Mesterszakos főiskolai hallgatóként azt a feladatot vállaltam, hogy olyan témakört keressek és dolgozzak fel, amelynek antropológiai és/vagy kommunikációs vonatkozásai is vannak.[1]

A témakör kiválasztásában nem kellett messzire mennem, hiszen a szűk környezetemből kézenfekvő témát találtam: nem őslakosként egészen a közelmúltig, majdnem 18 évet éltem a Budapest-közeli Vecsésen, amely település az átlagember számára elsősorban kiváló savanyú káposztájáról híres. Nem mindenki tudja azonban, hogy Vecsés őslakosai svábok. Az ott eltöltött jó néhány év tapasztalata alapján azt mondhatom, hogy példaértékű egyrészt a törekvés a sváb hagyományok és kultúra megőrzésére, másrészt a nyitottság és befogadás, amelyet betelepülőkkel szemben tanúsítanak, akik egyébként nagyrészt kitelepülők. Kitelepülők abban az értelemben, hogy sokan menekülnek ki Budapestről a vidékies, kertes életmódhoz. Budapesthez való közelsége révén Vecsés, így valójában a budapesti agglomeráció részeként is tekinthető.

Ez az identitásőrző, de mégis befogadó magatartás egyaránt rendelkezik antropológiai és kommunikációs aspektussal, hiszen antropológusként egy nemzetiség/etnikum identitás megőrzése megfigyelhető úgyis, hogy ennek az identitás megőrzésnek a kommunikációs eszközeit, csatornáit vizsgálom elsősorban.

Írásom első felében (szakirodalmi hivatkozásokra támaszkodva) a kulturális antropológia mibenlétét és alkalmazott módszertanát mutatom meg – különös tekintettel arra, hogy főbb részterületein belül mit jelent az identitás és etnicitás antropológiai megközelítése. Második felében pedig Vecsés múltjának és jelenének rövid bemutatása során(az antropológia módszertanát használva) értelmezem, milyen módon őrzi és ápolja Vecsés a sváb kultúrát és ehhez milyen kommunikációs eszközöket használ.

Kulturális antropológia mint tudomány

A kulturális antropológia szűkebb értelmezésben a különböző kultúrák, viselkedésmódok elemezését és összehasonlítását jelenti. Tágabb értelmezése szerint azonban az antropológián belül megkülönböztetünk fizikai, kulturális és szociálantropológiát, de ugyanúgy része ennek a tudománynak a régészet és a nyelvészet is. Bár hasonló területet vizsgál például a néprajz, a szociológia és a pszichológia is, a kulturális antropológia tőlük markánsan a módszertanában különbözik. Az antropológia által kialakított sajátos információszerzési technika a közvetlen résztvevő megfigyelés, mellyel forrásértékű adatokat gyűjt a kutató. Ennek része lehet interjúk készítése és a különböző tevékenységek rögzítése. A módszer célja, hogy a társadalom minden rétegét, szubkultúrákat is vizsgálva, az általános társadalmi mozgásokon túl, együtt élve a vizsgált közösséggel törvényszerűségeket tárjon fel, az egyéneken keresztül próbáljon különböző csoportokat megismerni.

Az antropológusok megközelítési módja többféle lehet: a „laboratóriumi” szakemberek egykori terepmunkák emlékei mellett, könyvtári leletek között elemeznek, az antropológusok nagyobb része azonban aktív terepmunkát használ. Mindig az adott ország, térség, csoport társadalmi-kulturális helyzete, szakmai habitusa határozza meg, hogy melyik ág játssza a főszerepet a választott témakör szakirányú megközelítésében, közvetlen megfigyelésében és leírásában.

A 20. század második felében a különböző integrációs folyamatok – mint a nemzetté válás, urbanizáció illetve globalizáció – hatásaként a kulturális antropológusok érdeklődésének fő irányát azok az integrálódási folyamatok érdeklik, melynek során a kisebb közösségek komplex társadalmak részei lettek. Az új kihívás a nemzetállamokban élő etnikumok, etnikai csoportok kutatása, a kultúrák találkozását bemutató és elemző tanulmányok írása. (Vö. Bolgár – Papp 2008:15-32).

