Az erdélyi magyar közösség magyarországi választásokon is aktív része az átlagosnál jóval szilárdabban kialakult politikai preferenciákkal rendelkezik – mondta a Maszolnak Pászkán Zsolt. A politikai elemző szerint ezen a rétegen belül kiemelkedő arányt képviselnek azok, akik politikával kapcsolatos döntéseiket nem haszonelvű megfontolások alapján hozzák meg, a helyi kötődés mellett erős össznemzeti tudattal is rendelkeznek.

– A SoDiSo Research közvélemény-kutató cégnek az Eurotrans Alapítvány megbízásából készült tavaly novemberi felmérése szerint a pártopciójukat megnevező erdélyi magyar állampolgárok több mint kilencven százaléka a Fideszre szavazna. Mivel magyarázható ez a magas támogatottság?

– Elemzőként kötelességemnek érzem rögzíteni, hogy a szakmai kritériumokat teljesítő közvélemény-kutatások mindig egy adott pillanat hangulatát tükrözik, ezért ennek megfelelően kell kezelni őket, a sajnos egyre gyakrabban megjelenő manipulációs eszközökkel itt most nem foglalkozom. Ennek kimondása után számomra ez az eredmény nem meglepő. Az erdélyi magyar közösség magyarországi választásokon is aktív része az átlagosnál jóval szilárdabban kialakult politikai preferenciákkal rendelkezik. Ezen a rétegen belül pedig kiemelkedő arányt képviselnek azok, akik politikai döntéseiket nem – vagy nem elsősorban – merkantilista, haszonelvű megfontolások alapján hozzák meg, a helyi kötődés mellett erős össznemzeti tudattal is rendelkeznek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Romániához csatolt területeken élő magyar közösség más részeiben ne lenne jelen ez a tudat, hanem azt, hogy ők vagy nem tudják ezt kifejezésre juttatni, például nem rendelkeznek magyar állampolgársággal, vagy kevésbé éreznek késztetést erre.

A magyarországi választásokon részt vevő erdélyi magyarok esetében azonban éppen ezek a motivációk a meghatározók: nem csupán a személyes „hasznot” mérlegelik, hanem elvontabb, közösségi szempontokat is. Számukra különösen fontos tényező, hogy a fél évszázados kommunista szellemi, érzelmi és nemzeti sivatag, majd a rendszerváltás utáni, zömmel csak szóvirágokra korlátozódó, gyakran ügyetlen nemzetpolitikát folytató, illetve a régi román, szlovák, szerb stb. rendszerek által kitermelt etnikai nomenklatúrát érintetlenül hagyó konzervatív, később pedig azt újra monopolhelyzetbe hozó „balliberális” magyarországi kormányzati korszakok után végre esély nyílt e monopólium megtörésére vagy legalábbis ellensúlyozására. A Fidesz vezetésével létrejött kormányok alatt olyan tudatos nemzetvisszaépítési folyamatok indultak el – nem kis részben korábban háttérbe szorított helyi műhelyek, intézmények, például egyházak bevonásával, illetve újak létrehozásával –, amelyek érdemben válaszoltak ennek a politikailag aktív rétegnek az elvárásaira. Ezért minden ezt relativizáló vagy megkérdőjelező nyilatkozat, illetve kampány inkább megerősítette, semmint gyengítette a politikai lojalitást. Ez akkor is így van, ha – ahogy azt az intézményi, művelődési, oktatási, sőt gazdasági monopóliumot visszasírók most könyvelői precizitással hangsúlyozzák – ez a politikailag aktív réteg a teljes, 0–100+ éves erdélyi magyar közösség mintegy 30–35 százalékát teszi ki. Érdekes módon ezt az érvet nem hallottuk akkor, amikor a 2020-as romániai parlamenti választásokon, például, a részvétel mindössze 30–32 százalékos volt. Összefoglalva: erre az eredményre jelenleg koherens, logikus magyarázat adható.

– Tisztázzuk még egyszer: hány mandátum sorsáról dönthetnek az erdélyi szavazatok?

