KISEBBSÉGBEN: Bukaresti történet

A bukaresti Koós Ferencz kör 2016. február 5-én a Calvineumban tartott összejövetelén elhangzott előadás szerkesztett változata.

  1. A történet első része

Az Oktatásunk házatáján című könyvem, amelynek kapcsán itt és most szólni fogok Önökhöz, kb. egy évvel ezelőtt látott nyomdafestéket, egy sorozat hatodik darabjaként. Ami összeköti a kiadványokat, az maga az írások tárgya: az oktatás.

Ezért döntöttem úgy, hogy a szakkönyv írásainak az ismertetése helyett egy összefüggő “történetet” mondjak el Önöknek.   

Maga a történet 1972-ben, kezdődik. 29 évesen akkor kerültem Bukarestbe. A Tanügyminisztérium kisebbségi osztályának a vezetője, Debreczi Árpád, arra kért fel, hogy azokat a munkálatokat fogjam össze, amelyek abban az időszakban kezdődtek el és amelyek a magyar irodalom tanterveit és tankönyveit voltak hivatottak elkészíteni. Gondolom, azért esett rám a választása, mert előzőleg volt szerencsém őt egy hosszabb iskolalátogatási körúton asszisztálnom.  Beleegyeztem abba, hogy ebből a célból egy évre Bukarestbe költözöm. Az esztendőből aztán több mint négy évtized lett. Különben maga az új tantervek és tankönyvek elkészítése több mint négy esztendőt vett igénybe.

Az a tény, hogy 1945 után, 1972—1976-os időszakban tanévenként tettük le az első magyar irodalmi tankönyveket középiskolás tanulóink padjára, oktatástörténeti fegyverténynek számított. Az új tankönyvek szerzői között a szakma olyan közismert nevei szerepeltek, mint a Dávid Gyuláé, a Láng Gusztávé, a Markó Béláé vagy a Szász Jánosé. A szerkesztési munkát a bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó szakemberei, Negreanu Magda és Rózsa Mária végezték. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy segíthettem az irodalom tankönyvi szintű tantárggyá alakításának folyamatát. A munkám nehezebb részét a tantervek és a tankönyvek szövegének az elfogadtatása jelentette, minisztériumon belül és azon kívül. Olyan dolgokat kellett higgadtan elmagyaráznom, amelyek amúgy igen fölvitték az adrenalin szintemet. Azt például, hogy miért nem a román irodalmat tanítjuk iskoláinkban magyarul, vagy miért fordítottuk le Mihai Viteazul nevét magyarra? Mivel a kérdés utóbbi részét nem értettem, visszakérdeztem. Ekkor derült ki, hogy „vitapartnerem” Csokonai Vitéz Mihály nevét gondolta magyar fordításban megjelenni.

A főnököm, Debreczi Árpád, 1977-ben nyugdíjba vonult, s ez azzal is járt, hogy egyre több olyan kérdéskörrel találtam szembe magam, mint: a tanügyi törvényhozás, az oktatás tartalma, minősége, az iskolahálózat és a beiskolázás, a humán erőforrás.

Ezek a kérdések, de főként a megválaszolásuk, elsődlegesen a törvényhozás és ezen belül az annyira összetett tanügyi mozgásformák alapos ismeretét feltételezték. Az irodalomelméleti, irodalomtörténeti szakmunkákat egyre inkább az alkotmányok, a tanügyi törvények, maga a román és más törvényhozás alapmunkái váltották. Ezeknek a kapcsán kerültem közelebbi kapcsolatba néhai Bántó Istvánnal, aki abban az időben a Tanügyi Újság főszerkesztője volt. Beszélgetéseink megerősítették bennem a felismerést, hogy nemigen rendelkezünk olyan írott anyagokkal, amelyek a romániai magyar oktatást a maga egészében ragadnák meg. Azt, példának okáért, hogy Romániában hány iskolában hány tanulót tanít x számú pedagógus és azokból hány magyar, hány fiatal tanul magyarul, vagy hány pedagógus tanít magyarul?  Hogyan lehet ezeket a számadatokat behatárolni? Hogyan néz ki, alakul, alakítható az oktatás tartalma? Melyek a sajátos tanterveink, tantárgyaink? Miben hasonlít vagy miben tér el a magyar nyelvű oktatás illetve az ország oktatása?

