„Ez a szöveg bevezetés”

Miközben az „56” vagy az „ötvenhatosok” a közbeszéd és közgondolkodás nemzeti terében szinte epitheton ornans lett, vagyis állandósult jelző, s ma már a díszítő értelmű, visszatérően fölértékelt fogalmak egyike, a történeti események évtized-fordulóin rendszerint újraélednek nemcsak viták, de értelmező-közösségi álláspontok is, megjelennek olykor a tisztázó, pontosító szándékú szakmunkák között olyanok, melyek távolságot tartanak, s mások meg primer helytörténeti vagy monografikusan eseménytörténeti hangsúlyokat kapnak. Rainer M. János tavaly kijött kötete, mely lakonikusan Az 1956-os magyar forradalom címmel jelent meg,[1] valóban nem cizellál, nem résztémát emel ki, hanem fölhatalmazza magát a korrekt történeti beszédmódok, a leíró aspektus cicomázás nélküli kivitelezésének feladattudatával. Olyannyira, hogy a Szerző, aki nem mellesleg az 1956-os Intézet meghatározóan vezető kutatója, már a könyv bevezetőjében is kinyilatkoztatja: bár keretet szabó nagy előszót csak „egész tudományágakról vagy – a történetírásban – nagy történeti folyamatokról, korszakokat meghatározó jelenségekről szokás írni. Az 1956-os magyar forradalom helye a nemzeteken átívelő és a nemzeti történelemben, emlékezetének sajátos szerepe a későbbi időkben, a róla szóló irodalom sokasága indokol egy ilyen összegzést. Olyat, amely elsősorban történeti problémákra, máig tartó szellemi hatásokra figyel. Azt kérdezi, miért meghatározó esemény 1956 a történelem távlatában, miért fontos a ma embere, társadalma, közösségei számára, miért az nekünk, magyaroknak, s fontos-e valamiért a világnak”. A könyvben azután (várható módon) maga teremti meg az október 23.-át időben körülvevő történeti és „rendszerelőzményi”, illetőleg „világeseményi” alapot, hogy azután további százhetven oldalon filologikus pontossággal kibontsa az előzményeket, a szimbolikus többletre szert tett napot, melynek akkori „hírértéke” a véres történések után sem csökkent; majd a forradalom, majd pedig a szabadságharc fontosabb októberi—decemberi eseményeit, s mindazokat a kísérleteket, melyek az eseménytörténetben a kivívott célok mentését, értékelhetővé tételét, majd a megtorlás folyamatát teszik világossá.

