Egyre nagyobb figyelem irányul arra, hogyan lehet megvédeni a gyermekeket a közösségi média veszélyeitől, miközben a digitális eszközök már a mindennapjaik részévé váltak. A Kids Act néven készülő uniós szabályozás korlátozná a gyermekek közösségimédia-használatát, és betiltaná a végtelen görgetést, valamint az automatikus videólejátszást a kiskorúak számára. A tervezet a közösségi oldalak mellett a videóplatformokra, a videójátékokra és az úgynevezett AI-társakra is kiterjedne. Vincze Loránt európai parlamenti képviselő szerint a tiltás önmagában nem elegendő: a digitális nevelésre és a pedagógusok képzésére is nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. A Maszolnak adott interjúban arról beszélt, hogyan lehet megvédeni a gyermekeket az online veszélyektől, miért maradt le az iskola a digitális világtól, és milyen szerepet vállalhat ebben az Európai Unió.

– Az EU Kids Act kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy meddig mehet el az Európai Unió a közösségi média használatának korlátozásában. Hogyan lehet például ellenőrizni, hogy egy gyermek valóban betartja-e a korhatárra vonatkozó szabályokat?

– Igazából a tiltás soha nem valósítható meg egyetlen platformra lebontva. Ha szabályozni akarjuk, hogy a gyermekek mikor, milyen életkorban férhetnek hozzá a közösségi médiához, akkor általános szabályokra van szükség. Az Európai Unióban a szabályozás tényleg ebbe az irányba indul el: 10, 13, 15 éves korhatárokat állapítana meg, és nem lehetne feliratkozni a különböző platformokra anélkül, hogy az illető igazolná a személyazonosságát, és ebből adódóan a korát is.

Pontosan tudjuk, hogy erre megvannak az eszközök, hiszen a banki világban és másutt sem lehet érvényes személyi igazolvány nélkül felhasználói fiókot létrehozni. Ez az azonosítás része, tehát a közösségi médiában is működhet. Ráadásul most már a költségek is jelentősen csökkentek, a technológia sokat fejlődött, és ezek az azonosítók már nem jelentenek akkora költséget a platformok számára. Nyilván nem a felhasználónak kell ezeket a költségeket viselnie. Az Európai Néppárt képviselőcsoportja a kiskorúak védelme érdekében a szigorú szabályozások híve. Az én álláspontom szerint a közösségi médiában csak névvel és arccal volna szabad tartalmakat, kommenteket közzétenni, továbbosztani, nem trollfarmoknak és a digitális anonimitás mögé bújóknak kellene meghatározniuk az algoritmusokat, a tartalmak szórását és a közéleti viták kimenetelét.

Innen megközelítve én azt gondolom, hogy reális arról beszélni, hogy a gyermekek ne férhessenek hozzá a közösségi médiához. Persze tudjuk, hogy mindig vannak kivételek, valahogy mindig át lehet játszani a rendszert, de azt is látni kell, hogy tömegméretekben ezek a kivételek nyilván kevesebbet jelentenek, és így valamiféle előrelépést tudunk elérni.

Hogy miért van erre szükség, azt gondolom, mindenki érzi, érti, aki egy picit elgondolkodik a közösségi médián. Maguk a fiatalok is utólag elismerik, hogy rengeteg időt töltöttek ezzel. Volt bullying, őket is megpróbálták becsalni valamibe, és azt mondják, hogy ha annak idején nem adták volna a kezükbe a telefont, és nem iratkozhattak volna fel a közösségi médiára, lehet, hogy egyszerűbb lett volna az életük, és több személyes kapcsolatuk lett volna a társaikkal a virtuális kapcsolatok mellett.

– A teljes tiltás nem feltétlenül megoldás. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy a gyermekek megtanulják használni a digitális eszközöket, de közben védve legyenek a közösségi média veszélyeitől? Ki segíthet ebben a szülőknek és a pedagógusoknak?

– A digitális útvesztőben való kiigazodás valamilyen szintű tudást igényel, és ennek megvannak a szakemberei. Nyilván én politikusként sem vagyok ennek a tudója, de pontosan le lehet vezetni, hogy a digitális technológiákban mi jelenti a veszélyt. Önmagában az, hogy valaki már első, második, harmadik osztályban be tud kapcsolni egy számítógépet, elkezd bepötyögni szövegeket, kicsit nagyobb korában már egy Excel-táblázatot is tud használni, nem veszélyes. Ez olyan, mintha bármilyen munkaeszközt kipróbálna, nyilván szülői felügyelet mellett.

