Kevés olyan ember van, akinek gondolataiba ne férkőzött volna be a koronavírus okozta járvány. A romániai esetekről is sorra érkeznek a hírek, s mivel a kormány elővigyázatossági szempontokból felfüggesztette az oktatást, a gyerekek is hallanak a vírusról. De hogyan beszéljünk velük anélkül, hogy megrémítenénk őket? Mit mondjunk nekik? Hogyan értessük meg velük, hogy az iskolaszünetben nem mehetnek játszóházba, moziba vagy nagyobb közösségbe? Többek között erről is kérdeztük Vitus-Bulbuk Emese pszichológust, iskolai logopédust, aki gyakorlatias tanácsokkal segít. 

Maradjunk racionálisak!

Nagyon nehéz megtartani az egészséges határt a racionális, észszerű aggódás és a pánik között. Aminek manapság tanúi vagyunk sok helyen az a pánik, ami akár tömeghisztériává is alakulhat. Ebben az esetben az embereken eluralkodik a szorongás és a félelem. Ez olyan mértékűvé válhat, hogy a félelem kikapcsolja a racionalitás központjait, így az egyetlen cél az egyéni fennmaradás marad.

A hamis körüzenetek, a téves és rossz kommunikáció, az információk visszatartása és elferdítése nagymértékűvé teheti ezt a félelmet. Ilyenkor ész nélkül cselekszünk, kapkodunk, felvásárolunk mindent és kattintunk anélkül, hogy elolvasnánk vagy megnéznénk az információk hitelességét. Nagyon fontos, hogy betartsunk néhány alapszabályt, ami segít nekünk is racionálisnak maradni és megtartani a határokat. Ez azért is fontos, mivel, mint minden másban, így ebben is példák vagyunk a gyermekeinknek.

Hallgassuk meg őket!

Fontos, hogy meghallgassuk őket, teremtsük meg azt a légkört, amiben a gyermekek nyugodtan beszélhetnek a gondolataikról, érzéseikről. Kérdezzünk rá, hogy mit tudnak ők a vírusról, hogy lássuk, milyen információk birtokában vannak – ez lehet a kiindulópont a beszélgetésekhez.

Teremtsük meg a biztonságot!

Adjunk nekik pontos információkat és ragaszkodjunk a tényekhez. Abban az esetben, ha mi jól vagyunk informálva, nyugodtak vagyunk, és azt éreztetjük, azt olvassák le rólunk, hogy – amennyire csak lehetséges – uraljuk a helyzetet. A gyermekeink biztonságban szeretnek lenni, amikor érdeklődnek és aggódnak. A mi dolgunk megnyugtatni őket. Ha mi azt érezzük, hogy képesek vagyunk tenni annak érdekében, hogy biztonságot teremtsünk magunk körül, akkor ez őket is megnyugtatja.

Tanítsuk meg nekik, mit tehetnek a biztonságukért!

Adjuk nekik vissza az „én is tudok cselekedni, tenni ellene”-érzést, vagyis legyünk tudatosak, magyarázzuk el, hogy ők is tudnak tenni a saját biztonságukért. Mondjuk el, ismételjük, ahányszor csak kell, nyomtassuk ki, hogy mit tudnak tenni: a tisztálkodási szabályokat, hogy ne érintsenek kilincseket, korlátokat, kerüljék a zsúfolt helyeket, többször mossanak kezet a helyes kézmosás szabályai szerint.

Fontos, hogy a gyermekeknek a saját nyelvükön beszéljünk mindezekről. A támpontokat is a saját közegükből vegyük. Törekedjünk arra, hogy a gyerekeknek legyen praktikus tudása arról, mit tehetünk azért, hogy ne kapjuk el a fertőzést.

Köhögés vagy tüsszentés esetén takarjuk el az orrunkat, szánkat. Mossunk rendszeresen szappannal kezet. Kerüljük a szemünk, orrunk, szánk érintését, ha a kezünk nem tiszta. Nagyon sok kép van már az interneten, ami rövid, hasznos és releváns információkat tartalmaz, amit akár ki is tudunk nyomtatni – használjuk ezeket.