Bár azt mondják, hogy manapság az antropológia nem egységes, mégis van öt olyan ismérv, amelyben egységet képvisel:

1. A kutatás központi eleme a kultúra, abban a sajátos értelmezésben, mely szerint minden emberi létezésnek van kultúrája, és a kérdés mindig az, hogy azt az adott esetben mi jellemzi, mi teszi jellegzetesen egyedülállóvá.
2. Összehasonlító módszert alkalmaz, amikor élő embercsoportok összehasonlító vizsgálatát végzi (Vö.: Selby – Garretson 1981:5) megmutatva azt, hogy a másik mihez képest más. Ugyanakkor semmi sem összehasonlítható, mert „Minden társadalom és minden kultúra, mint minden hópehely, mint minden ujjlenyomat, egyedülálló páratlan jelenség” (Vö.: Peacock 1991:76). Ez az összehasonlító módszer egyrészt nélkülözhetetlen, másrészt használata nem vezethet egyértelmű eredményre. 
3. Nézőpontja holisztikus, mert megközelítési módja szerint valamely népcsoport ”életvitelének egyetlen aspektusa sem jelent semmit önmagában, hanem csak már feltárt aspektusokhoz való viszonyában értelmezhető” (Vö.: Peoples – Bailey 1991:6; Hollós 1995:4-5; Howard 1993:2). Az antropológia – „a kultúra elemeinek megfelelő összefüggésbe helyezésével, és a köztük lévő kapcsolatok feltárásával” (Vö.: Marcus – Fischer 1986:23) – éppen e „globális sokrétűség” több nézőpontból történő megközelítésére vállalkozik (Vö.: Boglár, 2001b:72).
4. Az antropológusok elsőrendű adatgyűjtési eljárása a résztvevő megfigyelés vagy terepmunka, melynek következtében egy kulturális antropológus valójában mindig két vagy több világ gyermeke. Egyrészt megpróbál benne élni egy másik világban, másrészt a saját kultúrájából kívülről tekintve a másra, empirikus tények között törvényszerű kapcsolatokat tár fel (Vö.: Geertz 1969:552). Ennek természetesen etikai következményei is vannak a vizsgált csoporttal szemben.
5. A relativizmus ideológiáját alkalmazza, amely jelenti egyrészről azt, hogy „a cselekvés, gondolkodás és érzékelés más módjait ugyanolyan érvényesnek tartjuk, mint a mi kulturális hagyományunkba tartozókat” (Vö.: Hollós 1995:5). Másrészről pedig jelenti azt, hogy az antropológusnak a zavarosnak tűnő cselekedetek és képzetek mögött is a mintát és az értelmet kell keresnie (Hollós u.o. 6). A kulturális relativizmus szerint tehát minden szokás, norma egy komplex kulturális hagyomány szerves része és így csakis annak sajátos keretei között értelmezhető (mindezekről bővebben és részletesebben lásd Boglár – Papp 2008:33-57).

Az etnicitás antropológiai megközelítése

Papp Richárdot idézve:„Etnikumnak emberek olyan meghatározott, történetileg kialakult csoportját nevezik, amely közösen birtokolt hagyományvilággal, kulturális vonásokkal, és a saját közösséghez való tartozást, illetve a többi etnikus csoporttól való különbözőséget kifejező azonosságtudattal rendelkezik” (Vö. Boglár – Papp 2008:109).

A fogalom további magyarázatához Thomas Hylland Eriksen: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspektívák című könyvében foglaltak szolgálnak magyarázatul. A szociális és kulturális antropológiában már a 60-as évek vége óta jelentős szerepet kap az etnicitás kutatása, hiszen az antropológia a hosszú távú terepmunkának köszönhetően képes első kézből, a hétköznapi interakciók szintjén megmutatni a társadalmi életet.

