Néha órákon át készülnek a tökéletes pillanatra, máskor röpke idő alatt valósul meg a várva várt fénykép. Görcsölnek, nyöszörögnek, pólyába kerülnek, lemeztelenítik őket, és közben alkalomadtán a fotóst szembe pisilik. Mégsem szörnyűséges a babafotózás: minden pillanata humoros és kedves, a pólyálás anyaméhhangulatot, a lejátszott ritmusok szív- és véráramlás-hangot varázsolnak az apróságok köré. A nagyobbacskák úgy hiszik, játszóház a stúdió, és abban minden szülő egyetért: nagy csinnadratta övezi a családfotózást – tudtuk meg Ferentz Ágnes babafotóstól.

Fáj-e a babának, ha maroknyi gomolyává göngyölítik a pólyázással? Jó az, ha tündér-, törpe-, manó- vagy kisállat jelmezbe öltöztetik őket? Hogyan tudnak könyökölni, ülni vagy apró autókban, szekérkékben díszelegni az alig pár hetes csecsemők? – tettük fel aggódó kérdéseinket Ferentz Ágnes újszülöttfotósnak, aki válaszaival egyszersmind megnyugtatott. Kiderült, nem káros az apróságok testi-lelki épségére, ha szorosan bebugyolálva fényképezgetik őket, ahogyan a zajok és a beállítások sem hátráltatják fejlődésükben.

A szoros pólya ugyanis az anyaméh érzetét hozza vissza, amely nyugtatóan hat a csecsemőkre, ezért gyakori, hogy a bebugyolálást követő néhány percben már édesdeden alszanak. A zajosabb környezet szintén kedvelt terepe a párheteseknek, hiszen az anyaméhben a szívhang és a véráramlás zaja vette őket körül, így nem csoda, hogy megnyugszanak, ha a stúdióban hasonlókat hallgathatnak.

Ha pedig sikerült kellőképpen elringatni az újszülötteket, könnyűszerrel állíthatóak az alvók kezei és lábai, hiszen mély álmukban észre sem veszik, mi történik a testükkel. Sosem feszegetik a testrészeket, gyakran meghökkentő módon a babák maguk támasztják alá állaikat, vagy könyökölnek ki az eszközökből, így ritka az, hogy fotókat kelljen összerakniuk. Csupán néha folyamodnak ahhoz, hogy több ízben készítsenek el fényképeket, majd a létrejött tucatnyiból egyet vágjanak össze. Ezért is megfelelő, ha 14 napos korukig lebonyolíthatják az első fotózást, mert ebben az időszakban még megszokott az, ami a későbbiekben zavaróvá válik – magyarázta a fotós, aki hat évvel ezelőtt férjével együtt indította vállalkozását, a Bóbita Photo Stúdiót.

Néhány évvel ezelőtt Erdélyben mintha nyoma sem lett volna a babafotózásnak

Mint kiderült, hat évvel ezelőtt hiába próbáltak leckéket gyűjtögetni az újszülött fotózásról, idehaza alig találtak tananyagot róla, Székelyföldre kevésbé jutott el a híre ennek a specifikus hivatásnak, ezért leginkább külföldi szakirodalomból inspirálódtak. Férje fotószakot végzett Magyarországon, jómaga tőle tanulta meg a fényképezés csínját-bínját, a babák beállítását és a pólyálás fortályait pedig workshopok, kurzusok révén és autodidakta módon sajátította el. Kezdetben férje kezében volt a gép, és ő a babákkal foglalatoskodott, mostanság viszont hozzá kerül a készülék, ha újszülöttek érkeznek a stúdióba. Induláskor ugyan családi barátaikat fényképezték, és az első évükben csupán tíz családdal kezdtek, szépen lassan, születő gyermekeiknek köszönhetően éreztek rá, hogy hivatásuk az újszülött fotózás – magyarázta a fényképész, majd hozzátette, három kislánya tanította meg arra, miként kell az apróságokkal bánni, hogyan lehet a szemnek tetsző fényképeket készíteni.

Tapasztalataik szerint csupán három éve érezhető Erdélyben, hogy hódít az újszülöttfotózás: de nem a gyermeket előtérbe vonultató ága, hanem a babát mindenféle maskarába öltöztető szegmense dívik. Ezért látni egyre több nyuszit, manót és tündérkét a babafotókon. Családi vállalkozásukban egyszerűbb, gyermekcentrikusabb megjelenítést alkalmaznak, és a babát teljes valójában, a rá jellemző szokásaival, játékaival együtt örökítik meg. Díszítő elemeik a természetes virágok és növények, valamint egy-két játék, hinta, szekérke, vödör és tál, mert úgy vallják, a gyermek szépségét felerősíteni kell néhány kiegészítővel, és nem elvenni arról a hangsúlyt.

„Játszóház” a stúdió, ahol akár több órát is eltölthet az érdeklődő

Az újszülöttek fotózása nem néhány perces munka, még csak nem is egy-két órás feladat – világított rá a fényképész, aki átlagosan három órát tölt egy családdal, de az is előfordult már, hogy négy és fél órán keresztül munkálkodott. A tökéletes pillanatra ugyanis várni kell, és legtöbbször azt hosszas etetés, barátkozás, összeszokás, nagy kakik és pisilések előzik meg, így csöppet sem egyhangú a fotós munkája. Ezért is ügyelnek arra, hogy közös programot, játszadozási, pihenési lehetőséget teremthessenek a hozzájuk érkező családoknak.

