A napfelkeltével ébred, fejéssel és kaszálással kezd, később korhadt fáknak ad új életet festészetével. Életmódja egyszerű, három gyermekével és feleségével székely paraszti házban él, mégsem szégyenkezik: gyermekeik karakánok, tudatosak, boldogságuk és leleményességük az egyszerűségben keresendő. Mi a titka a boldog gyermekkornak, hogyan lehet hagyományos értékek mentén élni a modern világban? Egyebek mellett ezekről kérdeztük Csomortáni Gál László képzőművészt.

Összhangban lenni fával, fénnyel, természettel – így tudnám leírni azt, amit a külvilág a családodról és a munkásságodról lát. Paraszti házban éltek, hagyományos értékeket követtek, egyszerre éled meg a művészet és a gazdálkodás, önfenntartás szépségeit. Mindez hogyan lehetséges? Egyfajta burok ez, vagy tényleg kivitelezhető a modern világban a meghasonulás mentes, harmonikus életmód?

Van egy önvédelmi ösztön az emberben, bennünk legfőképpen azért, mert a modern világ csábításai megannyi kiskapun keresztül elérhetnek hozzánk, tehát nevezhető egyfajta buroknak az életünk, de a gyermekeink miatt rugalmasak és nyitottak vagyunk. A nevelésben, a világképük és látásmódjuk alakításában valóban burok az életmódunk: igyekszünk megmutatni nekik, hogy nem gépekkel születik az ember, és a gyermekeket nem a zajos játékok viszik előrébb. Ellenkezőleg: próbáljanak meg úgy létezni, hogy kivegyék a részüket a fizikai munkából, az önellátásból is.

Mi szükséges ehhez? Gyermekkorodban és fiatalkorodban is ezek az értékek határoztak meg? Vagy belekóstoltál a túlmodernizált életmódba is?

Mi nem ebben a világszemléletben nevelkedtünk a feleségemmel. A sors keze tevékenykedett abban, hogy idáig jutottunk: évekkel ezelőtt a faluban egy régi parasztházat bontottak le, és felajánlották nekem, hogy a korhadt bútordarabokat használjam fel a művészeti alkotásaimban. Mindvégig azon gondolkodtam, hogy lebontják ezt a parasztházat, és az enyészeté lesz a teljes épület minden emlékével, történésével együtt, így ösztönösen szólaltam fel, hogy én újraépíteném egy másik helyen. Ekkor még a feleségemmel nem ismertük egymást, de a ház újraépítése még el sem kezdődött, és mi találkoztunk: csodák csodájára neki is tetszett az ötlet, pedig 11 évvel fiatalabb nálam, tehát a letűnt korok értékei és nehézségei még annyira sem befolyásolták őt, mint engem, mégis csatlakozott hozzám, hogy ezt a nagy álmot valóra váltsuk.

Én ugyanis a rendszerváltás előtt még megéltem azokat a napokat, amikor nem volt áramellátás, és a rendszerváltás után a családommal az önellátásba is belekóstoltunk, tehát volt előzményem, amire építkezhettem. Szimpatikusak voltak a múltbéli események: gyermekkori emlékem még mindig élesen él bennem azokról az estékről, amikor nem volt otthon áramszolgáltatás, és a családdal egy szobába tömörültünk, együtt játszottunk, beszélgettünk, gyertyafénynél olvastunk. Tehát, amikor úgy döntöttem, hogy egy hagyományos életformát valósítok meg, nem az kavargott bennem, hogy ezáltal a múltba fordulok, ellenkezőleg: éreztem, hogy minden, amit teszek, a szebb jövő építésére szolgál, hiszen megóvja az ember egészségét, felkészíti a szervezet védekezőképességét, s mi több, olyan hatásoktól véd meg, amikre nem föltétlenül van szüksége egy ízig-vérig székely embernek.

Mi tartott vissza attól, hogy csillogó-villogó házat építs, márkás autóval közlekedj, a legújabb játékokkal halmozd el a gyermekeidet, és teljes mértékű kényelmet teremts otthon? Hiszen manapság, ha az emberfia erre vágyik – márpedig tucatjával vágynak erre a fiatalok – akkor fogja magát, és külföldre utazik, hogy ott aztán pénzt gyűjthessen az álmaira. Te itthon maradtál, nem mutogatod a javaidat, egyszerűen élsz. Miért döntöttél így?

Nem tartom tartalmas életnek az „álomautó”, „álomlakás” hajszolását, ez a magamutogatásról szól, és merem állítani, 80 százaléka a külföldön szerencsét próbáló fiataloknak nem boldogabb: hazalátogatásokkor marad a fennhéjázás, odakint pedig a szolgaság sorsára jutva gürcölnek a pénzért. A földjeinket és az értékeinket nem tudjuk azzal megtartani, ha külföldön töltött nehéz évek után hazajövünk, hogy itthon tájidegen házakat építsünk. Elárulom, mi olyan helyen lakunk, hogy ide aztán luxusautóval hazajárni sehogyan sem lehetne! De elégedettebb vagyok a minőséggel, semmint a mennyiség után futkossak.

