Szakmai konferenciákon gyakorta hallható a turizmust mint menedéket átélő, avagy a fikcionális—valóságos világ sodró történései közt a kulturális gyakorlatok és másságok különbségeinek mintáit újrakeresni próbáló társadalmi szereplők tipológiája. Azé az „aktoré”, aki a helyi kultúrában a tömegtársadalmi hiányérzetek és a kulturális hitelesség megtalálására törekszik, ennek megteremtésén fáradozik, s akár fölhasználóként vagy sodródó áldozatként, de egyértelműen hozzájárul magához a konstrukciós eljáráshoz, amely tájat, teret, élményt, emlékezetet vagy valamiféle értékközösséget formál. ( Turizmus és kommunikáció. Budapest – Pécs, 2000:7-22.)

A turizmus társadalmi gyakorlatában ez az élményorientációs törekvés, amely az eredeti és hamis, a megújítás és a konvencionalitás, a saját világ és az „ellenvilág” közötti terepen erősödik meg, aligha szorul túlzott reflektorfényre, hisz magamagát teremti újjá korszakok és történelmi folyamatok hullámzásai közt. A turista képzetét persze nem úgy használom, mintha egy (talán örök, talán idejétmúlt) fogalmi csúsztatásba kapaszkodva az élménykereső, elvágyódó, illékony kalandban is a lehetségességet megragadni próbáló tüneményről volna szó. Vagyis nem a hegymászó bakancsot vagy sétapálcát magához vevő képzelt egyedről beszélek, aki történetesen ezúttal nem a magashegyi lelátók vagy városi cukrászdák felé indul… – hanem olyanról, aki a városnézés, élménygyűjtés, „kikapcsolódás” mellett/helyett a politikum nyomába szegődő teoretikus megfigyelési gyakorlatot folytat inkább… Persze, kortárs turistánk nem valószínű, hogy azért mozdul ki, mert puszta mozgásigénye tüntetések, demonstrációk, forradalmas mozgalmak vagy győzedelmes lázadások felé űzi őt… – de már nem üres képzet, ha az élményturizmus vagy az egzotikum-keresés, a vallási- vagy a katasztrófa-turizmus mellett a politikai turizmus létét is feltételezzük.

Minthogy maga az egyik leghangsúlyosabb turizmus-elméleti felfogás is épít az élményformákat kolonizáló szándékra, szinte magától kínálkozik az olvasat a turizmus politikai fenoménként való értelmezéséhez. Példaképpen a Szijártó Zsolt által is pertraktált Dieter Kramer vagy Gerhard Schulze posztindusztriális világra ráolvasott „veszteségdiskurzusát” vagy „aranykor-diskurzusát” említhetjük, mint megjelenési formát. A szóbanforgó „terep” itt kétségtelenül (és sokszor) nem valódi városi vagy társadalmi tér, melyet megidézni, meghódítani, megtisztelni törekszik valaki, hanem sokszor csupán érzet, képzet, virtuális tünemény, amelyet mind a maga morális—emlékezeti konstrukcióiban, mind az egyént érő külső hatások java részében úgy tételeznek „valakik”, mint „a politika helyét”: a Helyet, melyehez vezető utak egykoron feltöretlenek, sok helyütt rendfelügyeleti megfigyelés-esélyesek vagy félelmesek voltak, ma pedig nemegyszer a retrospektív álmok és képzetek álladalmához tartoznak. Lehet itt gondolni a Lenin Mauzóleum fölkeresésére, a budapesti Terror Háza látogatására vagy az egykori gettó vizitálására, de akár a Bastille helyének megtisztelésére, a dolomitokban elhunyt ismeretlen monarchia-bakák köztemetőire, cézárok vagy fáraók pusztuláshelyére, esetleg akár a gyimesi határ erődítmény-vonalának mai látogatás-divatjára. Konstrukciók, emlékhelyek, megtörtént események helyszínei, szomszédságos territóriumok, melyeket a kollektív- vagy magánemlékezet a politikum kegyhelyeiként regisztrál a kortárs utazási katalógusokban. Merthogy oda is bekerült immár, ha önálló fejezetcímmel vagy csábító vevőcsalogatóval még nem is látják el okvetlenül.