– Itt több kérdést kell tisztázni, mivel meglehetősen sok félreértés, sőt félrevezetés kering ezzel kapcsolatban – ebben különösen a magukat „erdélyi magyar csúcselitnek” képzelő, újabban „progresszívként” fellépő körök járnak az élen. A magyarországi választási rendszer nem a tartózkodási hely, hanem a bejelentett állandó lakóhely alapján határozza meg a választójog gyakorlásának módját. Aki a mai Magyarország területén rendelkezik állandó lakóhellyel – vagyis egyértelműen besorolható egy egyéni választókerületbe –, az nemcsak az országos listára, hanem az adott választókerületben is szavazhat, függetlenül attól, hogy ténylegesen hol él. Aki viszont nem rendelkezik magyarországi állandó lakóhellyel, az kizárólag az országos listára szavazhat, akár Magyarországon, Nagybányán vagy Londonban él. Tehát a különbség nem „magyarországi” és „határon túli” magyarok között van, hanem az állandó magyarországi lakóhely megléte vagy hiánya között.

Kapcsolódó

Élesedik Orbán Viktor és Magyar Péter csatája – Mindkét oldal lejárató anyagokkal támadhat

Az elemző szerint a választáson nem a szimpátia meg a kutatások számítanak, hanem a leadott szavazatok, így a mozgósításnak kiemelt szerepe lesz az elkövetkezendő hetekben.

magyarországi választások Orbán Viktor Magyar Péter Fidesz

Az elcsatolt területeken élő magyarok elleni hergelés egyik gyakori érve az is, hogy „beleszólnak egy másik ország politikájába”, illetve hogy „nem fizetnek adót”. Nos, ha szavazati joggal rendelkezhetnek olyan, mondjuk, kivándorolt kazincbarcikaiak, akik húsz–harminc éve nem élnek Magyarországon, és az országról alkotott képüket jórészt a közösségi médiából vagy rövid hazalátogatásokból szerzik, akkor nehéz – vagy inkább erkölcsileg vállalhatatlan – elvitatni ezt a jogot azoktól, akik nem tehetnek arról, hogy nem a mai Magyarország területén születtek, viszont gyakran az átlagnál is nagyobb szellemi és anyagi erőfeszítést tesznek azért, hogy magyarnak maradjanak és gyermekeiket magyarnak neveljék. Ráadásul ezek az emberek aktívan fogyasztják a magyarországi médiát, rendszeresen látogatnak Magyarországra, ahol adót fizetnek – például áfát –, magyar kulturális termékeket vásárolnak, vagy akár a lakóhelyükön is jegyet vesznek magyar filmekre, színházi és zenei előadásokra, helyi és magyarországi kiadású magyar könyveket vesznek és rendelnek és így tovább. A külhoni magyar szavazatok által eldöntött mandátumok száma az elmúlt három választáson 1–2 volt az országos listáról, 2014-ben 1, 2018-ban 1, 2022-ben 2. Ez nem „csak” ennyi: minden mandátum egyformán értékes, és adott esetben akár egyetlen is lehet kormányalakítást eldöntő tényező. Ennél azonban fontosabb, hogy a szavazati jog a jogegyenlőség és a nemzeti szolidaritás kifejeződése – ezek nélkül pedig nehéz modern nemzetről beszélni.

Pozicionálási kudarcok a vádak mögött

– Orbán Viktor erdélyi bírálói az RMDSZ-t is szidalmazzák, amiért szerintük a Fidesz „fiókpártja” lett. Igazuk van?