S ha utaltam előhangként arra, hogy a forradalmi napok és előzményeik megjelenítésében már könyvtárnyi a forrás-irodalom, ezt épp Rainer egészíti ki, utalva arra a kötetre, melynek formálásában 25 évvel ezelőtt már részt vehetett: „A könyv az 1956-os magyar forradalomról szólt, a szerzők – Litván György, Bak János, Kozák Gyula – és a lektor, Hegedüs B. András valamennyien 1956 cselekvő átélői voltak. A szöveg írói közül egyedüliként születtem a forradalom után /…/ Ez a szerzői kollektíva lett az akkor szerveződő 1956-os Intézet magja. A könyv előszavát a Magyar Köztársaság akkori elnöke, Göncz Árpád írta, aki maga is a forradalom és az azt követő szellemi ellenállás aktív résztvevője volt. Mindössze pár mondatot írt a könyv elé, ezek egyikében 1956-ot ’újkori történelmünk legnagyobb tisztítóviharának, Köztársaságunk létének megteremtőjének’ nevezte. Bevezetőjében a könyv szerkesztője, Litván György a magyar történelem közelmúltjának arról a korszakáról beszélt, ’amely körül talán legsűrűbb volt mindeddig a homály’. Az a könyv 1991-ben valóban egy új korszak hajnalán született. Arra vállalkozott, hogy az addigi, jórészt klasszikus, elsődleges történeti források híján, az emigrációban és a hazai szamizdatban írtakat összegezze; rövid, közérthető összefoglalót adjon ’a legfontosabb eseményekről, adatokról, kiemelkedő mozzanatokról’, illetve a ’folyamatok lényegéről és fő összefüggéseiről’ – ahogyan ugyancsak Litván György fogalmazott. Huszonöt év után elmondható, hogy a jelenkori magyar történelemnek nincs részletesebben feldolgozott eseménye, mint az 1956-os forradalom. Nincs olyan mozzanata a magunk mögött hagyott századnak, amelyről többet írtak volna – legfeljebb az első világháborút és a régi Magyarország történetét lezáró trianoni békeszerződést vagy a következő világháború végének véres magyar drámáját említhetjük. Nincs olyan eseménye a magyar történelemnek, amelyet ennyire számon tartanának, amit egyáltalán ismernének világszerte. /…/ Hasonló jellegű összefoglalók sokasága látott napvilágot a forradalomról, akad hosszabb és létezik még annál is kurtább. A kerek évfordulók (1996, 2006) újabb és újabb művekkel gyarapították 1956 nagy irodalmát. A résztémák kidolgozását újabb összegzések követték. Rövid összefoglaló helyett hovatovább rövid bevezetésre van szüksége annak, aki az irodalom olvasása előtt, majd azt tanulmányozva meg akarja ismerni a magyar forradalmat. A huszonöt évvel ezelőtti összefoglalásnak számomra nem volt folytatása. Amit a forradalomról tudtam, gondoltam, azt egyik fontos szereplője, Nagy Imre miniszterelnök életrajzába írtam bele – így az én nagy 1956-os történetem egyetlen személy köré rendeződött. Életem és az érdeklődésem úgy hozta, hogy különféle alkalmakkor sokszor kellett írnom és beszélnem 1956-ról: okairól, gyökereiről, előzményeiről, lefolyásáról, utóéletéről és következményeiről, olykor még összefoglaló igénnyel is”.

Ezt az igényt mélyíti el, szembesíti ezután a könyv lapjain, ahol előbb társadalomtörténeti hátteret rajzol a „cselekvőkről”, akiknek jöttét, hovatartozását, származási környezetét és küldetéstudatát vagy motivációit mutatja be, majd a különböző „aktorok által beszélt nyelvvel és az általuk használt jelekkel foglalkozik (Cselekvők – társadalomtörténeti háttér). Ezekből a szövegekből és jelzésekből (s nem az emlékezet, köztük a cselekvők emlékezetének utólagos konstrukcióiból) derül ki talán a legvilágosabban, „mit is akartak azokban a napokban” (Eszmék, szimbólumok, szervezetek). Folytatja ezt a késő-modern kori forradalmak és szélesebb ívben „a köztérben zajló radikális cselekvés és a vele járó erőszak problémájával” (Forradalmi mobilizáció és erőszak). Minthogy „1956 sajátos helyzetben tűzte napirendre Magyarország nemzeti függetlenségének kérdését”, külön fejezetet szán „a forradalom és a világ(politika) viszonyára, amihez értelmezni kellett az ország nemzetközi környezetét” (Nemzeti függetlenség és nemzetközi környezet), vagyis mindazt, ami a forradalom napjaiban milliók reményeinek adott teret: befolyásolhatja-e a hazai történések sora a magyar és a nemzetközi politikát, a magyar társadalom és a világ gondolkodását. Emlékeztet arra is: „1956 magyarországi emlékezetének első pár évtizede – Mérei Ferenc pszichológus, a forradalom résztvevője szavaival: az össznemzeti elfojtás” nemcsak okkal kapott külön fejezetet, hanem maga az értelmező—emlékező gyakorlat is kiemelt szerephez, szimbolikus tartalomhoz jutott „a szovjet típusú rendszer válságának és összeomlásának folyamatában” (Elfojtott emlékezet; 1956 és 1989).

