Amikor mennyé változik a pokol…

Miután elmentek az angyalok tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr kijelentett nekünk. Elmentek hát nagy sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. (Luk 2,15-16)

Keresztyén testvéreim, ünneplő gyülekezet!

A XX. század első eget rengető tragédiájának, a száz évvel ezelőtt kitört I. világháborúnak, van egy elfelejtett, töredéknyi kis fejezete. Egy kis bekezdésről van szó. 1914 karácsonyán olyan dolog történt melyet az I. világháború egy véletlen epizódjának tartanak számon. Ezt az igaz történetet egy brit karácsonyi reklám emelte be ismét a köztudatba, melyet a közösségi oldalakat használó testvérek jó eséllyel ismerhetnek.

A történet 1914 karácsonyán játszódik, amikor a brit, a francia és a német csapatok százezrével ölték egymást a mérföldes lövészárkok mentén kialakult állóháborúban. Ez volt a háború leggyilkosabb szakasza, ahol apák, fiúk, férjek százezrei haltak szörnyű halált a fagyos, vér-patakos földalatti lyukakban. Ebben a kialakult pokolban, a haza vágyó, parancsszóra harcoló katonák szívében megjelent a betlehemi csillag. Valahol a Senki földjén, igazi karácsonyi csoda történik.

1914 karácsonyán, a lövészárkokban egymással szemező csapatok között elhalkul a puskaropogás. Kínos, fájdalmas csönd honol a véres, fagyos tájon. A pokol csendjében egyszer csak felcsendül németül a Csendes éj dallama, melybe fokozatosan bekapcsolódnak a többi nemzetek fiai is. Egy fiatal német és angol katona pedig reszketve kilép a lövészárok fedezékéből és kezet nyújt egymásnak, ismerkedik.

Ez a spontán tett nem egyedi a frontok közötti Senki földjén, sőt egyre többen tettek így. Az ehhez hasonló sorozatos tettek hatására a felek parancsnokai karácsonyi fegyverszünetet kötnek. A katonák karácsonyfákat állítanak a frontvonal mentén, együtt emlékeznek meg Jézus születéséről, az istentiszteleten csupán az egyenruhájuk különbözteti meg őket egymástól. Megható szituációk és abszurd jelenetek sora játszódik le 1914 karácsonyán, az ellenséges felek együtt futballoznak, nótáznak, mókáznak, és nemcsak együtt dicsérik az Istent, de eltemetik egymás halottjait, egy konkrét esetben német teológus temeti az angol halottakat lelkészhiány miatt.

Mennyé változik a pokol két nap erejéig, mindaddig, amíg a történtek a magas rangú katonai vezetők fülébe nem jutnak. Ekkor erőszakolt parancsra, lassan újra elszabadul a pokol. Újra dörögtek az ágyúk, ropogtak a puskák és mindent elárasztott a vér szaga.

Keresztyén testvéreim, megdöbbentőek ezek a képek. Az egymás felé közeledő ellenségek, akiknek szívében megjelenik a betlehemi csillag. Akik megérzik, hogy nincs olyan mélység, ami elválaszthatná őket az Isten szeretetétől, és éppen ezért nincsen olyan elválasztó fal, melyet ne lehetne ledönteni az egymással szemben álló felek között.

Ott, akkor, a pokol húsdarálójában, a fagyott, véráztatta lövészárkok sötétjében, katonák milliói sóvárogtak az otthon melege, szeretteik ölelő karja után. Ebben a kimondhatatlan mélységben megjelenik szívükben a Gyermek, ők pedig elhagyják lövészárkaikat, hogy a betlehemi pásztorokhoz hasonlóan megéljék a csodát.

A reményvesztettség, kiégettség, fáradtság, félelem és fájdalom poklában egyszer csak megjelenik a fény. Egyszer csak, Reményik szavait idézve, csak úgy magától minden elcsitul, csak úgy magától szűnik a vihar, csak úgy magától éled a remény. Mert Isten kegyelmesen helyet készít magának, megjelenik, csak úgy magától, a mindennapi szörnyű szürkeség kellős közepén.

Keresztyén testvéreim, felejtsük el a fejünkben kialakult romantikus, kedves betlehemi képet: kis Jézust Mária és József védelmező közelségében, a bárányok, szamarak és tehenek szelíd tekintetével és a pásztorok hódolatával körülvéve. Hajlamosak vagyunk idillikus képet festeni a születés-történetről. Pedig annak a valósága cseppet sem idillikus. Amiben akkor Máriának és Józsefnek része volt nem más, mint a reménytelenség, bizonytalanság, fájdalom, fáradtság, kitaszítottság, mocsok, félelem és vér. Mégis a történelem legnagyobb csodája épp ebben a környezetben megy végbe. Isten hangja egy istálló padlóján megszülető csecsemő első fájdalmas kiáltásával csendül bele a világba. És jól van ez így, nem hiába történik ez így Isten akaratából. Mert az üdvösség hangja, az újszülött első fájdalmas sírása azt üzeni nekünk, hogy ott a lövészárkok sötét mélységében, nem vagy egyedül. Isten hozzád jött és osztozik minden nyomorúságodban. Szeretete olyan végtelen, hogy végig szenvedi veled saját Golgotádat, hogy végül magához vegyen az örök élet dicsőségébe. Ez és csakis ez a végtelen szeretet ad erőt az újrakezdéshez, utad és életed folytatásához.

Keresztyén testvéreim, a 2014-es év hosszú útja áll a hátunk mögött. Sokan kiégettek, kimerültek, reményvesztettek, vagy csak egyszerűen fáradtak vagyunk, mégis indulni készülünk, mint a pásztorok, hogy újból lássuk az életet, erőt adó csodát, a megszületett Krisztust.

Hát öltöztessük fel lelkünket ünneplőbe, másszunk ki lövészárkaink sáros, hideg, piszkos börtönéből és induljunk el egymás felé. Álljunk meg ott középen, a mindenkori harcaink Senki földjén és nyújtsuk kezünket a kevésbé kedvelt másik felé. Ajándékozzuk meg magunkat és egymást a kézfogás melegével, hogy szentté legyen életünkben az a kéz, mely tenyerébe véste nevünket ott a kereszten.

Betlehembe csak így lehet érkezésünk, és csak így lesz térdünknek koppanása.

És hogy mit hoz a jövendő, mi vár ránk az előttünk álló új évben? Bizonyára vissza kell majd térni a lövészárkokba, bizonyára új harcok várnak. De ott lesz velünk az Úr, és az ő jelenlétében megszűnik a nehézség terhe. Helyette marad a remény, az öröm, a hála és a megbékélt lélek.

Áldott karácsonyt, Isten kegyelmére bízott új esztendőt kívánok mindannyiunknak, és érkezésünk bizonyságaként, térdünknek koppanását!

Erős vár a mi Istenünk!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök

Kolozsvár, 2014. adventje.