Hiánycikk lévén, ezeket az írásokat az akkori magyar nyelvű folyóirataink: a Tanügyi Újság, A Hét vagy annak a társadalmi kérdésekkel foglalkozó melléklete: a TETT, de más lapok is szívesen lehozták. Ma is emlékszem, hogy pl. Baróti Judit, aki a TETT című mellékletet szerkesztette, olyan részösszefüggésekre is   fölhívta a figyelmemet, hogy az oktatás új  vonatkozásainak a boncolgatása során soha ne feledjem, mi volt az éppen aktuális kérdéseknek a rendeletekben megragadható történeti háttere.

1977-ben A Hét évkönyvébe olyan írást kért tőlem a szerkesztőség, amelyben a készülő, akkor még tetszetős politechnikai reform alapelveit mutassam be. El is készítettem az írást, mert akkor még hihetően hangzott az az elv, miszerint a túlsúlyban levő reál-humán középiskolák mellett idővel a technológiai líceumok is kezdjék el működésüket. Horváth Andor, a lap akkori főszerkesztő helyettese, fölhívott telefonon és azt nehezményezte, hogy túl elméleti síkon mozgok, amit még el lehetne viselni, de azt már nem, hogy az országos reform nevében én csak a magyar líceumokról beszélek. Nem mondom, hogy a „figyelmeztetés” jól esett volna, de amikor újra elolvastam az írást, igazat kellett adnom a szerkesztőnek. Összegyűjtöttem az országos adatokat. Csodák csodájára, az új összefüggésekben a magyar paraméterek is másképp mutattak. Ebben a kiegészített formában jelent meg a tanulmány. Hogy aztán a politechnikai reformból a hétköznapok gyakorlatában nem az lett, mint amire az én dokumentumaim alapján számítani lehetett, az más kérdés. Erről újabb „történetet” lehetne mesélni.

Az abban az időben írott cikkeknek és tanulmányoknak az átdolgozott/kiegészített változata Társadalom és Iskola címen a Politikai Kiadónál jelent meg 1983-ban, majd 200 lapon. Ekkor már, akarva-akaratlanul oktatáspolitikai kérdésekkel is kacérkodnom kellett. Csakhogy abban az időben ez nem volt valami könnyű dolog. Mondok egy példát. A könyvem egyik tanulmánya azt elemezte, hogy az anyanyelv tanításának Európa országaiban mekkora teret biztosítanak. A fölhasznált dokumentumokból világosan kiderült, hogy az anyanyelvet, a hetvenes évek végén, a politechnikai reform következményeként, Romániában tanítják a legkisebb óraszámban. Mivel a magyar iskoláinkban az anyanyelvet épp annyi órában tanították, mint a románt a román iskolákban, ez csak kiélezte az üzenetet.

Miután a könyvem nyomdafestéket látott, az akkori magyar sajtó több méltatást is közölt róla (pl. Előre, Utunk stb.). Amikor a Csire Gabriella recenziója az Előrében megjelent, éppen Kovászna megyében tartózkodtam egy minisztériumi csoporttal. Szóltak, hogy keres a megyei első titkár. Egyeztettem a kabinet vezetőjével, egy Moldvából kisgyerekként Sepsiszentgyörgyre hozott csángó férfival, miszerint másnap délelőtt találkozom a főnökével.  Úgy is történt. Szívélyes fogadtatás. Whisky. Negyed óra csevegés magyarul. Nekem ez akkor azért tűnt fel, mert a minisztériumban a szolgálatos magyar (kirakat)államtitkárral csak románul szabadott beszélni, akkor is, ha csak ketten tartózkodtunk annak irodájában. Az első titkár asztalán az Előre, amelyben a könyvemről értekeznek. A végén, mikor a tőlem telhető udvariassággal közöltem, hogy nem szeretném tovább távol tartani bokros teendőitől, azt kérdezte tőlem, hogy miért írok tanulmányokat az oktatásról? Nem tudom-e, hogy ebben az országban a nemzetiségi oktatás kérdéskörében csak egy ember kompetens?  Mondtam, hogy ezen még gondolkozni fogok. Máig sem tudtam eldönteni, mindezt komolyan gondolta-e, esetleg a szolgálatos „füleknek” szánta, vagy csak viccelt?