Zárásképpen a művet 1956 történetírásának rövid áttekintése és történelmi jelentőségének felvetése zárja (A történelmi esemény). „Ez a szöveg bevezetés, nem (kis)monográfia, elsődleges kutatások terméke. Igyekeztem tehát kerülni a hosszú idézeteket és lábjegyzeteket. A felhasznált, illetve a könyvben röviden érintett kérdésekre nézve számomra irányadó irodalmat a könyv végén fejezetenként ajánlom az olvasó figyelmébe. Az ajánló válogatás, az enyém, teljességre pedig – ahogy másutt – itt sem törekedtem. Az ajánlott könyvek kézbevétele újabb és újabb eligazításokat ad az érdeklődő olvasóknak, akiknek ezt a kötetet szánom. A bevezetés témái közül egyik-másikkal korábban, többször is foglalkoztam. Ekkor készült szövegeimet itt-ott felhasználtam e mostani írásakor is. 1956-ról nagyjából ebben a felfogásban és tematikai szerkezetben egy szemináriumon beszélgettem az utóbbi néhány évben az egri Eszterházy Károly Egyetem tanári és diszciplináris mesterszakos, illetve doktori hallgatóival /…/, meg az 1956-os Intézet munkatársai, kollégáim és barátaim aktív közreműködése” révén. A múló időről, s magáról az 56-os Intézetről két éve készült interjúban is jelezte, hogy mindmáig nem voltunk/vagyunk képesek elkerülni, hogy az 56-os folyamatot Nagy Imre emigrációban kifejtett tevékenysége, az ötvenes évek elején emlékezetessé vált agrárpolitikájára, valamint emblematikus szerepére vonatkozó kérdéseket a maguk ellentmondásosságában ne egyoldalúan tekintsük, s az emlékév forgatókönyvei között ne „a sérelemközpontú történet elbeszélése” és a primer haszonnal kecsegtető emlékezetpolitikai üzenet maradjon meghatározó: „…a forradalom évfordulója alkalmat ad a sérelemközpontú történet elbeszélésére, az áldozatok felmutatására az egyik oldalon, és a bűnösökére a másikon. 1956 hálás téma ebből a szempontból, hiszen az előzményeit könnyű felfűzni az ötvenes évek elejének terrorhullámára, a következményeit pedig az 1960-as évek elejéig tartó másikra”. /…/ De például izgalmas dilemmák tárgya volt és maradt, hogy „…forradalmi szerepével kapcsolatban is lehetségesek ellentmondások. Például, hogy megértette-e egyáltalán, mi történt itt október 23. után, vagy hogy a külpolitikai lépései mennyire voltak elhibázottak...”.[2]

Rainer könyve, saját minősítő jelzőjével is: bevezetés. Nemcsak egy még vaskosabb, még áttekintőbb és kimerítőbb monografikus összképhez, hanem az 56-os eseményekről alkotható belátásainkhoz, a szaktörténetírás forrásanyagaihoz képest, valamint a folytonosan bővülő, egyre magasabbra halmozódó kiadványtömeghez is, melynek teljes körű áttekintése esetleg nem huszonöt vagy hatvan, hanem akár száz esztendő múltán lesz esedékes, lehetséges. Akkor is értelmezések, emlékezetpolitikák, narratívák és konstrukciós játszmák révén…

Határon innen vagy túl, ha együtt is

Ha a szaktörténész okkal és óvatosan a lehetséges jövő(k)be utalja a teljesebb körű befogadás, értelmezés és föltárás feladatát, lehet-e nekünk, laikus olvasóknak impozánsabb képet alkotni mindarról, ami az eseménysorokon belül, vagy körülöttük, távol vagy ellenükben történt?

