Kuncogás, hangosan nevetés, gyakori bólogatás és elgondolkodott tekintetek – többek között ezeket a reakciókat váltotta ki kolozsvári közönségéből Bibók Bea pszichológus, az Ellopott gyermekkor és Ellopott felnőttkor című könyv szerzője. A méltán népszerű szexuálpszichológus a Mathias Corvinus Collegium (MCC) meghívásából – mint mondja – hazaérkezett Kolozsvárra, hiszen a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia Karán szerezte diplomáját. Az MCC Szülők Akadémiája című rendezvénysorozatán Osváth-Ferencz Márta, a szervezet Középiskolás Programjának vezető oktatója kérdezte parentifikációról, kötődési mintákról, lehetséges megoldásokról.

Bibók Bea az első könyve megszületéséről elárulta: nem akart hozzá szakirodalmat olvasni, hogy az ne befolyásolhassa őt, a saját gondolatait és a munkája során szerzett tapasztalatait szerette volna kötetbe foglalni. 

Mi a parentifikáció? – tette fel az egyszerűnek tűnő kérdést Osváth-Ferencz Márta. Bibók Bea szerint ennek megértése példákon keresztül könnyebb. A család rendszerére tekintsünk úgy, mint egy cégre. Ennek két vezetője – a két szülő – van, akik döntéseket hoznak. Ha azonban az egyik felnőtt nem tudja ellátni a feladatait, a családi rendszer kitermeli, hogy az egyik gyerek helyettesítse a „cégvezetőt”. „Az idősebb generációk esetében (a paraszti társadalomban) teljesen természetes volt, hogy a gyerekek is dolgoztak a földeken és az állatok körül, vigyáztak a kisebb testvéreikre. Ez a minta öröklődhet” – magyarázta. 

Általában egy családban a gyerek köré szerveződik az élet, az ő szükségleteinek a kielégítése kerül az élet középpontjában. Ha azonban alkoholista van a családban, akkor ő válik gyermekké, a gyermek pedig parentifikálva lesz. Egy másik példa szerint: ha van egy tartós beteg a családban, a gyermek megérzi, hogy anya túlterhelt, ezért igyekszik úgy viselkedni, hogy ne okozzon problémát: megkíméli a szülőt, nem fejezi ki az igényeit. 

„A parentifikáltak nagyon intuitívek, önfeláldozóak, nehezen alakul ki bennük az önreflexió képessége. Nem tudnak kapcsolódni a saját igényeikhez” – magyarázta Bibók Bea, aki hozzátette: ha a nagytestvér kell a kistestvérre vigyázzon az is parentifikáció (például a 6 éves gyerek a 3 évesért felelősséget kell vállaljon, nem csak addig kell vigyázzon rá, amíg anyuka kifut a boltba ). Ahogy az is okozhatja ezt, ha sokat dolgoznak a szülők és elhanyagolják a gyereket, nem kapcsolódnak hozzá. Az ilyen gyerekek általában jól tanulnak, nagyon önállóak, hogy kivívják a szüleik figyelmét, elismerését. „A csillagokat is lehozzák az égről, mégsem kapják meg a megerősítő szeretetet” – magyarázta a szakértő. 

Amint az előadáson elhangzott, a családban a parentifikált gyerekek mellett gyakran megjelenik a másik nevelési mód, az infantilizált gyerek. Ebben az esetben a szülő nem hagyja leválni a gyereket, nem engedi kibontakozni az autonómiáját, így nem alakul ki a felelősségvállalása. Az infantilizált gyereket példázza, ha a szülő még a 18 éves gyereknek is szendvicset készít. Az ilyen emberek bár életkor szempontjából felnőttek, valójában gyermekként élnek.

A kötődési mintákról

Osváth-Ferencz Márta a kötődési mintákról is kérdezte a Kolozsvárra látogató pszichológust. Amint elhangzott: az anya viselkedési mintája a meghatározó ebben. Egy biztonságosan kötődő anya hagyja a gyermekét függetlenedni, de támaszként mindig ott van. Ő az, aki a játszótéren hagyja a gyermekét nyugodtan felmászni a mászókára, de ha segítségre szorul, a gyermek számíthat rá. Ezzel szemben a szorongó anya azzal próbálja csillapítani a saját szorongását, hogy visszatartja a gyermekét. Ő az a játszótéren, aki nem engedi felmászni a gyereket a mászókára, nehogy leesen. „A szorongó ember folyamatosan arra készül, hogy baj lesz. Míg a biztonságosan kötődő ember szerint, majd ha baj van, akkor kell szólni” – foglalta össze a szakember.

A szakember elárulta: apróságok is árulkodhatnak a parentifikált vagy infantilizált emberekről. Például: egy vicces e-mail-cím, Mickey egeres póló egy 60 éves nőn, egy üzenet szövege (tőmondatok, kifejezések), 50 éves felnőttek gyerekkori szobájában a plüssmacik. 

Visszafordítható-e a parentifikáció? – tette fel a sokakat érdeklő kérdést az MCC munkatársa. „Az okozott traumákat nem lehet meg nem történtté tenni. De ha ráébred a szülő arra, hogy traumát okozott, vállalnia kell a felelősséget, bocsánatot kell kérnie a gyerektől” – hangsúlyozta Bibók Bea. Mint mondta, a gyereknevelés során sokkal inkább beleivódik a gyerek működésébe amit és ahogyan teszünk, mint amit mondunk. Az egy jó minta, ha a gyerek megtapasztalja: a kapcsolatokat lehet rendezni, a traumákat megbeszélni, bocsánatot kérni.  

A parentifikált emberek kapcsán a pszichológus elmondta: általában nagyon tehetséges, kitartó emberek, keresik az önmegvalósító tevékenységeket (éppen ezért is nagy náluk a kiégés veszélye) és megvan bennük a „nincs lehetetlen, úgyis megoldom”-féle hit. Ugyanakkor nehezen tudnak örülni a sikernek, mert a boldogságukat mások boldogságától teszik függővé. 

A rendezvény végén a nézőknek is lehetőségük volt feltenni a kérdéseiket. Egyikük arról érdeklődött: hol húzódik a határ a parentifikáció és az életre nevelés között? „Az a baj, hogy a parentifikáltak a képességeiket a trauma által sajátítják el. Bár talpraesetekké válnak, de magányosak is. Az elsajátított képességek nagyon jók, csak áruk súlyos” – magyarázta Bibók Bea, aki hozzátette a gyerekeknél a köztes megoldások működnek leginkább. Nem egyetlen nap alatt kell életképes felnőttekké neveljük őket, hanem folyamatosan újabbnál újabb feladatok megtanításával (zoknik párosítása, asztal megterítése, mosás elindítása).

Bibók Beával a Mi fér bele egy kávéba? sorozatunkban is beszélgettünk, hamarosan elérhető lesz a Maszol felületein. IRATKOZZ fel a Youtube-csatornánkra, hogy ne maradj le!