A múlt felhasználása: politikai kitüremkedések

A talányos bevezető szavakat hadd egészítsem ki a távlatosabb képpel! A politikum olyan terrénumairól fogok itt említést tenni, amelyek – lettek légyen természetük szerint a történelmi tudat emlékezeti lenyomatainak illusztratív helyszínei, mint a mohácsi csatamező, az Egyesült Államok elnökeinek hegymagas szoborcsoportja vagy a trianoni palota, Savonarola kivégzőhelye vagy Colombus hajója – a legszélesebb értelemben vett politikai arculatot öltik. Ekként azonban nem például a kisiskolások történelemkönyveiben mutatkoznak, hanem sokkal inkább a térbeli mozgásra, élményhorizont szélesítésére, mentális kalandra hangolt embertömegek mozgáspályáinak új fókuszpontjaiban kapnak friss jelentést. Felfogásmódomban a politikai antropológia puha tartománya, a mentális és szimbolikus jelentésterek ligetei, a múlt történelmi felhasználásának politikával átitatott arculatai kapnak vakufényt – ha nem is többet, csupán annyit, amely a továbbgondolás, a megismételt nézegetés, az elhúzódó elmerengés lehetőségét kínálja.

A messziségek egzotikumai, a kollektívan átélt és interpretált történelem kegyhelyei, az „átbeszélésre” és újraértékelésre szánt politikai helyszínek virtualitásai kapnak tehát figyelmet most, csakis annyit, amely a kérdéshez vezet: miért is ne vehetnénk észre a helyek tartalomfosztódását és a nem-helyek értéknövekedését, ha ezek korszakosan, irányzatosan egybe esnek…?! Aligha kell túl sok képi illusztráció a Vencel tér, a Tiennanmen tér vagy a Kossuth tér (kevésbé közlekedési helyszín, mint inkább) politikai kitüremkedés-szerű jelentésterének fölidézéséhez, a térbe települt politika emlékezet-kijelölő funkcionalitásához, a Prága ’68, a Temesvár ’89, vagy a 301-es parcella puszta néven és dátumon túli jelentésuniverzumának fölidézéséhez – ezek kultúra-közi funkciója, egyetemes üzenethordozásra alkalmas konstruktuma ma már egyre inkább a politikai történés-narratívák egzotizálható terébe türemkedik.

Egzotikum avagy képzelt birodalmak?

S ha már az egzotikummal kezdtem, forduljak egy kissé e magas vonzerő-fokkal bíró jelenség felé a politikum mint egzotikum szempontjából. A történelmi toposzok, mint Forum Romanum, Karthago, Bastille, Versailles, Waterloo, Segesvár, Przemysl, Auschwitz, Hirosima vagy Hagia Sofia felé most nem kalandozom el, csupán utalok arra, hogy (persze leginkább az európai) oktatásban, historikus jelképtárban, társadalom- vagy politikatörténeti emlékanyagban kijelölt státusú helyek (szájtok, lieux-k, emlékhelyek) a fókuszált, történelmi- vagy ismeretgyarapító turizmus honlapjain milyen gazdagságban jelennek meg normandiai partraszállástól berlini falon és varsói gettón át akár Drakula-gróf életteréig, Lascaux-i barlangtól Hamlet várán és pákozdi harcmezőn túl a néhai városligeti tanácsköztársasági szobor helyéig, amely helyeken nem pusztán a térbeli jelenlét közvetlen másságossága és azonossága, hanem az időutazás képzete is piaci árucikké avanzsálódik. Engedtessék meg itt analógiaként utalni arra: a naturális—neutrális „történelem” fogalma is éppúgy politikai konfliktusok, háborúk és békék, népirtások és csataismertetések szakirodalmával terhes, ahogyan „a politika” históriája sem mentes mondjuk a gyarmatosítások, határkonfliktusok, békék, egyezmények, áldozatok és kivégzések, győzelmek és veszteségek történelmi emlékezetétől. A tudományköziség, az interdiszciplináris „átkukucskálások”, átlátások, kölcsönvételek, fogalomrablások köztes dimenzióiban járunk tehát, melyeknek éppúgy generálható antropológiája, archeológiája, kommunikáció- vagy politikatudománya, mint a regényirodalomnak, a színháztörténetnek vagy a zenei közlésmódoknak. A kommunikáció- és a politikatudomány, a szociológia és az antropológiai diskurzusok olyan terrénumáról van itt szó, amelyben a valódi terek és a fikcionált terek találkoznak a mindezek kiterjedéseit olykor magába foglaló, máskor csupán megőrző kollektív emlékezeti szférával.

