Az 1990-es évekkel kezdődő politikai-gazdasági változások jelentős átalakulásokhoz vezettek a kelet-közép-európai államok térszerkezetében és kivándorlási szokásaiban – derül ki Török Ibolya, a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének oktatója tanulmányában.

Török a BBTE közleménye értelmében azt vizsgálja, hogy a migrációs trendek miként járulhatnak hozzá a kelet- és nyugat-európai országok között húzódó társadalmi-gazdasági szakadék elmélyüléséhez. Ebben az időszakban a kelet-közép-európai posztszocialista országok egyfajta ütközőzónaként funkcionáltak – a felbomlott Jugoszlávia területéről Nyugat irányába tartó bevándorlók tömegeit fogták fel. Ezzel egy időben a jóval fejlettebb nyugat- és észak-európai országokban elkezdődött a munkaerőpiac liberalizációja, ami hozzájárult egy új gazdasági migráció kialakulásához.

Az európai államok piacgazdasági szereplőkké való átalakulása – párhuzamosan az európaizácós és globalizációs folyamatokkal – a posztszocialista migráció dinamikáját radikálisan új kontextusba helyezte, teoretikus és empirikus szempontból új megközelítési módszereket követelve a Kelet- és Nyugat-Európa közötti mobilitás vizsgálatában. A 2014-es, majd a 2017-es EU-bővítések növelték az Európa nyugati és keleti térségei közötti mobilitás lehetőségét, az országokon belüli, illetve a határokon túlról tapasztalható migrációs áramlatok a kontinens új földrajzát hozták létre.

Ezek a változások azonban – állapítja meg Török Ibolya, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Földrajzi Intézetének adjunktusa – nem idéztek elő jelentős hangsúlyváltozásokat a centrum–periféria tagolódás terén. A NUTS 3-as szintű, azaz a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrája alapján lehatárolt területi egységek adatainak vizsgálatából az derül ki, hogy Kelet- és Nyugat-Európa viszonylatában a fejlődési, valamint gazdasági különbségek továbbra is mélyülnek.

A tanulmány szerzője az Európa területén tapasztalható migrációt a centrum és a periféria között kialakuló, majd elmélyülő egyenlőtlenségek ellensúlyozását szolgáló mozgásként értelmezi. A nemzetközi migrációs folyamatok – melyek közül a szerző a Spanyolországban és Olaszországban dolgozó romániai vendégmunkások példáját emeli ki – az utóbbi tíz évben inkább elmélyítették a már létező szakadékokat, mintsem enyhítették volna azokat. A nemzetközi vándorlás nem a területi konvergencia irányába hatott, hanem mindinkább a fejlett és elmaradott területek közötti különbségek előidézőjévé vált. A magasan képzett kelet-közép-európai munkaerő a már eleve fejlettebb régiókba összpontosul, az ennek köszönhetően megnövekedő gazdasági hozam pedig olyan területeken fejti ki hatását, ahol már eleve erős a termelői szektor. Mindez nem csupán szupranacionális (például az EU és a különböző Kelet-Közép-Európa államok viszonylatában), de lokális szinten is feszültségeket és törésvonalakat hoz létre.

Török Ibolya kiemeli, hogy Kelet-Közép-Európa helyzete a centrum–periféria tagolódás perspektívájából összetett, világgazdasági szempontból ugyanis szemiperiféria, régiópolitikai értelemben viszont központi térség (a kelet-közép-európai államok EU-tagságára lehet itt gondolni). Az EU két keleti kapuja, Románia és Bulgária a gazdaság és a munkaerő beáramlása szempontjából továbbra is a periféria szimbólumai.