  1. Új szelek

1990 után azt reméltük, javul a helyzetünk. Sok szempontból így is történt, mert a civilizáció vívmányai, amelyek a 80-as évek Romániájából szerre eltűntek, lassan újra teret nyertek. Már nem kellett aesopuszi nyelven beszélni—írni. Lehetett utazni. Az üzletekben volt mit vásárolni. Sötétben az utakat kivilágították. Akik ezt az időszakot végigélték, azok tudják, hogy mindez nem ment egyik napról a másikra. Emlékszem egy esetre. 1991-ben Gheorghe Ştefan miniszter úrral és két tanácsosával Budapesten jártunk, hogy a magyar Tanügyminisztériummal az együttműködési szerződést 1990 után újra   megkössük. Este, munka végeztével az utcán sétáltunk. A miniszter úr hosszan ecsetelte, hogy mennyire tetszik neki a fényárban úszó város és az áruval tele üzletek. Bukarestre ez 1991 elején még nem volt jellemző.

A kisebbségi oktatás szempontjából azonban újból kezdődött a harc. A 90-es évek első felében azzal vádoltak bennünket, hogy előjogaink vannak. Pedig csak évszázados iskoláinkat sikerült a Székelyföldön, a Párciumban, a Bánságban és Közép-Erdélyben visszaszereznünk. (Pontosabban magyar nyelvűekké visszaváltoztatnunk, mert a visszaszerzésre még várni kellett.). Kivételt az aradi Csiky Gergely és a marosvásárhelyi Bolyai képeztek. Ezeknek a középiskoláknak, a jó ég tudja miért, illetve tudjuk, csak igyekszünk elfelejteni, még jó tíz esztendőt kellett várniok, amíg visszanyerték egynyelvű statutumukat. Ez utóbbi „kötélhúzás” szintén megérne egy külön „történetet”.

Újra indultak nagy múltú egyházi iskoláink. A magyarul tanuló óvodások és iskolások száma az 1989 előtti 190000-ről 1990-re majdnem 250000-re nőtt. Itt persze nem olyan tanulókról van szó, akik iskolás korúaknak születtek, hanem azokról, akiket 1989 előtt a központi, a megyei vagy a helyi pártszervek román iskolába kényszerítettek. Ma már érdekességnek számít, ami akkor kemény valóság volt. Nevezetesen az, hogy 1983-től 1989-ig a magyar középiskoláink számára a beiskolázási számokat a legfelsőbb pártszervek hagyták jóvá és küldték le a tanügyminiszternek.

Romániában a magyar oktatás fejlesztésében elért eredményeink nem mindenkinek voltak az ínyére. Amint már említettem, a 90-es évek első felében egymást érték a támadások. A bukaresti magyar iskola helyzetét nem szükséges itt részletesen elemeznem, mert azt mindannyian ismerjük. Azt azonban még ide írom, hogy az állandó zaklatások miatt az iskola pedagógusai és tanulói majd egy hónapig nem az iskolájukban, hanem itt, a Calvineumban, voltak kénytelenek óráikat megtartani.