A kulturális emlékezet kézenfekvő módon illeszkedik a kultúrába, az eltérő korok különböző kultúrájába, a kultúrafelfogásokba és végül a kultúrakutatásba. Lehetséges, hogy miközben „csupán” kultúráról beszélünk, s nem valamely ténylegességében konkrét társas csoport létmódjáról és értékvilágáról, ezzel óhatatlanul hozzájárulunk az emlékezet és a létezés uralmunk alá vonásához… Kezdve a pillantástól, mellyel fölmérjük, átlátjuk, mintegy „befogjuk” a horizont határait, majd folytatva a megismerés és megértés territóriumáig, kiegészítve mindezt az interpretációk sajátlagos tartományával, voltaképpen alig teszünk mást, mint elsajátítjuk, amire ráleltünk, saját terrénummá varázsoljuk, ami idegen volt, s következőleg immár magunkénak tekintjük, perszonálisan gyarmatunkként kezeljük ezt a mikroméretű komplexitást. Maga a pillantás is gyarmatosít, a tekintet is eluralhat, de a memóriába épülés mindenképpen a kisajátítás élményével gazdag…

Ezt a mentális gyarmatosítást, mint kultúrák, kultuszok és konkvisztádori győzelmek világát szeretném körvonalazni. Saját felfogásom, amelyet itt mozgósítani fogok, elsősorban a kulturális terek (és ezen belül az imaginált birodalmak) határait megnevező politikai antropológiai nézőpontokat követi vagy részelteti előnyben. E kultikus térségek körvonalazását, határterületeinek érintését részint a turizmus-konferenciákon elhangzó előadások pontosítják, részint az utóbbi időben megjelent tanulmányok, elemző kötetek kínálják. Ezek olvasatait itt most roppant módon rövidre fogva, első körben a kulturális antropológiai értelmű kulturális másság-felfogást érintem, ezt követően a politikai antropológia specifikus nézőpontját érvényesítem idegen vagy rokon övezetekre is, amelyek evidens módon ellent akarnak állni az efféle külsődleges erőszaknak. Kérdésem főként az: hol húzódnak a territoriális jogosultságok erővonalai, s honnan fakad a merészség a kulturális másság megsértéséhez, vagy saját kulturális normáink terjesztéséhez? Miféle előképek rejlenek a kultúraközi érintkezésekben és kölcsönhatásokban, s miként gyarmatosítunk öntudatlan, akár kérdéseinkkel, részválaszainkkal, kultúravédelmi vagy kultikus gesztusokkal is...? Továbbá: hogyan teszi mindezt a turista maga avagy a kutató mint turista, akinek sosem lehet kellően hosszú a terepmunkában vállalt ott-tartózkodási időszaka… Merthát azt föltételezve, hogy gyarmattá tenni csakis zászlóshajókkal és zsoldosokkal lehet, ma már elmaradottnak mutatkoznánk… Itt vannak viszont helyette a legkülönfélébb korszakos erőhatások, kezdve a vizuális kultuszoktól vagy a szabadság-ábrándoktól, folytatva a hitbéli szuverén szférával vagy a demokratikus rituálékkal, s befejezve éppenséggel mondjuk a turizmus mint kereskedelmivé vált időleges (vagy állandósult) gyarmatosítással, melynek a felszínen éppen a másság forgalmazása a fő profilja, de éppúgy a társadalmi terek meghódítása, megszállása a tervszerű programja, mint a történeti értelmű gyarmatosításoknak.