A visszafogott választ, s a lehetséges megtévedések okát is magyarázza ama kötet, melynek tanulmányai a Kárpát-medence kisebbségi kultúráiban keresik nyomait, kortárs reflexióit, előzményeit és következményeit az 1956-os magyar forradalomnak. A Szesztay Ádám kisebbségkutató szerkesztette kötet a visszhangok, a megtorló perek, az állambiztonsági iratok és a kisebbségi intézményi reakciók körében mutatja ki a kölcsönösséget, határokon áthullámzó hatásokat, s főcímében az 56-os történések alaptónusát is egyetlen szóban emeli ki: Együtt: Az 1956-os forradalom és a határon túli magyarok.[3] A szerkesztői bevezető a szomszédos országokban, hasonló politikai elnyomás alatt élő népcsoportok felbuzduló szabadságköveteléseit és szolidaritási megnyilvánulásait körvonalazza az együttes létmódok közepette (7—10. old.). Fölsorolja és szerzőnként körvonalazza a kötet tanulmányainak tematikáját, ezen belül a rokon népcsoportok közötti szabadság- és mintakövetés, az eltérő műfajú írásokból is kihangzóan közös eseménymenetek szimmetriáit. Ez az áttekintő tanulmányt is tartalmazó elméleti—történeti rész aprólékos tipológiát és az összes tájegységre vonatkozó (mintegy 93 eseményt feltüntető) kimutatást foglal magába, szilárd alapot kínálva a további rész-térségek vagy események textusaihoz (11—32. old.). Váradi Natália kárpátaljai írása az 56-os magyar történések visszhangjáról szól (35—66. old), Bura László Szatmár megyei példái és Pál-Antal Sándor Magyar Autonóm Tartományban zajló folyamatkövetése, valamint Vekov Károly pompás összegzése a Szoboszlay-perről és 57 vádlottjáról alapos vázlatát adják az Erdély-szerte megtörtént eseményeknek, a kolozsvári Teológiától, a zsilavai és szamosújvári börtönökön át a sepsiszentgyörgyi büntetésekig, kényszermunkáig, deportálásokig, ítélkezési gyakorlatig és elérhető statisztikai kimutatásokig mindenfajta retorziókról (71—157. old.). A felvidéki egyházi, oktatásügyi, kisebbségi és civil-polgári engedetlenségi kérdéskörök (Jozef Hal’ko, Vajda Barnabás, Koncsol László és Molnár Imre tanulmányaiban) mind-mind a rokonszenv, az együttérzés, a mintakövetés, a helyi lehetséges válaszok és változtatási tervek részleteivel vannak tele (161—223. old.), s csupán egy rövidebb áttekintés kap itt hangot Matuska Márton tollából, kinek írása viszont a titoista állam és a pártapparátusok közötti érdekháború helyi—helyiségenkinti lecsapódásait követi végig környezettanulmányként, s így a magyar változások és a Tito-féle kommunista diktatúra viszonyában meghatározó politikatörténeti folyamat leképeződésének részletrajza a fő erénye (227—244. old.).

Szesztay nem első és nem is egyetlen kisebbségtudományi opusza nem forog, vagy nem eleget fordul meg a szakmai olvasóközönség körében. Pedig, ha máskor nem, a népek közötti együttérzések, a szolidáris akciók, perszonális vagy lokális antonómia-kísérletek, máskéntgondolási alkalmak szempontjából tanulságos folyamatok leképeződései, momentumai, szereplői és eredményei akkor is megjelennek bennük, ha ez az Együtt-érzés csak távoli, identikus, szimbolikus vagy elkeseredetten elszánt példaként maradt meg belőlük, s ha épp a jubileumi alkalom volt jó arra, hogy ez összegző kötet kitekintsen nemcsak Budapest 56-jára vagy „a magyar 56-ra”, az országos történésekre, hanem átlásson a határokon, emberi és intézményes falakon, sáncokon és kerítéseken. Ennek révén talán ma sem kevésbé aktuális, sőt, félszáz év múltán ismét a legjellemzőbb módon esedékessé vált szolidaritás és példakövetés az, ami e kötet komoly sugallata, dokumentált hitele…[4]

(Folytatjuk)