– Az ilyen jellegű politikai vádaskodások mögött az esetek többségében nem valódi érvek, hanem pozícionálási kudarcok, politikai térvesztés, illetve – különösen a magukat ma „progresszívnek” nevező körök esetében – a hajdani monopolhelyzet visszaszerzésének vágya áll. Kétségtelen, hogy léteznek közös politikai és nemzetpolitikai vegyértékek a magyar kormányfő által képviselt irányvonal és az RMDSZ jelenlegi vezetése között. Ez azonban két különálló, eltérő háttérrel és motivációkkal rendelkező politikai közösség együttműködése, nem pedig alá-fölérendeltségi viszony. A „fiókpárt” kifejezés semmivel nem bizonyított állítás, puszta vádaskodás. Ez az együttműködés ráadásul nem szimmetrikus: a magyar miniszterelnöknek – alkotmányos kötelezettségéből fakadóan – kiemelt szerepe van az erdélyi magyar közösség oktatási, kulturális, egyházi és gazdasági életében sokszor mással nem pótolható források biztosításában. Ugyanakkor politikai öngyilkosság lenne az RMDSZ részéről, ha kizárólag azért konfrontálódna a teljes közössége jelentős része által támogatott magyarországi politikai erőkkel, hogy egy hangos, de társadalmi súlyát tekintve korlátozott, a magyar kormánnyal és általában a magyar nemzetpolitikával ellenséges külföldi és belföldi hálózat elvárásainak megfeleljen. De éppenséggel a romániai megismételt elnökválasztás kapcsán kirobbant – erősen túllihegett – vita is azt támasztotta alá, hogy az RMDSZ nemcsak önállóan határozza, határozhatja meg politikai céljait, de akár a magyar kormány irányában is érvényesítheti azt. Nem mellékes az sem, hogy a most „fiókpártozók” némák maradtak akkor, amikor az RMDSZ a Domokos- és Markó-korszakban saját választói akaratával szembemenve olyan budapesti kormányokat támogatott, amelyek az erdélyi magyarokat legfeljebb „távoli szegény rokonként” kezelték. Az utólag „egyenlő távolságtartásnak” nevezett politika valójában annak a korszaknak a visszasírása, amikor egy szűk, a kommunista időszakban pozícióba került elit rendelkezett szinte minden bukaresti és budapesti forrás felett, és a közösség politikai, társadalmi mozgásterét szűk keretek között tartotta.

– A felvidéki, vajdasági, illetve kárpátaljai magyarok képviseletei is szorosan együttműködnek a Fidesszel. Ugyanaz motiválja ezeket a szervezeteket, mint az RMDSZ-t?

– Itt is fontos a pontos megfogalmazás. Azok a felvidéki, vajdasági és kárpátaljai magyar szervezetek, amelyek valódi közösségi támogatottsággal rendelkeznek, általában azért is jutnak képviseleti szerephez az utódállamok politikai rendszerében, mert az általuk képviselt politika összhangban áll a jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikai irányvonalával. Különösen hangsúlyosan jelenik meg ez akkor, amikor az utódállamok etnocídium felé vezető beolvasztási politikákat próbálnak érvényesíteni. Motivációik ezért hasonlóak: egy nemzet attól is nemzet, hogy a kulcskérdésekben létezik egyfajta alapvető konszenzus, miközben a viták nagyságrendje nem tér el más európai nemzetek belső vitáitól.

– Mire számíthatnak az erdélyi magyarok Magyar Péter esetleges miniszterelnökségétől és a Tisza Párttól?

– Erről jelenleg nincsenek megbízható információk. Néhány szlogen és közhely nem helyettesít koherens nemzetpolitikát. Az eddigi megszólalásokból, valamint a Tisza Párt környékén felbukkanó „szakértők” személyéből inkább az 1994–1998-as, illetve a 2002–2010-es időszak gyakorlatának visszatérése sejlik fel: a nemzetpolitikai közömbösség kiszervezése a magukat jelenleg „progresszívként” meghatározó helyi hálózatoknak. Ezek ezáltal újra visszaszerezhetnék az anyagi és kapcsolati monopóliumukat, a magyar közösség sokszínűbbé vált intézményi, világnézeti, nemzetpolitikai szerkezetének román állam által is „erősen megtámogatott” visszabontásával. A kérdés inkább az, hogy az erdélyi magyar közösség képes volt-e és lesz-e kiépíteni azokat az „oázisokat”, amelyek egy ilyen időszakot átvészelhetővé tennének. Korábban is voltak nehéz korszakok – nincs okunk feltételezni, hogy szükség esetén most ne sikerülne ismét megbirkózni ezzel.