Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útrakészen, arra várva, hogy elálljon.

Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány. Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal.

Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt.

A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt.

Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)