A másságról van szó, avagy az antropológiai gondolkodás és kutatás egyik kulcsfogalmáról, amely első és legprimérebb körben az „én”, a „mi” kontextusában válik megnevezhetővé és értékessé. Erről több kötetnyi írás jelent meg N.Kovács Tímea, Biczó Gábor, Szabó Márton, Heller Ágnes legutóbbi munkáiban, ezért részletezni nem merném a változatokat. Nézőpontomban főként az kap helyet, ami a másság tételezésekor nem az evidens azonosságra, hanem a kivételes eltérésekre tekint türelemmel—megértéssel, s mindenképpen kontrasztosan és kihívásszerűen. A Más, vagyis a Nem-Én talán a közszférában dúló agresszió, a mikroközösségi vagy nemzeti erőszak legnemesebb alanya, ezáltal olyan szereplő, aki véletlenül sem a másokét dicséri, hanem a sajátos, belső, inherens kultuszt formálja mindig, s ezzel szuverén kultúrát konstruál, vagy legalább képzeltté, virtuális birodalommá teszi, értékké avatja az eltérést.

Talán fontos lenne tennem, de nem fogok köntörfalazás nélkül foglalkozni az utca-szintű erőszak, a sodró tempójú „tiszta háború” kihívó kérdéseivel (hogy rögtön az elején Paul Virilio teóriájára utaljak, akinek köszönhetően ha megvolt netán a reményünk, hogy valamiképpen megúszhatjuk az erőszak-korszakok újabb hullámai nélkül az élhető életet, akkor most nem szabadna odafigyelnünk sem a tegnapi hazai hírekre, sem a pakisztáni és iráni—egyiptomi—izraeli belpolitikai történésekre, afrikai háborús eseményekre, sem a parlamentáris viták jelesnapi belvárosi dulakodássá válására, sem pedig arra a véghelyzetre, amelyben az Ember mint az emberiség perszonális alakzata már végképp gyarmatosítottá és kiszolgáltatottá válhatott a bolygóközi vagy kultúraközi agressziók fenyegetései következtében. Merthát látszólag túl vagyunk azon a gyarmatosító korszakon, midőn a forró béke közelsége hétköznapossá silányította az interperszonális konfliktusok és politikai erőfitogtatások egész (második világháborút követő) szociális korszakát. S túl vagyunk immár azon is, hogy megérkezhetett végre a „tárt karokkal várt Nyugat”, a Nagybetűvel írt, s nem tisztán csak földrajzi tájolást szimbolizáló, hanem épp a Kelet ellenpontjaként, irigylésre méltó másságként, a lehetőségek szabadpiacaként felfogott kollektivisztikus univerzum önkéntes befogadásával az a kultusz, amely szinte láthatatlan belső gyarmatosítóként bánik mindennel, ami nyugati lelemény volt: autóval, állampolgári jogokkal, jövedelemmel, vállalkozási bátorsággal és nem utolsósorban a sikerrel, a szabad piacon érvényesülni képes önerős ember gazdagodásával és idézőjeles „boldogulásával”, a nyugati kultúra akadálytalan nyomulásával, a piacok kihívásaival, a munkaerő és a tőkék szabad(os) mozgásaival, stb. Az egykor volt „távolsági egzotikumok” immár közelebb jöttek, de most az egzotizálás folyamatát a térben elérhető jelen- és jövőképek birtokbavételével próbáljuk kipótolni – akár csupán azzal, hogy haikut küldünk a Marsra, telket veszünk a Holdon, mandalát komponálunk a közterek virágaiból vagy reiki-tanfolyamra iratkozunk be, esetleg csak úgy, hogy fakó lovon vonulunk be Székelyföldre, hadd lássuk, úgymond, mennyit ér e kies tartomány…