A szülők többsége ugyanis idegesen, tele izgalommal és félelemmel, szabadkozva érkezik a fotózásra, és mindenért elnézést kér, ami egyébként természetes velejárója a kisbabás életnek: ha késnek, pironkodnak, ha a baba éhes, tisztázódnak. Pedig a gyermeknek akkor és ott kell ennie, amikor és ahol éppen megéhezik, erre pedig nem tekintenek gondként a Bóbita Photo Stúdióban. Ellenkezőleg, ha szükséges, órákon át várják, míg jóllakik a csecsemő, a szoptatás és etetés megkönnyítésére még egy ágyikót is elrendeztek a stúdióban.

Ha a szülőket sikerül megnyugtatniuk arról, hogy senki sem érkezik parádés sminkben, frissen kozmetikázva és frizurázva a fényképezésre, és mindenkivel előfordulnak azok a „kellemetlenségek”, amelyeket jómaguk az első percekben megélnek, akkor kezdetét veszi az elvárások átbeszélése – ismertette Ferentz Ágnes, kiemelve, hogy a szülők többségének jól jön a megerősítés és a visszajelzés arról, hogy mások is hasonló gondokkal küszködnek.

A beszélgetés során a szülők megmutathatják és körülírhatják, hogy mit várnak el a fényképésztől, aki a stílusukhoz igazodva próbálja a lehető legtermészetesebb fényképeket készíteni. Elsőként abban a ruhában és olyan módon, ahogyan a család megérkezett, mert fontos, hogy fokozatosan alakuljon a fotózás. Ezt követően a csecsemő kerül előtérbe, és a fokozatos átöltöztetés, hogy ne érje negatívan a hirtelen hőmérsékletváltás: előbb pólyálásban részesül, majd – ha a szülő szeretné – meztelen fényképek is készülhetnek az apróságról. A szülőnek teljes beleszólása van, bármikor leállíthatja a fényképészt, ha úgy érzi, túl sok, nem a stílusának megfelelő a megvalósítás.

Szabadon játszik kicsitől nagyig mindenki

Nem dolgoznak megvásárolt fényképes hátterekkel, ami a fényképeken látható, mind a stúdió része. Mivel megannyi játék és eszköz áll a gyermekek rendelkezésére a visszajáró nagyobbacska vendégeik úgy érzik, játszóházba és nem fényképezésre viszik őket szüleik. Folyton változik a környezet, újabb és újabb játékok kerülnek elő, és az is szórakoztatja őket, hogy a „fura néni” gyakran a feje tetejére áll, csak hogy fényképeket készíthessen róluk.

A helyszínen nemcsak a gyermekek kapcsolódhatnak ki, hanem a szülők is felszusszanhatnak: reptethetik csemetéiket, hintáztathatják, a szekérkékben húzogathatják őket, és közben kipihenhetik hétköznapi fáradalmaikat. Általában rendezett stúdióba érkeznek, és búcsúzáskor újra kezdődnek a bocsánatkérések, amelyeket rendszerint a felismerhetetlenségig „szétjátszott” helyszín idéz elő.

Ha gyermekekről van szó, a bakik is megszépülnek

Néha tortás a kanapé, alkalomadtán kakis vagy pisis a legtöbb eszköz, mégsem visszataszító a takarítás, mert úgy véli, vicces és kedves pillanatok ezek, amelyek hozzátartoznak az újszülöttek és gyerkőcök fényképezéséhez. Ezért sem nevezi bakiknak az emlékezetes történéseket: ha gyermekekről van szó, a fényképezés minden pillanata kedves – részletezte Ferentz Ágnes.

Elmondása szerint gyakori, hogy az apróságok megmorcolják magukat, és grimaszos, sírós arcokat vágnak, ha villan a vaku. Volt már olyan eset, hogy háromgyermekes család fotóján az anya és az apa segélykérő pillantása mellett egyik gyermek sír, a másik grimaszol, a harmadik pedig rá sem hederít a kamerára, és kedvenc fotó lett belőle. Illetve az is megtörtént már, hogy saját gyermekei pörcentek fel a fényképezés miatt: ha anyának és apának ez a munkája, máris nem jó móka, ha őket fényképezgetik.

Leghumorosabb történetét is megosztotta velünk: volt rá alkalom, hogy egy fotózáson a csecsemő mellett az édesapa legkedvesebb gitárját is belevonták az összeállításba, a meztelen apróságot a féltve őrzött gitárra helyezték, és amikor már vették volna le a hangszerről, a gyermek pisilni kezdett. Ekkor ki-ki ugrott, hogy mentse a menthetőt, és egymáson átesve sikerült végül épségben elvenni a gitárt – nevetgélt a fényképész, majd hozzátette, ennek ellenére a legkedvesebb történetek mégis azok, amikor a gyermekek visszajárnak, felismerik a helyet, az eszközöket, és úgy tekintenek a „fotós munkahelyre”, mint játszóházra.