A hétköznapi nyelvhasználatban az etnicitás fogalma még ma is a „kisebbségi kérdés” és a „faji viszonyok” jelentéskörét idézi. A szociálantropológiában azonban a „faj” egész emberiség-szintű fogalom, az etnicitás ezen belül már a kulturálisan különböző csoportok közötti kapcsolatokra vonatkozik. Vagyis az etnicitásról szóló diskurzus elsősorban a nemzetek alatti egységeket, kisebbségeket tárgyalja.

Az etnicitás olyan csoportok közötti viszonyokra vonatkozik, amelyek tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat, és amely csoportok hierarchikusan rangsorolódnak egy társadalmon belül. Ezért meg kell különböztetni egymástól az etnikumot és az osztályt.A társadalmi osztályok mindig a társadalmi rangsorolás rendszerét és a hatalom eloszlását mutatják. Az etnicitás ezzel szemben nem feltétlenül jelent rangsorolást: az etnikai kapcsolatok ebből a szempontból lehetnek egyenlőségelvűek.

Amikor etnicitásról beszélünk, azt is állítjuk, hogy a csoportok és az identitások kölcsönösen kapcsolatban állnak egymással, nem izoláltan alakulnak ki. A két csoportnak legalább minimálisan érintkeznie kell egymással, és kölcsönösen rendelkezniük kell azzal a tudattal, hogy a másik kulturálisan különbözik tőlük. A kulturális különbségeket észlelik, jelentősnek tartják, és így azok társadalmilag meghatározóvá válnak. Az csoportok általában ápolják a közös eredet mítoszát.

Az etnicitás legfontosabb jellemzője a szisztematikus különbségtétel a kívülállók és a hozzánk tartozók, azaz a MI és az ŐK között. Ebből az alapelvből következik, hogy két vagy több csoport, amelyek egymástól eltérőnek tartja magát, a kölcsönös érintkezések gyakorisága folytán egyre jobban hasonlítanak egymásra, miközben egyre inkább meg vannak győződve a különbözőségükről. Az etnicitás tehát a társadalmi érintkezés által teremtődik meg.

Az antropológia és kommunikáció kapcsolatát mi sem tükrözi jobban, mint az, ha megnézzük Vecsés Német Nemzetiségű honlapját illetve a közvetlen személyes megfigyeléseim tapasztalatát, különös tekintettel arra, ahogyan az a sváb hagyományőrzéssel foglalkozik.

Vecsés múltja és jelene– kommunikáció és személyes megfigyelés

A Vecsés Német Nemzetiségű honlapján a következő olvasható a város történelméről:

Vecsést 1786-ban telepített be II. Grassalkovich Antal. Az 1795-ben készült összeírás szerint már egységesen német nyelvű településnek számított. .
Dokumentumok szerint az itt élő katolikus lakosság szorosan kötődött a dél-német nyelvterülethitvilágához.A XIX. század technikai fejlődése, az 1847-ben megépült Pest-Szolnok vasútvonal, majd később Buda, Óbuda és Pest egyesítése, illetve Budapest közelsége nagy hatással volt az itt élőkre és sokban hozzájárult a település fejlődéséhez. A XIX—XX. század fordulóján betelepülési hullám söpör végig a településen, amelynek következménye a német anyanyelvű lakosság arányának csökkenése. Annak, hogy az oktatás nyelvét 1902-ben magyarra változtatták, egyenes következménye lett, hogy az anyanyelv oktatása kiszorult az iskolából. 1945-ben kényszermunkára elhurcolt munkaképes lakosság 90%-a a német nemzetiség soraiból került ki. 1946-ban az újabb veszteséget az elűzött 1500 vecsési jelentette.

Az enyhülés a Vecsést érintő nemzetiségi politikában az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején volt érezhető. Ezt nevezték a „Táncoljanak, énekeljenek, ha akarnak!” korszaknak.

Az 1990-es önkormányzati választásokon már megjelent a nemzetiségi lista is. Az ez után következő négy évben a nemzetiségi tanácsok képviselték a vecsési svábokat, 1995 januárjában pedig megalakult a Német Nemzetiségi Önkormányzat.

