Csaknem napra pontosan huszonhat évvel ezelőtt, 2000. január 30-án éjszaka szakadt át a Nagybánya közelében működő Aurul aranybánya zagytározójának gátja. A baleset nyomán mintegy 100 ezer köbméter ciánnal és nehézfémekkel szennyezett víz zúdult a Lápos folyóba, majd onnan rövid időn belül a Szamosba. A mérgezett víztömeg február 1-2-án érte el a Tiszát, amelyben korábban példátlan ökológiai pusztítást okozott.

Huszonhat éve, január 30-án, szombat éjszaka átszakadt a Nagybánya közelében működő Aurul aranybánya zagytározójának gátja.

A baleset következtében mintegy 100 ezer köbméter ciánnal és nehézfémekkel szennyezett víz zúdult a Lápos folyóba, majd onnan rövid időn belül a Szamosba. A mérgezett víztömeg január 31-én és február 1-jén haladt végig a Szamoson, és 2000. február 1–2-án érte el a Tiszát, ahol addig példátlan ökológiai pusztítást okozott. A ciánkoncentráció több szakaszon a megengedett határérték százszorosát, helyenként kétszázszorosát is meghaladta, ami a Tisza magyarországi szakaszán tömeges halpusztuláshoz vezetett: becslések szerint mintegy 1200 tonnányi hal pusztult el, és a folyó élővilágának jelentős része megsemmisült.

A szennyezési hullám február közepére érte el Magyarország déli országhatárát, majd a Dunába jutva fokozatosan felhígult. Bár az ivóvízbázisokat sikerült megóvni, a Tisza ökológiai rendszere súlyos károkat szenvedett. A katasztrófa után biológusok úgy becsülték, hogy a halállomány újratelepítése öt évet vehet igénybe, az élővilág teljes helyreállása pedig 10-20 évet.

A folyó a vártnál gyorsabban regenerálódott – az alacsonyabb rendű élőlények (kagylók, szitakötők, kérészek, rákok) állománya 2002-re helyreállt, 3-4 év alatt pedig a vízi élővilág is újra megjelent az érintett folyókban –, a lebegő hordalék és az üledék nehézfémtartalma azonban még tíz évvel a katasztrófa után is magas. A halászati vállalkozások súlyos veszteségeket szenvedtek el, az ágazatban 15 000 ember megélhetése került veszélybe.