árulkodó: a hódé lapos, »evezőlapát-szerű«, a nutriáé hosszú, hengeres.

Az eredeti terv az volt, hogy a kapibarák és a hódok tere egymásba nyíljon, így a látogatók egy komplex vízparti élőhelyet láthatnak, átjárós kifutóként. Hogy ez végül megvalósul-e, még kérdéses, de az ötlet nem került le a napirendről.

Mentett gólyák és az itthon maradó madarak

A séta során több fehér gólya is feltűnik – meglepően sokan egy helyen. Mind mentett madarak, sérüléseik miatt kerültek az állatkertbe, vagy más intézményekből vették át őket, például a szebeni állatmentőktől. A látogatók gyakran kérdezik, miért nem repülnek el, amikor eljön az ősz.

Kinga szerint fontos tisztázni: ma már a természetben sem vonul el minden gólya. Nem a hideg az elsődleges ok, ami miatt elindulnának, hanem az élelemhiány: befagynak a vizek, eltűnnek a könnyen elérhető zsákmányállatok. Sok helyen azonban találnak más táplálékforrást, így egyre gyakoribb, hogy egyes madarak helyben maradnak. Az állatkertben mindennap kapnak enni, így nincs motiváció sem, de ezek az egyedek nem tudnak elrepülni, noha a kifutó kialakítása akár lehetővé is tenné. 

„Az, hogy melyik állat hol tölti a telet, teljes mértékben fajfüggő” – mondta a sajtószóvivő. „A gólyák például gond nélkül kint maradhatnak egész télen, a kajmánok viszont nem. Ahogy az embereknél is: van, aki jól bírja a hideget, és van, aki nem” – teszi hozzá Kinga.

A gondozók pontosan tudják, melyik állatot lehet kiengedni és melyiket nem. „Az elefánt például egy adott ponton már nem tölti szívesen kint az egész napot, ha havas és hideg az idő, de azért egy rövid mozgásra kiengedik. A gondozók feladata eldönteni, mennyi időt tölthetnek kint, de az állatok is jelzik: ők maguk is tudják, mikor akarnak bemenni. Kifejezetten okos állatok, öt órakor már ott állnak, várják az ételt” – mondja mosolyogva.

A szarvasok természetesen kinti állatok, de nekik is van fedett kifutójuk, ahová behúzódhatnak, ha nagyon kellemetlen az időjárás. A kint élő növényevők esetében a vízellátásra kell különösen figyelni – magyarázza Kinga. Null fok alatt megfagy a víz, ilyenkor a gondozóknak be kell avatkozniuk: naponta kétszer ellenőrzik az itatókat és friss vizet töltenek.

A benti állatoknál más szempontokra kell figyelni. A teknősöket felülről melegítik, a szurikátáknál szintén van hőforrás, mert igénylik. Az állatkert sokat költött szigetelésre, és hőkamerát is felszereltek, hogy folyamatosan ellenőrizni tudják, mindenhol megfelelőek-e a feltételek.

Korszerűsítések, beruházások

Az elmúlt időszakban folyamatosan dolgoznak az állatkertben. Az épületek a hetvenes években épültek, nem olyan minőségi követelmények szerint, mint amilyeneket ma elvárnánk – mondja Kinga. A majomház üvegtetejét már kicserélték, de maga az épület még felújításra vár.

Az elmúlt időszak nagyobb beruházása a csatornázás kiépítése volt. „A hetvenes évektől kezdve az állatkert csatornázás nélkül működött, a víz az erdőbe folyt el. Akkoriban ez nem számított felelőtlenségnek – ilyen volt a világ. Ma már környezettudatosabbak vagyunk. Nem azért csináltuk meg, mert megbüntetnének, hanem mert így tartjuk helyesnek”– teszi hozzá.

Kacagójancsi – az ausztrál „reggelhozó”

Az új lakók közé tartozik a kacagójancsi is, ez az Ausztráliából származó madárfaj. Hangja különlegesen emberi: úgy kacag, mintha egy egész társaság nevetne fel egyszerre. A helyi őslakosok hiedelemvilágában kiemelt szerepe van, úgy tartják, hogy ő »hozza a reggelt«; nem szabad bántani és csúfolni, mert akkor nem jön el az új nap.

A marosvásárhelyi példány egyelőre egyedül él, de Kinga szerint már így is látványos, főleg akkor, amikor  »körbekacagja« vagyis megjelöli a területét.

Esti látogatók: denevérek

Az állatkert igyekszik az esti látogatásokat is izgalmassá tenni. Nemrég harminc gyümölcsevő denevért kaptak, akiket kifejezetten úgy helyeztek el, hogy sötétedés után is jól láthatók és aktívak legyenek. Nappal csak apró, összegömbölyödött foltokként lógnak a magasban, de az esti programok során, a remények szerint igazi látványossággá válnak.

„Nem az a célunk, hogy sovány, szomorú állatokat mutassunk”

Kinga arra is felhívta a figyelmet, hogy mennyire félreértik néha a látogatók az állatkert működését. Gyakran éri őket az a vád, hogy »nem adnak enni« az állatoknak, ezért néznek ki soványnak. Szerinte ennek épp az ellenkezője igaz: az állatkertnek kifejezett érdeke, hogy az állatok jól nézzenek ki, egészségesek, aktívak legyenek, mert csak így tudják a látogatók megszeretni őket – és rajtuk keresztül a természetet.

Miért nem szabad etetni az állatkert állatait?

A séta végén Kinga egy gyakran feltett kérdésre tér ki: miért tilos a látogatóknak etetni az állatokat? Elmondása szerint több egyszerű, de nagyon fontos oka is van: Felügyelet nélkül veszélyes lenne. „Ha a látogatók etetnek, a gondozónak ott kellene állnia minden egyes kifutó mellett, hogy figyelje, mi kerül az állat elé. Erre nincs elegendő személyzet – és sok esetben nem is megoldható. Vannak fajok, amelyeket nem lehet egész nap etetni. Bizonyos állatoknak szigorú napi étrendjük van: nem ehetnek folyamatosan. Melyik látogatónál mondjuk azt, hogy te már ne vegyél répát a makiknak, mert ők mára eleget ettek? Ugyanakkor, ha etetni lehetne, csomagolni is kellene: zacskók, papírok, maradékok kerülnek a kifutók mellé, ahonnan könnyen az állatokhoz juthatnának. Az sem mellékes, hogy az állatokra veszélyes a szennyezett vagy összefogdosott étel. A látogatók által kézbe vett, esetleg szennyeződött falatok megbetegíthetik az állatokat” - mondja Korondi Kinga.

Hozzáteszi, az állatkertben minden takarmány ellenőrzött, tiszta, megfelelő tápértékű – ezt egy hozott alma vagy kenyérdarab semmiképp nem tudja biztosítani. Ezért szigorú a szabály: az állatokat csak a gondozók etethetik, meghatározott időben és mennyiségben.

„Az a célunk, hogy megszeressék az állatokat”

A beszélgetés végén a sajtószóvivő újra hangsúlyozza: a marosvásárhelyi állatkert elsődleges küldetése az oktatás és a természetvédelem. A látogatók csak akkor fogják megérteni az élővilág fontosságát, ha szép, egészséges, jól tartott állatokat látnak.

„Ha én egy csúnya, beteges állatot mutatok be – mondja –, azt senki nem fogja megszeretni. Nekünk az a dolgunk, hogy jó körülményeket biztosítsunk, és megmutassuk: az állat nem dísz, hanem élőlény, akinek a faját a természetben is védeni kell” – tette hozzá a marosvásárhelyi állatkert sajtószóvivője.