1991-ben a România Liberă cikkírója azzal vádolt meg bennünket, hogy a romániai magyar fiatalok részvételi aránya a romániai egyetemisták 20%-át teszik ki. Erre a cikkíró sajátos logikája szerint abból a tényből következtetett, hogy, lám a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyar diákok száma majdnem 30%, tehát az országos arányszám sem lehet 20% alatti. A válaszadás jogán írásban reagáltunk a megjelent feltevésekre és számadatokkal támasztottuk alá azt, hogy a cikkíró logikája hibás, mert a romániai magyar egyetemisták részaránya alig haladja meg a 4%-ot, anyanyelvükön pedig ennek a 4%-nak csak a valahány százaléka tanul. A lap szerkesztőinek a becsületére legyen mondva, betartották a törvényes kereteket, és lehozták a válaszunkat.

A Külügyminisztérium 1992-es Fehér könyvében részletes tanulmányban számolt be oktatási (elő)jogainkról. Mondok erre is egy példát. Hogyan nyilvánult meg a csúsztatás, a számmisztika a Fehér könyvben? 

Íme: az 1991—1992-es tanévben 222826-an tanultak Romániában magyarul, írja a könyv. Helyesen, tesszük hozzá. Csakogy ez a szám önmagában nem képez viszonyítási alapot. A szerző elfelejti hozzátenni, hogy abban az iskolai évben Romániában a közoktatásban összesen 4556610 óvodást és iskolást tartottak számon. Vagyis Románia összes tanulójának csak a 4,89%-a tanult magyarul, pedig az akkori hivatalos népszámlálás adatai szerint Románia összlakosságának 7,1%-a volt magyar. Nézzük az 1991—1992-es tanév beiskolázási számait kissé részletesebben:

Vagyis, az adatok szerint, amint a tanulóink magasabb oktatási fokozatba iratkoznak, a magyarul tanuló gyerekek száma és nyilván az országos tanulólétszámhoz viszonyított arányszám is úgy csökken.  Míg az óvodákban még 6,4 % a magyar gyerekek beiratkozási aránya, addig a középiskolákban már csak 4,29%, hogy a szakiskolákban 1,61%-ot regisztráljunk.

Másik példa: A Fehér könyv szerzői szerint a magyarság számára biztosított az a jog, hogy anyanyelvükön tanuljanak az ország egyetemein. Az igazság az, hogy ez a jog, mind a mai napig, csak négy állami egyetemen biztosított Romániában. Tény, hogy 1991-ben összesen 164507 egyetemistát jegyeztek. Ebből 7091 volt magyar nemzetiségű. Vagyis az ország egyetemistáinak a 4,3%-a. Még azt újra kiemelem, hogy a magyarság részaránya ekkor Romániában 7,1% volt.

A 90-es évek történéseinek fontosabb eseményeit azok az írások tartalmazzák, amelyeket FEKETE-FEHÉR KÖNYV címen kiadott tanulmány gyűjteményemben foglaltam össze (Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár,1996.).

Közben szorgalmasan gyűjtöttem, rendszereztem azokat az adatokat, amelyek idővel a romániai és a magyar nyelvű oktatás összehasonlításának alapdokumentumaivá váltak. Paramétereim akkor azért is sokat nyomtak a latban, mert unikátumok voltak, és az RMDSZ ezeket be tudta építeni azokba a közleményekbe, vitafórumok anyagába, amelyeket az anyanyelvű oktatás fontosságának bizonyítására hazai és a külföldi érdeklődők számára készített. Béres Andrással, aki akkor az RMDSZ oktatási alelnöke volt, pl. sok mindenben egyeztettünk.

Az adatgyűjtő és rendszerező munkám eredményeit tartalmazó tanulmányokat, amelyek az 1990—2000-es időszak erdélyi magyar oktatását hozzák emberközelbe, A számok hermeneutikája címen adta ki Budapesten, 2000-ben a  Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága.