Ami káros, és amiről bebizonyosodott, hogy tömegméretekben bántja a fiatalokat, és a bűnözés mindenféle fajtájának is melegágya tud lenni, azok a közösségimédia-platformok. Az az uniós szintű elképzelés, amelyről most beszélünk, arról szól, hogy három év alatti gyermek számára nem biztosítható hozzáférés semmilyen képernyőhöz. Ne is kapcsolja be a számítógépet egy három év alatti gyerek, ne kapjon okostelefont a kezébe. Három és tizenhárom év közötti gyermekek számára az eszköz már legyen elérhető, de ne tudjon hozzáférni a közösségi médiához. Ha szükséges, kapcsolja be a számítógépet, kezdjen ismerkedni vele, de maradjon távol a közösségi médiától.

A 13 és 15 év közötti gyermekek számára a szülők minifiókot hozhatnak létre. Tehát legyen a platformnak egy gyermekbarátabb, lebutítottabb változata, amely például nem fogad ismeretlen küldőtől üzenetet. Aztán a 15 és 18 év közötti kiskorúak már hozhassanak létre saját fiókot. Persze ebben az esetben is jó, ha a szülők ránéznek.

Ez a fokozatosság nagyon fontos elv, és talán ezzel sikerül gátat szabni a mostani, tényleg mindent elborító szennynek, amiből a fiatalok masszívan részesülnek. Nem tudnak disztingválni, nem tudnak válogatni, nem tudják megvédeni magukat, nem készítettük fel őket erre, és ez a mi, a felnőttek vagyunk a felelősek: szülők, pedagógusok, döntéshozók.

– A minifiókok létrehozásához a közösségimédia-platformok együttműködésére is szükség van. Kötelezheti őket az Európai Unió ezeknek a lehetőségeknek a biztosítására?

– Minden vállalkozásnak meg kell felelnie bizonyos szabályozásoknak. Nyilván a platformok számára az egész közösségi média egy üzlet, minél több pénzt akarnak csinálni. Amennyiben megszületik a szabályozás és a piacon akarnak maradni, akkor bevállalják ezt a pluszköltséget, és lehetőséget kell adniuk a minifiókok létrehozására.

Emlékezzünk arra, hogy több szabályozás is életbe lépett már az Európai Unió szintjén. Három évvel ezelőtt például az a döntés született, hogy politikusok és politikai szervezetek nem promoválhatják pénzért magukat a közösségi médiában, ezt sikerült érvényesíteni. Tehát a piaci szereplők megtalálják azokat a technikai eszközöket, amelyekkel meg tudnak felelni a szabályozásoknak.

– Ki ellenőrzi, hogy a platformok valóban betartják-e a szabályokat, létrehozzák-e a megfelelő fiókokat, és biztosítják-e a korosztályok szerinti hozzáférést?

– Van egy szakhatóság, amely ezzel foglalkozik az Európai Bizottságban, de minden országban megvannak a megfelelő hatóságok is. Ezenkívül vannak külső bejelentések, akár civil szervezetek részéről is. A másik oldalon ott van a bűnüldözés, amely a platformokat is figyeli, és amennyiben bűnesetek történnek, vizsgálják a hátterüket: egy szabályozás megszegéséből fakadó esetről van-e szó, vagy mi történt.

A kiberbűnözés és a fiatalokat érintő, különböző súlyosságú bűntények mára hatalmas területté nőtték ki magukat. Én ezelőtt nyolc évvel voltam az Egyesült Államokban, ahol az FBI-nak, a Szövetségi Nyomozóirodának már akkor egy hatalmas egysége foglalkozott csak a fiatalkorúakat érintő internetes bántalmazással. Nemcsak a közösségi médiában, hanem a dark weben (a dark web az internet rejtett része, amelynek eléréséhez speciális eszközök szükségesek. Bár gyakran illegális tevékenységekkel társítják, legitim célokra is használható, például anonim kommunikációra és visszaélések leleplezésére. A nyilvános webbel ellentétben nem érhető el a szokásos eszközökkel, mint a Google, a Firefox vagy a Chrome – szerk. megj.) és más platformokon is.

A bűnüldöző szerveknek nagyon nehéz felvenni a versenyt a technológiai fejlődéssel, folyamatosan új eszközökre van szükségük, ezért egy általános tiltás, azt gondolom, elég komoly eredményt jelentene. Hogy ha azt gondoljuk, hogy ezek Erdélytől távol vannak, akkor gondoljunk csak bele az online zaklatás eseteire, a besztercei iskolai késes támadásra és rájövünk, hogy a mindennapi valóság mögött ezek a jelenségek itt vannak velünk is.

– A szabályozás önmagában kevés, ha a gyermekek, a szülők és a pedagógusok nem értik, miért van rá szükség. Nem kellene a tanárokat külön felkészíteni arra, hogy a digitális világ veszélyeiről beszéljenek a diákokkal és a szülőkkel?