Kerüljük az általánosságokat és a túlzásokat!

Kerüljük az általánosságokat és a túlzásokat – kerüljük az olyan mondatokat, hogy „senki sem tud semmit”, „mindenki kapkod fejetlenül”. Inkább az olyan mondatokat használjuk, hogy „aggódom ezért a vírusért, de látom, hogy a hatóságok megtesznek mindent, amit lehet, hogy mi biztonságban lehessünk”. „Fontos, hogy nyugodtak maradjunk és a tényeket, a biztos információkat hallgassuk”.

Az iskolaszünet még nem vakáció

Beszéljünk a gyermekeinknek arról, hogy attól, hogy itthon vannak, ez még nem szabadság, nem vakáció, hanem olyan elővigyázatossági intézkedések, amiket a biztonságunkért, valamint a vírus terjedésének lassítása érdekében hoztak meg. 

Adjunk feladatokat!

Egyértelműen nehéz a szülő számára ez az időszak, mert amellett, hogy dolgoznia kell, a gyermek életét is meg kell szervezni, de fontos, hogy a szülők ezt megtegyék, mert ezt nem lehet a gyermekre bízni. Határozottan fel kell állítani néhány szabályt, korlátot, amelyek segítenek. Amennyire lehet, támaszkodjunk a tanárokra, kérjünk tőlük információkat, tanácsokat, használjuk ki az online platformokat, amiket a rendelkezésünkre bocsájtanak.

Legyenek feladataik a gyermekeinknek, például a takarítás, nagyobb gyermekeknek mosás, teregetés, szekrény újrarendezése, játékok kiválogatása, még nagyobbaknak akár főzés, vagy legalább is az előkészítése az ételnek. Mivel nem mehetnek máshova, így nagyon hamar meg tudják unni az otthonlétet. A telefonozás és számítógépezés szabályai vonatkozzanak ugyanúgy, mint eddig, akkor is, ha hétköznap is otthon vannak.

Nagyon fontos otthon maradni!

Beszéljünk nekik arról is, hogy nagyon fontos otthon maradni – ez persze a nagyobb gyermekekre vonatkozik, akik egyedül maradnak otthon –, mert a zsúfolt, zárt terekben nagy eséllyel kapnak el mindenfélét. Magyarázzuk el, hogy egyenként is felelősek azért, hogy megvédjék magukat, a családjukat és a közösségüket. Ezzel tudnak segíteni.

Legyünk együtt minél többet!

Beszéljünk arról, hogy el tudjuk képzelni, milyen unalmas és nehéz lehet ez az időszak. Erőltessük meg magunkat, és használjuk ki ezt az időt arra, hogy többet legyünk együtt. Elő lehet venni rég elfeledett társasjátékokat, kártyát, römit. Az interneten sok olyan mozgásos tevékenység is fellelhető, amit zárt térben is lehet használni a kisebbek mozgásigényének kielégítésére. A nagyobbaknak is szorgalmazzuk, hogy végezzenek valamilyen mozgást, legyen az fekvőtámasz, hasizom, guggolások stb.

Járjunk jó példával előttük és csak hivatalos forrásokból informálódjunk, szervezzük meg a napjainkat, töltsünk időt együtt, ez nyugtatja a gyermekeinket is, és az együttlét a mi közérzetünknek is jót tesz, gyorsabban telik az idő is.

A nehéz helyzetek mindig lehetőségeket is rejtenek magukba és rajtunk múlik, hogy kihasználjuk ezeket vagy sem. Gyermekkorban a legelőnyösebb odafigyelni magunkra és érezzük az egyén felelősségét a közösségért, megtanulni, hogy ne keressünk bűnbakokat, ne vádaskodjunk és ismerjük meg a saját korlátainkat és határainkat, képességeinket, összegzett a pszichológus.