A számadatok, a kisebbségi oktatás törvénykezésének közzétételére 1993 és 2008 között minden évben készítettünk és közre adtunk egy négynyelvű (román, angol, német, francia) kiadványt. A kötetek elkészítésében e sorok írója mellett a Tanügyminisztérium kisebbségi osztályának szakemberei a működtek közre. A hivatalos adatok megjelentetésével és kommentálásával célunk volt többek között a „kevésbé” hivatalos közlések adatainak kiegészítése, esetleges ellenpontozása. A kiadványok megjelentetését többnyire a mindenkori kormány mellett működő Kisebbségi Tanács finanszírozta. Ha majd valaki egyszer nekilát a romániai kisebbségi oktatás történetének a megírásához, ezek a kiadványok, az itt összegyűjtött, rendszerezett és értelmezett adatok jó szolgálatot tesznek/tehetnek neki. Megtudhatja pl. azt a tényt, hogy Romániában 16 kisebbség élt, és ma is él azzal a jogával, hogy államilag finanszírozott oktatási formákat válasszon, és azokba iratkozzék. 

Az 1996 és 2005 közötti időszak romániai és azon belül a magyar oktatás érdekesebb mozzanatait, történéseit a Kulcsok és zárak című könyvem tartalmazza (Corvin Kiadó. Déva.2005). Érdemes a kötet előszavából néhány mondatot idézni:

  • Ha pesszimista lennék, akkor a kötet címe így alakult volna: Zárak és kulcsok - és a zárakon lenne a hangsúly. De optimista vagyok és abban bízom, hogy a kulcsok keresése és megtalálása a feladatunk, mert a kulcsok valahol mindig ott vannak, csak meg kell találnunk azokat.
  • Kulcsok a törvényhozásban, kulcsok a tények, adatok objektív, szemléletes rendszerezésében, kulcsok az elemzés-összehasonlítás munkájában, kulcsok a naprakész és hatékony következtetések levonásában.
  • Ha nem találom a kulcsot, az baj, mert újabb zárat kell készítenem. Ahhoz meg újból kulcsok szükségeltetnek.

Ennek a kötetnek a tanulmányai már az 1989 óta eltelt 15 év eredményeinek az ismertetésére is időt és teret, történeti szempontú vizsgálódást biztosítanak. Ily módon kerülhettek be a könyvbe olyan tanulmányok, mint az Adalékok az erdélyi magyar felekezeti oktatás történetéhez 1990 és 2003 között vagy Az erdélyi magyar nyelvű szakoktatás 1990-től 2004-ig. Valamivel hosszabb időszakot mutat be az Adalékok a romániai magyar tanítóképzés történetéhez 1948—2002.  De olvashatunk a Tanügyminisztérium tíz éves reformjáról vagy a tankönyvkiadás újszerű kérdéseiről is.

  1. Az új tanügyi törvény

2005-ben, vagy még valamivel előbb, indult el az a folyamat, amely 2011-ben az új tanügyi törvény (1/2011-es Tanügyi Törvény) kihirdetéséhez vezetett. Ebben a folyamatban én személyesen 2009-ig vettem részt. Mi a tervezet kisebbségi oktatásra vonatkozó fejezetével foglalkoztunk leginkább, amelybe hosszas erőfeszítések eredményeként sikerült bevinnünk a legfontosabb iskolahálózatot, beiskolázást, pedagógusok jogait szabályozó cikkelyeket.

A közoktatás mellett a felsőoktatás kisebbségi vonatkozásai is hozzánk tartoztak. Sokat segített ezeknek a kérdéseknek az előkészítésében az a tény, hogy meggyőztük Rostás Zoltánt arról, hogy abban az időszakban velünk dolgozzék és főleg a felsőoktatás kérdéseiben segítsen. Most is szívesen emlékszem vissza arra a találkozóra, amelynek keretében bemutattuk Markó Bélának (az akkori kormány miniszterelnök helyettese volt) a kisebbségi oktatási törvénytervezet közoktatási és felsőoktatási részét, amelyet az akkori kisebbségi államtitkárral, Pásztor Gabriellával már egyeztettünk. A Markó támogatása azért is fontos volt, mert amit a miniszter nekünk, belső embereknek visszadobott, azt Markótól többnyire elfogadta.