– De, ez rendkívül hasznos volna természetesen, ha felkészült pedagógusról beszélünk. Ehhez azonban képzettségre van szüksége, hogy magabiztosan, kutatási adatokra és módszertanra támaszkodva, szakszerűen beszéljen erről a kérdéskörről.

Úgyhogy a pedagógus-továbbképzéseken kellene ezzel külön foglalkozni, szakembereknek kellene megtanítaniuk a tanárokat, hogy aztán ők a maguk során a diákokkal tudjanak beszélni, és adott esetben egy szülői értekezleten a szülőkkel is. Nem könnyű dolog, hiszen szinte egyáltalán nem volt ilyen képzés, és sajnos kevés pedagógus foglalkozik ezzel, de rendkívül nagy igény lesz rá.

Az iskola a maga klasszikus formájával nagyon messze áll már a való világtól, a digitális technológiától, a mesterséges intelligenciától, a közösségi platformoktól. Egyáltalán attól a valóságtól, hogy a diákok az órán csak fizikailag vannak ott, és az 50 perces tanórák időtartama már rég nem megfelelő számukra.

Az iskolán kívül viszont nagyon sokan virtuális térben folytatják az életüket. Hazamennek, és a társaikkal telefonon, különböző platformokon keresztül értekeznek. Ezzel a realitással az iskola jelenleg nem tud mit kezdeni, ezért lassan meg kellene történnie az átalakulásnak, az iskolának oda kellene figyelnie erre a teljesen megváltozott közegre.

– Miközben az iskolában a hagyományos tananyagot oktatják, a diákok mindennapjainak egyre nagyobb része a digitális térben zajlik. Nem lenne szükség olyan tanórákra, amelyeken kifejezetten ezzel foglalkoznak?

– Nekem most már lassan régi vesszőparipám, és lehet, hogy a pedagógusok emiatt neheztelnek is rám, de én azt mondom, hogy az iskolai rendszer 19. századi. Ez a poroszos, bemagoláson, klasszikus tanuláson alapuló rendszer a domináns, miközben a 21. században élünk, olyan technológiákkal, amelyek pillanatok alatt megoldják azokat a feladatokat, amelyeket az iskolában kínkeservesen megtanulnak a diákok.

Kérdés, hogy mekkora értelme van most már megtanulni a mátrixokat vagy a különböző képleteket, amikor a mesterséges intelligencia ezeket a feladatokat pillanatok alatt elvégzi. A nagyon sok tanulás árán a diákok elvégzik az iskolát, kikerülnek az életbe, de kiderül, hogy nem rendelkeznek például azokkal a készségekkel, amelyek ebben a digitális világban való eligazodásukat, megfelelésüket segíteni tudnák.

Azt gondolom, hogy alapvető szemléletváltásra volna szükség az iskola, az oktatás részéről. Ez inkább megérzés, nem vagyok ennek szakértője, csak azt látom, hogy le van maradva az iskola a valósághoz képest. Meg lehet próbálni például a tanórák közé beszúrni egyet, amelyik a digitális készségek fejlesztéséről szól, de attól tartok, hogy amikor a tanár leül egy 15-16 éves diákkal ezekről a kérdésekről beszélni, a diák már sokkal előrébb tart a felhasználásban, mint a tanár valaha fog.

A fiatalok nagyon gyorsan tudnak alkalmazkodni ehhez a világhoz, csak el vannak benne tévedve. Nem érzik benne a felelősséget, nem érzik azt, hogy a személyiségük fejlődésében milyen segítséget jelenthet, mik a korlátai, mik a veszélyei. Ebben kellene nekik a felnőttek világának segítenie, de erre mi, a felnőttek sem készültünk fel.

– A pedagógusok felkészítéséhez szakemberekre és képzési programokra is szükség lenne. Tud ehhez az Európai Unió anyagi támogatást biztosítani?

– Igen. Vannak az Európai Bizottságnak kezdeményezései. A digitális ellenállóképesség fejlesztése és a gyermekek online védelmére vonatkozó uniós megközelítés nevű dokumentumban beszélnek egy olyan oktatási csomagról, amely támogatná az iskolákat a digitális és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos készségek fejlesztésében, valamint a mentális egészségre és a kognitív fejlődésre gyakorolt hatások megértésében.

Az Európai Unió hétéves költségvetésében van egy, a médiát is érintő támogatás, amely általában a polgárok támogatásáról szól az oktatásban, a médiában, a kultúrában és a civil társadalom demokráciafejlesztésében. Ennek Agora EU-program a neve. Az Európai Néppárt képviselőcsoportja számára prioritás, hogy az EU olyan programot finanszírozzon, amely támogatja a fiatalokat a digitális készségek elsajátításában. Tágabb értelemben pedig az a célunk, hogy erősítse a demokratikus értékeket, kiszorítsa a félretájékoztatást és kizárja a választások a való digitális beavatkozást.