Én falun születtem, akarattal csöppentem vissza abba az állapotba, amiben a gyermekkorom telt. Nem nehéz kialakítani a hagyományos életmódot, azon múlik, hogy az emberfiának mihez van tehetsége: például az építkezés során jöttek ugyan ácsok a segítségünkre, de nagyjából mindent saját kezűleg készítettünk a házunkhoz. Zsindelyt hasítottunk az udvaron, megpróbáltunk mindent úgy létrehozni, hogy minél kevesebb pazarlásba kerüljön, hogy ne kelljen azt éreznünk, sok pénzt szükséges gyűjtenünk – sokkal kevesebb idő alatt mi magunk, a saját kezeinkkel képesek voltunk létrehozni azt, amit drágán bármelyik üzletből megvásárolhattunk volna. Meg kell próbálni, ebből áll az egész.

A környékünkön már többen is kísérletet tettek: kalákában tapasztottuk a házakat, együttműködve építgettünk. Sokkal könnyebb a hagyományos építészet alapján elindulni, mert a mai modern túl bonyolult, minden egyes részhez újabb és újabb szakember szükségeltetik. Ugyanakkor bőven akadnak a faluban olyanok, akik – bár a szemünkbe nem merik mondani – azt gondolják rólunk, hogy ósdik vagyunk, és ebből a szempontból voltaképpen két részre oszlik a viszonyulás: vannak, akik támogatnak, csodálnak az életmódunkért, és vannak olyanok, akik lenéznek éppen emiatt. „A 21. században, hogyhogy nem követjük az új divatokat?” – kérdezgetik a legtöbben, s mi ilyenkor csak mosolygunk, mert el merem mondani, éppen mostanság lett divattá a régi házak újraépítése és a hagyományos életmód. De kaptam ennél kacifántosabb megjegyzéseket is, ilyen volt az, amikor azt mondták, „ráfos kerekű szekérrel akarom járatni az embereket”.

Az életünk egyszerű, semmi bonyolult nincs benne. Hajnalban a napfelkeltével együtt kelek én is, és elvégzem a kinti munkálatokat, kaszálással, fejéssel, az állatok ellátásával és az istálló kitakarításával kezdem a napot. Ezt követően, ha még nincs felébredve a család többi része, elvonulok a műterembe, és hozzálátok az alkotáshoz. A csendvilágban jól tudok dolgozni. Naponta minden változik, nem szokványosak a napjaink, hiszen három gyermek mellett nem is lehetnek azok: játszunk, beszélgetünk, közösen tevékenykedünk a ház körül, és délután újra jut időm visszamenni a műtermembe, hogy folytathassam a munkám. Rengeteget dolgozom, számomra a képzőművészet a legfontosabb, de az életmódunk nélkül nem tudnék hódolni a munkámnak napi rendszerességgel.

S bár csend és egyszerűség vesz körül téged és a családodat, valami csillogás, egyfajta fényesség mégis van abban, ahogyan éltek. Egyfelől a művészeted fénylik, másfelől ott vannak a mindig mosolygó, zsibongó gyermekeitek. Mi a titka ennek a láthatóan boldog gyermekkornak?

A környezetünk alakítja ezt a felszabadultságot. Az udvarunk határában patak folyik, az állatok mellett, a természetközeliségben a gyermekek megtalálják a saját játékaikat, azokra lelnek rá, amelyekre valóban szükségük van. Igyekeztünk rávezetni három csemetét, hogy ne az jelentse számukra a játékot, hogy a szobában olyasmivel foglalatoskodnak, ami – bár leköti őket – kedvüket szegi. Mi olyan tevékenységet akartunk adni nekik, amiben jól érzik magukat, és ami kellőképpen kifárasztja őket fizikailag is, mert fontos, hogy a fizikai fáradtságot is megtapasztalják.

Természetesen ők is vitatkoznak, hiszen testvérek. De minél ritkább a manapság divatos, műanyagból készült, zajos játék, annál kevesebb a gyermekben a birtoklási vágy. Gyermekkorunkban mi is nagyokat játszottunk: esztenát építettünk az udvaron, a kövek voltak a juhok, a fadarab pedig a kutya. És nem kellett a birtoklási vággyal küszködnünk, mert rengeteg fadarab és kő volt, mindenkinek jutott – ezt tapasztalják a gyermekeink is. Szófogadóak, és nem annyira huncutok, ravaszdiak, mint sok kisgyerek manapság.