Az új tanügyi törvény születésének nehézségeit, a maguk sajátos vonatkozásaiban, a Körkép a romániai magyar oktatásról című kötetem (Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2007.) tanulmányai bontják ki. Sorstársaim, a romániai magyar pedagógusok, meg a tanügy iránt érdeklődő olvasók a munka menetének több változatát is megismerhették belőlük. A törvény alkalmazásának illetve nem alkalmazásának a történetét az Oktatásunk háza táján című könyvemben lehet megtalálni (Magister Kiadó, Csíkszereda,2014.). Ezt a folyamatot már újból a minisztériumból kísértem figyelemmel, mert 2011. február elsejétől Király András egyik tanácsadójává neveztetett ki.

A reformok átláthatósága ekkora már az Európai Unió által is szorgalmazott szempont lett, amelyet Romániában is illett megszívlelni. A baj csak ott volt, hogy az új koncepció, a decentralizálás elve, a szubszidiaritás, az átdolgozott cikkelyek ellenére sem igen érvényesült. Vagyis más szóval, egyrészt többnyire kinyilatkoztatások szintjén bevitték a törvénybe az újszerűt, ami benne található ma Európa levegőjében, de többen azok közül, akik kidolgozták az új szemléletet, nem igen kedvelték a radikális változtatásokat. Egyrészt azért, mert a centralizált vezetés Romániában ma is tradíció. Másrészt azért, mert a decentralizálás végül is sokuk kezéből a döntés hatalmát orrozhatta el. Ez a szemlélet leginkább a szaktárca humán erőforrásokkal foglalkozó részlegére volt jellemző. Akik végigolvasták az új tanügyi törvényt, azoknak bizonyosan feltűnt, hogy a tanügyben meghirdetett állások betöltésére kiírt versenyvizsgák szervezése szempontjából a törvényben egymásnak ellentmondó paragrafusok is találhatóak.

A romániai oktatás centralizált szervezési formája szerint a versenyvizsgák viszonylatában a döntés a humán erőforrás főosztályának a kezében volt. Nézzünk erre is egy példát. És ezzel az új könyvem egyik tanulmányához érkeztünk. Miről van szó? Az új tanügyi törvényt, az 1/2011-est januárban hirdették ki. Ekkorra már a tanügyi állások körüli mozgás megindult, ahogyan azt az 5615/2010-es miniszteri rendelet előírta . (Lásd erről bővebben: Murvai László.Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó, Csíkszereda,2014. 67-68.) Köztudott, hogy a tanév szerkezete eltér a kalendarisztikus évétől. Szeptemberben kezdődik és júliusban ér véget.  Utólag tehát nem volt mód arra, hogy az új törvény előírásait érvényesítsék. Igen ám, de az a rendelet, amely a humán erőforrás terén történő mozgásokat a következő tanévre (2011—2012.) szabályozta, megint nem vette figyelembe pl. a törvény azon előírását, hogy az iskolák által meghirdetett versenyvizsgákat az intézmények maguk szervezzék. Az elejétől a végéig. Pedig a miniszteri rendelet nem intézkedhet a kétharmados törvény előírásaival ellenkező értelemben.

2012 áprilisától aztán, sürgősségi kormányrendeletek által, folyamatos visszarendeződésnek voltunk a tanúi. Az új tanügyi törvény 365 cikkelyéből 150 hatályát vesztette.