Emlékhely, elbeszélés, határolás – menekülés a történelem elől

Kultúrának az emberi társadalom cselekvési és gondolkodási, mentális és gazdasági, politikai és szimbolizációs komplexumát tekintve, aligha lehet kérdéses, hogy a kultúra letéteményesei esetében intézményekről van szó: a hit intézményéről (lásd vallás), a szokások és normák rendszeréről (lásd jog), a cserekapcsolatokéról és megélhetésről (lásd gazdaság), a rokonsági és hálózati viszonyokról (lásd kommunikáció), a szimbólum- és térhasználatról (lásd jelek és jelentések köre), továbbá rítusokról, létmódokról, életformákról stb. Röviden ezt a viszonyrendszert a szociálpszichológiától és a szociológiától átvett megismeréstudományi kategorizálásban struktúrának és funkciónak szokták nevezni. Akármily nagy, vagy lett légyen a legparányibb, a szerkezeti összefüggések és a működésmódok minden jelenséget körülvesznek. A dologi és mentális szférát is. Emiatt szinte kézenfekvő, hogy a kulturális emlékezet tartalmai és megjelenésmódjai (funkciói és struktúrái) ugyancsak émikus (tartalmi, lényegi) illetve étikus (formai, alaki) tüneményekként lesznek besorolhatók. Ugyanis a kollektív emlékezet is intézmény, méghozzá súlyos és komoly felelősségű intézmény – különösen az, ha a nemzetről, térbeliségről, uralmi területről, határoltságról van szó. Nem tudhatjuk pontosan: a globalizáció folyamata ezt miként írja át, s a világ totalitásának mind hétköznapibb közhelyesedése, az átláthatatlanság élménye felülírja-e a struktúrák és funkciók rendszerét, félrebillenti-e a történelem folytonosságának, figyelemmel kísérhetőségének képzetét… – de hogy a szerkezeti és működési dinamika a forszírozott újrakezdést részesíti előnyben, szemben a ráérős és nyúlós tapasztalattal, az már bizonyos, vagy legalább korélmény.

Mint korélmény sem mai. Pierre Nora első írásai, melyek az emlékezet helyeit, az emlékezés tereit írták körül a nyolcvanas évek közepén, a nemzeti történelem olyan pillanatait jelölik meg különös státusként, amelyhez a történeti megközelítés mentális szférájából jövő megerősítések járulnak hozzá formáló erőként. Nora a valóság elevenségét kontrasztképpen mutatja be a történeti emlékezet fényében, hangsúlyozva, hogy „minden más történeti tárgytól eltérően a lieu de mémoire-oknak nincsenek referenciáik a valóságban. Vagy inkább csak önmaguk referenciái, tisztán jelek, melyek csak önmagukra vonatkoznak. Nem mintha nem lenne tartalmuk, fizikai megjelenésük vagy történetük – épp ellenkezőleg. Ám ami lieu de mémoire-t csinál belőlük, az pontosan az, ami révén megmenekültek a történelem elől…” Ebben a menekülésben a közös múlt és a fiktív/elbeszélt múlt úgy nyeri el presztízsét, hogy „a kivesző fikció jeleként” a múlthoz való új viszony rendszerének elemei között a helyek rangját, s a helyekhez fűződő kötődést találja meg kapaszkodónak. Kapaszkodónak, merthogy közben az emlékezet drámai színpadán nemcsak a személyesség, hanem a kollektív létélmény is szerepet kap, s nemegyszer olyan fiktív szerepet, amelyben talán sűrítetten föltárul a kollektív létezés valamiféle mentális tőkéje. De rögtön el is vitatódik, az oral history rácáfol a nemzeti emlékezet adatanyagára, a múltban folytonosan gazdagított nemzettörténeti regényfolyam corpus-ára. S itt a helyek létrehozását középpontba állító szabályszerűségekről van szó, melyek hatékony konstruktorai a mesterséges világok létrehozásának azzal, hogy bekapcsolják ezeket a mindennapi élet feltételrendszerébe, ezáltal a lehetséges jelentések privilegizálóivá is válnak…