Mellesleg a gyermekek körében is nyilvánvaló az életmódunk, ami miatt az iskolásunk és kortársai között elég sok harc is kerekedik. Gyakran nem jóindulatú elszólásokat kapnak azért, ahogyan élünk, de kellőképpen fel vannak készítve erre. Vita során mindig jól megválaszolják a sértéseket. Gyakori, hogy tízóraizás közben az ételüket leszólják, viszont karakánul tudnak felelni az őket ért bántalmakra: „szemetet eszel, ne edd a párizsit, mert nem tudhatod, miből készült”, mondogatják ilyenkor. Mindhárman kecsketejen nőttek fel nagyjából, amikor vita tárgya, hogy melyik a legfinomabb tej, határozottan állítják, hogy a kecskéé.

És ott a művészeted, amit napszínek fognak körül. Élet van minden egyes képben, voltaképpen magával a fával játszol. Honnan jön mindez?

Inkább a fa játszik velem… A kilencvenes években nem sikerült a felvételim a bukaresti képzőművészeti egyetemre, és így munkára szegődtem. Amikor a bútorokat készítettük, és vittük ki megrendelésre, végignéztem, ahogyan a régi, értékes darabokat kidobják. Az igazán nagy hullám akkor jött, amikor régi házakat is kezdtünk elbontani, és nagyon sok faanyagot kellett bezúzni. Megfogalmazódott bennem, hogy segítenünk kell ezeknek a több százéves fáknak az újjászületésben.

A fények keresése pedig a természeti adottságokból következik. Csíkban magas hegyek vesznek körül, ezért a sötétség sokkal dominánsabb, mint az alföldön. Később kel fel a nap, és korábban nyugszik, tehát székely emberként a fényt keresem, a csíki sötétség-világosság közötti harcot mutatom be. Szeretem a fát élőként meghagyni az alkotásaimban, hiszen deszkaként szolgált több száz évet, és míg faként nődögélt, megint csak több száz évet tudhatott magáénak: egy ilyen sokat megért élettel nem szabad agresszívan bánni, ezekhez a fákhoz csak annyit szabad hozzáadni, ami az új létezés felé vezetheti őket, és ez az én művészetemben a fény.

Mi a célod ezekkel az alkotásokkal? Bizonyára üzenetet próbálsz átadni a mai kor emberének…

Fa, Nap, sötétség, fény: azért szerveződik ezek köré a művészetem, mert sokat kutatom a csíksomlyói régi archaikus világot, a hitbéli hagyatékot, és látom, duális világképre épül minden. Ha az imában a sötétség megjelenik, rögtön mellette a fény is kulcsfontosságúvá válik. Ezért is hiszem, hogy nekünk nem ősvallásunk, hanem ős hitvilágunk van.

Kortárs művész vagyok, és egyre gyakrabban gondolkodom azon, mit jelent pontosan a kortárs. Rájöttem, az imáinkban is benne van egyfajta kortársjelleg, én magam is gyakran adok imasorokat egy-egy képcímnek vagy kiállításcímnek. „Ébredj, ember mély álmodból”, „a mi kiáltásaink jussanak elődbe” – ezek mind olyan sorok, amik nagyon találóak a ma emberéhez. Talán ebben rejlik az üzenetem.

Hol tekinthetjük meg a műveidet?

Jelenleg négy kiállításom van: New Yorkban, Oslóban, Budapesten és Mádon.  A Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok, talán ez közrejátszik abban, hogy a külföldiek előszeretettel keresnek fel. Itthon ugyanis sokkal ritkábban szólítanak meg, a tavaly volt Csíkszeredában egy kiállításom, de a külföldieket mintha jobban érdekelné a művészetem. Annyit jártam külföldön, hogy, Csíkszeredában még gyalog sem olyan sokat, elmondhatom, hogy külföldön fedeztek fel. Talán van egyfajta ellenérzése az itthoniaknak, egyfelől az életmódom miatt, másfelől azért, mert az archaikus székely hitvilágot nem szokványos módon jelenítem meg.

És a családod miként viszonyul a művészetedhez? Kedvet kaptak rá a csemeték, esetleg a feleséged is besegít az alkotási folyamatba? A jövőre nézve ugyanilyen életformát szánsz az utódaidnak?

Reggelente sorban jelennek meg a gyermekek a műteremben. Elő is van készítve a zsírkréta, meg a lap, hogy rajzolgathassanak mellettem. Elég intenzíven próbálkoznak, a nagyobbik fiam, Gergő például négy lapot ragasztott össze, hogy lerajzolhassa a teljes vidéket, fűszállal és minden növényzetével, meg a falu egész népével és házaival együtt. Rózsa lányunkon is érzem, hogy nagyon ért hozzá – eddig úgy tűnik, ő lesz a követőnk, hiszen a feleségem is képzőművészetet végzett, ő jelenleg nemezeléssel foglalkozik.

Mátyás fiúnk pedig pásztor szeretne lenni. Napok óta emlegeti, hogy vigyük el egy esztenára, mert meg kell jobban néznie, ki kell tanulnia a pásztorok mesterségét. A „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre azonban gyakran változik a válaszuk, de egy bizonyos, nem szuperhősök és modellek szeretnének lenni.