Hogy állunk járványügyileg a humorral, miért szeretjük a nevetés helyett azt, ha folyamatosan rémhírekkel bombáznak minket? – kérdeztem Para István csíkszeredai karikaturistától, aki munkáival gyakorta feldobja a karanténos napjaimat, ugyanakkor megerősít abban, hogy ennek az egész helyzetnek a nevettető oldalát is lássam, ahogy és ameddig csak lehet. Válaszaiból kirajzolódott az, amiről manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nem csak az gyógyszer, orvosság, amit kapszulaként árulnak a patikában…

Hihetetlen, hogy milyen elutasító most az emberek zöme a humorral szemben. Mintha egyenesen be akarnák tornázni magukat a béka ülepe alá a sok véresen komoly rémhírrel. Van magyarázatod arra, mi okból vallhatják olyan sokan a „miért legyünk jól, ha lehetünk rosszul is” elvet?

A tévében sok pszichológust megszólaltattak már ezzel a témával kapcsolatban. Valamennyien azt mondták, hogy igenis, a humorra nagy szükség van, mivel az egy szelep, ami a felgyűlt feszültséget kiengedi.

Ugyanakkor az agyunk önvédelme minden kritikus helyzetben. A felgyűlt stressz, a sok negatív információ ártalmas az egészségünkre, ezt próbálja az agyunk semlegesíteni, feldolgozni a humor segítségével.

Természetesen van egy határ, amit nem szabad átlépni. De aki most kézzel-lábbal tiltakozik a humor ellen, annak máskor sem volt humorérzéke.

Sok ember szeret szenvedni, szereti magát áldozat szerepben látni.

Mit látsz benne és mit rajzolsz meg karikaturistaként ebből az új helyzetből, és – lám, aktuális az érdeklődés – volt-e olyan, aki beszólt, hogy „mit mind humorizálsz, a korona nem humorizálnivaló”?

Igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy kerülni kell a rémhíreket, a valósak is éppen eléggé ijesztőek, de közben felhívom a figyelmet arra is, hogy komolyan kell venni a szigorító intézkedéseket, különben sokkal nagyobb lesz a baj.

Ugyanakkor arra is utalok, hogy a szobafogság nem a világ vége: okosan, hasznosan fel lehet használni az otthon töltött időt. Az olvasás, tévézés, filmnézés, telefon babrálása kevésbé válik unalmassá, ha hasznos dolgok elvégzése után foglalkozunk velük.

Én például végre rendet teszek az évek óta felgyűlt hivatalos papírok, garanciák halmazában. De a fiókrendezésben is örömömet lelem. Minden napra kerül matatni való.

Nem szóltak be nekem eddig, szeretik a rajzaimat, korábban sem utaztam a sértő vagy ízléstelen poénokra.

Hogy a humorunknál maradjunk, szerintem a következő két hónapban éppen azok a szakmák kerülnek valamiképp előtérbe, amelyeket eddig az „ingyenélő” kategóriába szuszukált be a társadalom igen jelentős hányada: a pszichológus és a humorista, az énekes és a karikaturista. Látsz-e ebben perspektívát a „koronamentes” időkre nézve, magyarán: ebből valamit megőrizünk-e?

Kedves ez az „ingyenélő” megnevezés. A képzőművészek javarésze főállásban máshol dolgozik tanárként, vagy dizájn cégek alkalmazottjaként. Jómagam nyomdai szerkesztő vagyok több mint húsz éve. Amikor mások hazamennek a munkából, és lehenterednek a tévé elé, akkor a művészek kezdik a második műszakot, alkotnak. Sokszor fáradtan is.

Hogy mi marad meg ebből az időszakból, azt nem tudom. Valószínűleg nem sok. Az emberek hamar felejtenek, visszatérnek a megszokott tevékenységekhez, vagy ha nagyon szükséges, új lehetőségeken dolgoznak. Ez természetes.

Őszintén kíváncsi vagyok, hogyan fejlődik a székelyföldi humor ebben a bezártságban, ami ugye, másabb kicsit, mint a nagyvárosban: van udvar, erdő, domb, ahova ki lehet menni… Gondolom, kicsit kacagtak is a székelyek ezen a „maradj otthon” kampányon…

A székely ember a humoránál maradt, továbbra is léteznek a jóízű beszólások.

Azért ne feledjük, a székelyek nagy része is tömbházban lakik, nem tudja azt mondani a tehénnek, hogy bezzeg, amikor a kergemarhakór járta, te megúsztad, de most én fogok megkergülni…

Hideg ellen a lájbi véd, ha begombolod, de a járvány ellen nem. Úgyhogy a székelyek is szépen otthon maradnak most.