Napjainkban, két óvodában és két iskolában folyik nemzetiségi nevelés. Tánccsoportok sora, zenekarok, nemzetiségi egyesületek, baráti társaságok fáradoznak a hagyományok életben tartásán.
Az erős asszimilálós törekvések és a XX. század megpróbáltatásai után az itt élő svábok gazdasági és kulturális jelenléte ma is meghatározó színt ad a település, Vecsés Város arculatához.

A szöveg értelmezése és a saját tapasztalatom is azt támasztják alá, hogy a svábokat szorgalmuk és nagy munkabírásuk nemcsak arra predesztinálja, hogy saját sorsukat jobbá tegyék, hanem azt a törekvésüket is segíti, hogy beilleszkedhessenek. Azaz az asszimilációs törekvéseik és identitás megőrzés egyaránt jellemzi őket.

A fentieket erősítik meg saját, személyes megfigyeléseim is: a Vecsésen töltött közel 18 év alatt három gyermekem nevelődött, szocializálódott ebben a környezetben. Témánkat illetően ez azért fontos, mert elsősorban rajtuk keresztül az ő óvodás és iskolás nevelésük kapcsán szereztem tapasztalatot a vecsési német nemzetiségi kultúráról.

A városban két német nemzetiségi óvoda található, amelyek egyikébe jártak a gyermekeim is. Ebből a tényből két nagyon fontos dolog következik: először is már itt elkezdődik a német nyelv tanítása mondókákon, verseken keresztül, másodszor pedig a nemzetiségi hagyományok/események megismertetése, gyakorlása. Ahhoz, hogy ez a nevelés gördülékeny és hatékony legyen, kívülállóként kellett a mi nyitottságunk a nemzetiségi kultúra iránt, és kellett a sváb, tősgyökeres vecsésiek elfogadása is. Előre tájékoztattak minket arról, hogy mivel jár a nemzetiségi óvodába járás, és sosem éreztették velünk, hogy nem tartozunk ide.

Pillantsunk vissza kicsit az internetes kommunikációra…! Az óvoda honlapján olvashatjuk, hogy milyen feladatokat vállalnak a hagyományőrzésből: nemzetiségi feladataiknak tekintik,hogy a gyermekek megismerjék a nemzetiségi épületeket,tapasztalati úton szerezzenek ismereteket a nemzetiségre jellemző növényekről, virágokról, állatokról (pl. rozmaring, szőlőszüret), mondókák, versek, köszöntők, népi játékok, dalok tanulásával, az ünnepkörhöz kapcsolódó hagyományok ápolásával kialakuljon az identitástudatuk. Az ehhez kapcsolódó gyakorlati „képzés”, hogy a nemzetiségi hagyományokhoz tartozó dalokat, táncokat, játékokat tanulnak meg, a nemzetiségi ünnepekre nemzetiségi ruhákat készítenek, azünnepekre(pl. Karácsony, Húsvét)nemzetiségi sajátosságokat hordozó ajándékokat készítsenek,  és partnerkapcsolatok ápolnak (rheinstetteni testvér-óvoda, Iklad, Budaörs, Taksony). Hagyományaik: a Búcsú, a Káposztafeszt, a Márton nap, a Rétes evés, Húsvétkor a Tojásfutás, a Nemzetiségi délután, a Tavaszi fesztivál és a Majális.

Ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatom: mindhárom gyermekem hordott német nemzetiségű ruhát, táncolt nemzetiségi táncot, illetve fellépett ezekkel a Rétes-evésen, a Káposztafeszten vagy a Majálison. Nagyon érdekes hagyomány és nagyon szerettük a Márton napot, ahova lelkesen gyártottuk és árultuk is a saját készítésű lampionokat, amelyeket azután meggyújtottunk, és egy nagyon hangulatos séta után részt vettünk a templomi, német nyelvű szertartáson.A városban két nemzetiségi iskola is van, ahol a nemzetiségi tánc az alsós osztályokban a tanterv része, itt is saját ruhájuk és fellépéseik voltak a gyerekeimnek.