A turizmus, a turista esetében is intézményről van szó, épp abban az értelemben, hogy amikor kell, politikát csinál a nemzeti történelem megszokott pillanataiból, máskor az emlékezet helyeinek és időinek formálójaként radikálisan elválaszt mindentől, ami megszokott, megint máskor éppen a turisztikai lokalitás válik a kollektív memória kitüntetett tartományává. „Az emlékezetnek, akár a nemzetnek, akár a társadalmi mentalitásnak címzett történeti vagy tudományos megközelítése reáliákkal állt kapcsolatban, olyan dolgokkal, melyekkel a valóság elevenségét kívánta megragadni. /…/ Templum: profán meghatározatlanságában egy kör – tér vagy idő, tér és idő – darabokra szeletelése ez, melyben minden számít, minden szimbolizál és jelentést hordoz. Ebben az értelemben a lieu de mémoire kettős természetű: túlzottan önmagába zárt, önmagához láncolt és saját nevéhez tapadó hely, mely ugyanakkor folytonosan nyitott is jelentéseinek értelmezésére” állítja Pierre Nora 1984-ben.

Kultúrát és történeti emlékezetet formálva könnyen rajtakaphatjuk magunkat, midőn látszólag magabiztos tételességgel terjesztjük ki mentális határainkat, nemegyszer olyan idegen vagy rokon övezetekre is, amelyek minden szinten ellenállni próbálnak ennek. Túl leegyszerűsített lenne itt a gyarmatosítások helyeire és emlékezetére utalni – ennél bizonnyal bonyolultabb a képlet. Az egykori gyarmatosítások helyei olykor szinte már alig léteznek, s főként azért, mert odébb mozgott a világ, s mert ha a helyek időnként még meg is vannak, a közeg, „a miliő” már hiányzik, szertefoszlott, leépült vagy felrobbantották, nyugati múzeumokba szállították vagy egyszerűen a helybeli lakosok széthordták. Az emlékezet helyeivel kapcsolatosan is előfordulhat tehát, hogy már csupán fiktívek a helyszínei, amelyek valóságosan is megtestesítik őket. De messze inkább túléli a helyek konkrét sugárzását az a szimbolikus tartomány, ami a kulturális emlékezetformálást olyan értelmezési gyakorlatként szorgalmazza, hogy az a szimbolikus politikai határzónákat nemcsak teremti, de bővíti, segíti is.

Ha már egyszer egyik legalapvetőbb kultusztárgyunk a haladás, a gyarapodás és felhalmozás immár ismeretes, kényszerűen elfogadott érték lett, vajon mikor, miért és hogyan vagyunk képesek reflektálttá tenni ezt a kultikus adományt? Óvakodom attól, hogy a politikai hangosbeszélés kritikai visszhangjaként szóljak csupán. Ugyanakkor jeleznem kell: nevezetesen arról a társadalmi magatartásmódról és értékrendről kívánok most szólni, amely korosztályi és politikai szubkulturális közegben a leggyakoribb, de elő-előfordul a magyarság korszakos kiszolgáltatottságát hangoztató közegben is, rendszerint pusztuló kisebbségeink védelmében, ahol a határon túli magyarság fenyegető fölszámolását imagináló drámájával számol, az értük szóló aggodalom sikolyával nyilatkozik meg… – ám erről a Nyugat-kultuszról is elsődlegesen az aggodalom (nem óhajtom méricskélni: jogos vagy indokolatlan) tónusában most már egyre inkább csak azt lehetünk képesek megfogalmazni, aminek előhangját épp a nyugati világban hallottuk: „nem kérünk” a keleti elmaradottságból, „nem óhajtjuk” a tőlünk keletebbre élők szegénységét, s immár „nem tartozunk” mi ahhoz a világhoz, nem akarunk még mindig Európa perifériája lenni akkor sem, ha a nyugat határát csupán eggyel keletebbre tolta át az európai egységesülés sodra…

