Megérkeztem Erzincanba, az egykori kelet-anatóliai örmény városba, ahol napjainkban már nyomuk sincs egykori lakóinak. A város nem bővelkedik látnivalókban, a természeti környezete ellenben pompás, impozáns, hósipkás hegyek veszik körül.

Azt hiszem, mi, közép-kelet-európaiak, miközben arra várunk, hogy az életszínvonalunk elérje a német, de legalább az osztrák szintet, ami szinte biztos, hogy az elkövetkező fél évszázadban úgysem következik be, nem igazán tudjuk értékelni a békét, amelyben élünk. Törökország területére közel 100 éve nem lépett idegen hadsereg, az ország mégis folyamatosan harcban áll, ami a nyugati részeken nem, vagy csak alig-alig érződik, Erzincan környékén azonban már szembeötlő.

A világ legnagyobb, saját országgal nem rendelkező népét alkotó kurdok tömegesen élnek Kelet-Anatóliában, s évtizedek óta harcban állnak a török állammal. Az első kurd felkelés még a 20-as években, Musztafa Kemál Atatürk idején robbant ki, az utóbbi évtizedekben pedig az Európai Unió által is terrorista szervezetként számon tartott Kurd Munkáspárt, a PKK küzd a központi kormányzat ellen. A PKK néhány éve fegyverszünetet hirdetett, ám a török fegyveres erők folyamatos készültségben vannak.

Amikor az Erzincan közelében levő Kemah településre indultam, hogy megnézzem az ottani középkori várat, először a város határában láttam egy, az út szélén lesben álló páncélozott harci járművet. Az út során három további ellenőrző pont mellett haladtam el, az egyik valóságos erőd volt, szögesdrótkerítéssel, azon belül vastag betonelemekből épített védőfallal, őrtoronnyal, állig felfegyverzett őrséggel, az őrök pedig, bár nem paranoiásan gyanakvók, de éberek.

Az egyik ellenőrző pontnál szóba elegyedtem az egyik rendőrrel. Miközben beszélgettünk, egyik társa, egy, a mellkasán kereszteződő töltényhevedereket viselő, géppuskás katona, kiszúrta, hogy lóg valami az övemen. Szólt a rendőrnek, hogy ellenőrizze a gyanús tárgyat. Amint meglátták, hogy bicska, nem érdekelte tovább őket, zavartalanul folytathattuk a beszélgetést. Szemmel láthatóan nem bicskás emberektől tartanak.

Elmondásuk szerint nappal biztonságos a környék, éjjel ellenben nem az, az általuk következetesen terroristáknak nevezett partizánok most is aktívak. Elhaladtam egy kisebb emlékmű mellett is, amelyre a környéken elesett katonák nevei vannak felvésve, volt vagy egy tucat. Azt, hogy hány kurd gerilla esett el az összecsapásokban, nem tudom, nekik nem állítottak emlékművet. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)