Visszatérve a települési honlapra, ha az egyesületekre keresünk rá, számos találatot lelünk: több tánccsoport, zenekar, tájházért alapítvány, hagyományőrző zeneegyesület és német nyelvű egyházi kórus.

A német nemzetiségi nevelésen túl további intézmények is segítik az identitás megőrzését. Ilyen például a Kulturális Tanács. A tanács elnökével készült interjúba beleolvasva fontos adalékokat kapunk arról, ahogyan a vecsési német ajkúak gondolkodnak kisebbségről, nemzetiségről és identitásról:

„- Ön kisebbségi önkormányzatot mondott, de én úgy emlékszem nem ez a testület neve? Mondana erről is valamit? - Nem tartozik szorosan a témához, de azért annyit talán el kell mondanom, kezdettől zavart bennünket a kisebbségi jelző. Mi nemzetiségnek tartottuk magunkat. Ezért hamarosan Vecsési Német Nemzetiségi Önkormányzat – Donauschwäbische Selbstverwaltung Wetschesch lett a testület neve és az ma is.”

• Említette az identitást. Hogyan tud segíteni egy egyesület az identitás megőrzésében?
• Falusi esték címen sorozatot indítottuk a község történetét, a nemzetiségi sorsot érintő témákban. Falusi esték Vecsés városában címmel a közelmúltban is volt rendezvény. A témák között szerepelt Vecsés története, az egyházközség története. Sokakat vonzott a kitelepítésről és a névmagyarosításról szóló előadás. Az identitás kulcsa a múltunk ismerete, a népcsoport történetének ismerete.

Tartottuk a kapcsolatot a környék nemzetiségi településeivel… Örömmel vettünk részt a vecsési nemzetiségi csoportok, iskolák, óvodák rendezvényein…

A Kulturverein évente szervez „Svábfalunéző” címmel kirándulásokat. Az ország ismeret mellett az önismeretünket is nagyban segíti. Ráébreszt közös értékekre, közös sorsra, közös örömre, bánatra, megpróbáltatásokra. Azt is láthatjuk, ki hogyan lett úrrá a nehézségeken, hogyan tudtak értékeket menteni. Ezeken a kirándulásokon – amelyeket nevezhetnék tanulmányutaknak is – mindig keresünk a meglátogatott településeken olyan helybéli embereket, akik jól ismerik a települést és szívesen segítenek nekünk. Nélkülük tényleg csak kirándulás lenne”.

Következtetések

A forrásértékű adatok összegzése után a következő megállapításokat tehetjük:a vecsési svábok számára fontos, hogy nem kisebbségnek, hanem nemzetiségnek érzik magukat – megerősítve ezzel azt a fentebb már említett gondolatot, hogy az etnikai kapcsolatok lehetnek egyenlőségelvűek. A hagyományok folyamatos ismétlése és gyakorlásaegyszerre jelenti a múlt felidézését és megőrzését.Ez – valamint a gyerekek korai nemzetiségi nevelése, az eredeti, élő sváb faluk meglátogatása– olyan empirikus tapasztalatot ad, mely megerősíti őket abban, hogy létező kultúra és nemzet részei ők is.

Az identitás-megőrzés és az asszimilációs törekvés egyensúlyát vélhetően éppen az adja, hogy a korai nemzetiségi nevelés és a hagyományok kontinuitása az identitásuk részévé teszi a sváb gyökereket, miközben magyar állampolgárként részei a magyar társadalomnak is.

Túlmutatva a vecsési sváb közösségről levont tapasztalati következtetéseken, úgy gondolom az ilyen típusú kettős törekvés az asszimilációra és identitás megőrzésére, más kisebbségekre, nemzetiségekre is igaz lehet, például az Erdélybenélő magyar nyelvű kisebbségre.

Bibliográfia

Offline hivatkozások

Boglár Lajos – Papp Richárd (2008) A tükör két oldala – bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest: Nyitott Könyvműhely.

Eriksen, Thomas Hylland (2008) Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspektívák.  Budapest – Pécs: Gondolat Kiadó.

Online hivatkozások

https://www.wetschesch.hu/