Végül, de nem utolsó sorban az Oktatásunk háza táján egyik, legtöbbet emlegetett, idézett, vitatott tanulmányára hívom fel a tisztelt figyelmüket. Van még 25 évünk? - kérdezi a tanulmány címe. Indulásból azt kell tisztáznunk, hogy a választott címmel sokkolni akartam az olvasót. Azért, hogy, talán az utolsó órában, mégegyszer fölhívjam a figyelmet a tanulóink és iskoláink számának a folyamatos zsugorodására. Persze, a sokkolás azzal a veszéllyel jár, hogy a befogadó, pláne, ha csak a címet nézi meg, vagy nem viseltetik kellő empátiával a tanulmány tárgya, a tanulók iránt, összemossa/összemoshatja a fogalmakat. Kinek van/lehet 25 éve? Mitől van az, hogy ennyit jósolok és nem többet. És egyáltalán ki vagyok én, hogy jóslásba bocsátkozom?

A tanulmány szövege aztán tisztázza ezeket a kérdéseket. Leszögezi, hogy nem is a szórványról magáról beszélek, hanem csak a szórványban föllelhető magyar oktatásról. Vagyis oktatásunk egy részéről. Megjegyzem, nem szívesen használom a „szórvány” megnevezést, mert jó adag negatív kicsengést érzek benne. Meg azt, hogy a magyarság a Kárpát medence jelentős részében szórványosodik. Továbbá már a szórvány fogalmának a meghatározása sem éppen könnyű feladat. Én úgy gondolkodtam, hogy szórvány oktatásról abban az esetben beszélhetünk, ha egy megye összes magyar iskolájának, illetve a magyarul tanuló diákjainak a megye iskoláihoz/tanulóihoz viszonyított számaránya 10 (tíz) százalék alatt marad. Vagyis mennyiségi mutatókra bíztam magam. Persze, ez sem vezet minden esetben eredményre, mert pl. Fehér megye iskolái és magyarul tanuló diákjai nem érik el a tíz százalékot. De ha a nagyenyedi Bethlen Kollégiumra gondolok, akkor máris sántít a dolog, mert az nem sorolható a szórvány oktatás kategóriájába. Az is igaz viszont, hogy az elemző kénytelen-kelletlen modelleket állít fel és azokat vizsgálja. Nézzük kissé közelebbről az én okfejtésemet. Megvizsgáltam, hogy az utóbbi húsz évben hogyan alakult a szórványoktatás iskolahálózata és melyek voltak a beiskolázás adatai. Nézzük az iskolahálózatot! Az összehasonlítás megkönnyítése végett az 1994—1995-ös és a 2013—2014-es tanévek megyékre lebontott oktatás adatait az alábbi táblázatban foglaltam össze:

Tehát az adatok azt mutatják, hogy 1994—1995-ben azokban a megyékben, amelyekben a magyar nyelvű  iskolahálózat nem érte el a 10%-ot, 248 tanintézetünk volt. Húsz év alatt az iskoláink száma ezekben a megyékben 127-re csökkent, ami 48,7%-os esés.

Nézzük a beiskolázási adatokat. Ezeket is táblázatos formába foglaltam. Íme:

Húsz év alatt a csökkenés 7846 tanulót tesz ki, ami 34,7%. Vagyis aritmetikai szempontból a fenti megyékben körülbelül még  25 évig fog létezni magyar oktatás, de bár ne lenne a számoknak igazuk.

Bármennyire fájdalmas, mégis ki kell mondanunk, mert bűn lenne elhallgatnunk, hogy ott, ahol a magyar tannyelvű oktatás a kritikus 10% alá süllyed, óhatatlanul bekövetkezik a szórványosodás, és csak idő kérdése a megmaradás. Hosszabb vagy rövidebb, de mégis csak behatárolható idő kérdése, hogy az mikor számolódik fel végleg. Innen a már említett sokkolási szándék.

Esetleg abban reménykedünk, hogy a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések, a hazai és a magyarországi segítőkészség a társadalmi mozgásformákat pozitívan befolyásolják/befolyásolhatják. Erre kérem Isten áldását. Remélem, meghallgat bennünket... Persze azt is tudjuk, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít. Ezért dolgozunk és ennek érdekében minden nap próbálunk valamit tenni.

Kimaradt?