– Az uniós programok mellett a tagállamoknak is lépniük kellene. Mennyire szólhat bele az Európai Unió abba, hogy az egyes országok mit tanítanak az iskolákban?

– Az oktatás nemzetállami hatáskör, és azt gondolom, hogy ez így van rendben. Az EU irányt tud mutatni, finanszírozási lehetőségeket nyit meg, de semmiképpen nem tudja kényszeríteni a tagállamokat, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek és a szülők dolgát sem az EU-nak kellene elvégeznie.

Voltak az elmúlt időszakban például olyan Erasmus-programok, amelyek a digitális nevelést célozták. Ezek pont a médiaműveltség, az algoritmusok, a propaganda, a manipuláció, az információellenőrzés és a kritikus gondolkodás fejlesztésével foglalkoznak. Volt egy kisebb, 4.0 Digitális Kor nevű program, amely tanári képzési tananyagot és többnyelvű elektronikus tanulási kurzust fejlesztett.

Vannak jó példák, és ezeknek pont azt is kellene célozniuk, hogy a tagállamok felfigyeljenek rájuk, átvegyék őket, és saját programot indítsanak. Vannak működő rendszerek, ezeket lehet alkalmazni Romániában is. Kell nyilván nyitottság és elszántság, hogy ezeket hasznosítsák.

– Az Európai Unió hétéves költségvetési időszakra készül. Mi lenne az a kézzelfogható eredmény, amelyet például öt év múlva már szeretne látni a gyermekek digitális védelmében?

– A legfontosabb mindenképpen a kiskorúak digitális platformokhoz való hozzáférésének szabályozása, és ezzel párhuzamosan a digitális nevelés támogatása. Amennyiben erre sikerül megfelelő erőforrásokat elkülönítenünk, illetve a nagy többség által elfogadott szabályokat alkotnunk, akkor jelentőset léptünk előre.

Egy dolgot nem látok megvalósíthatónak: hogy kikapcsoljuk a digitális médiát, és azt mondjuk, többet nem létezik, senki ne használja. Ez nem valós felvetés. Alkalmazkodni kell ehhez a világhoz, de közben a legsérülékenyebbekre is vigyáznunk kell. Ők a kiskorúak. Azok, akik ellenőrizetlenül kapják ugyanazt a tartalmat, amit mi felnőttként látunk, és sokszor a felnőtteknek is gondot okoz kiválasztani a különböző beérkező információkból az ártó szándékúakat, a hamis híreket.

Már a digitális szorongás jelensége is fennáll. Úgy érzi a fiatal, hogy ha nincs fent a közösségi platformon, akkor valami elveszett az életéből, valamiről lemaradt, ki fogják zárni a barátai. Emiatt szorong, és lelki, mentálhigiénés problémái alakulnak ki.

Nos, ezekkel a dolgokkal kellene kezdeni valamit, és én azt gondolom, hogy ha sikerül jó európai programokat kitalálni, amelyeket utána a tagállamok is alkalmaznak, így Románia is, akkor sikerült valamit tennünk.

Viszont tudatában kell lennünk annak, hogy a technológia, például a mesterséges intelligencia olyan gyorsasággal fejlődik, hogy ha most kezdjük el megtervezni, holnap már több dolog is elavult lesz. Gyorsnak és adaptívnak kell lennünk.

– Nem késő mindez? Már másfél generáció nőtt fel a közösségi platformokon. A Facebook, az Instagram, TikTok stb. használata alapvetően megváltoztatta az emberek mindennapjait. Miért csak most kezdünk komolyan foglalkozni a veszélyekkel?

– Talán meg kellett érjen az idő, hogy valóban annyira szorító legyen az ügy, és legyenek hozzá kutatási adatok. Voltak ugyan sejtéseink, de most már eltelt annyi idő, hogy megbízható adatok állnak rendelkezésre.

Vannak közöttünk szakemberek, akik ehhez jobban értenek. Őket is ki kellett képezni. Meg kellett találni a tudományos eszközöket és a különböző kimutatásokat. Harminc éve még számítógép sem állt mindenki rendelkezésére, éppen ismerkedtünk az e-mailezés lehetőségével, ma már egy okostelefon többet tud, mint egy egykori szerver, ráadásul mesterséges intelligencia szakok indultak az egyetemen. Úgyhogy lemaradásban vagyunk, de sosem késő. Mostanra talán a társadalom is inkább elfogadja, hogy szabályozni kell a digitális világot, mint egy korábbi szakaszban, amikor a felhasználók köre még nem volt ekkora, és nem volt ennyi párhuzamos platform. Akkora lett a nyomás, hogy ezt már nem lehet többé figyelmen kívül hagyni. Ez határozza meg a döntéshozók szemléletét is.

(Támogatott tartalom)