Az esélytelenség bebetonozása

Ez a határmódosulás számos szempontból sem csak állampolitikai térben, sokkal inkább a határfogalmak területén hozza közelebb, vagy épp távolítja el a szomszédság kies tartományát. Voltaképpen azon euro-szkeptikus felfogást látszunk visszhangozni, amely az europeizálódási folyamatban – és jelen állampolitikai stratégiák mentén – talán a legerősebben abban mutatkozik meg, hogy az állam lassú és megfontolt kivonulása a liberálisan felfogott nemzetpolitikából, és az állampolitikai rendezőelvek átalakulása (tudatos fejlesztés helyett a strukturális drámafőrendezői szerep vállalásává) elsősorban is azt eredményezi, hogy az államalkotó társadalmi csoportok, a többség, a kisebbségek, a pártok és politikai szervezetek, a menekültek és életviteli dekonstrukcióra kényszerülők társadalmi tömegei nem főszereplői immár a színpadon zajló eseményeknek, hanem statisztái, segédszínészei inkább. Ez az állami színház (avagy talán inkább színházi államiság) az euro-kompatibilis értéknormákat vallja ugyan, de a folyamatok kezelésében a társadalmi szereplők életesélyeire vonatkozó részvételi demokrácia és egyenlőségi eszme már nem a megvalósítandó célok szférájában fedezhető fel, hanem inkább olyan strukturális alapelvvé válik, amely az esélytelenség bebetonozásában teljesíti ki szereptudatát. Az esélyegyenlőség normatívája szinte pusztán csak arra jó, hogy a szcénában jelen lévő szereplők mozgását és mutatkozási feltételeit szabályozza.

Alapkérdés lehet, hogy az állam eme „színházirányítási stratégiája” hogyan találkozik a szereplők gyakorlatával… Summázhatóan ezt úgy fogalmaznám, hogy a politikai közösségek a társadalmi beilleszkedésben az integrációs normatívát kénytelenek követni, akár annak érzetével is megbarátkozva, hogy amibe integrálódniok kellene (jelesül mondjuk az Európa nevezetű hölgyemény birodalmába, vagy akár Afrika Anya sötét földrészébe), az éppen egy sajátosan dezintegrálódó társadalmi közállapot formáját ölti. Ebben a „szcenikai térben” a rendezési elgondolás, a dramaturgiai problematika olyan cselekvő, színpadképes aktorokkal számol, akiknek nemcsak kellő gyakorlata van az egyre sötétedő háttér előtti szerepvállaláshoz, nemcsak valami ismert történet elmesélésére vállalkoznak, s nemcsak jól begyakorolták ezt az eseménymenetet, hanem szeretik is ezt a reprezentációt átélni… Eközben pedig a „nézői oldalon” szinte drámai döbbenettel látszik, hogy a szereplők tüneményes együttléte és az egész szcéna produkció-képessége messze alatta marad a színlapon feltüntetett ábrándoknak. Valójában a szereplők, vagy inkább képviselők ad hoc csoportozatai épp az egyes viselkedési rutinoknak megjelenítői, akiket elsősorban az a választott/kényszerű léthelyzet köt össze, hogy nem lehetnek tisztában a többi szereplő várható viselkedésével. Mintegy folytonos improvizációra kényszerül ezáltal a szituációban érintettek többsége, mint egy amatőr színpadon, ahol a színészi produkció tere át-meg-átfolyik a nézőtérbe, s ha kiloccsantanak egy vödör vizet a drámai szituációban, az mindenkit vizessé tesz a nézőtéren is.

Ebben az egyre inkább kultikusnak tetsző furcsa modernizációs színjátékban valójában tehát két alapvető struktúra-alkotó elem kér és kap teret. Az egyik a szereplők mozgáshatárait kijelölni kívánó állami dramaturgia, amely jószerivel olyképpen modernista, hogy még a rutinosabb aktorok, tradicionális szereptudattal élők, illetve a bizakodó nézők türelmét is képes próbára tenni…; a másik strukturális, vagy inkább morfológiai normatíva a résztvevő csoportok kulturális stratégiáit szabályozni hivatott vállalás, amely a társadalom politikai kultúráját az euro-képesek és a kimaradók vagy bekebelezettek és kizártak kultusz-csoportozataira osztja dramaturgiailag. Míg az előbbi sokrétűen tudatosítja bennünk, hogy kultúrát formálva evidens tételességgel terjesztjük ki mentális határainkat, nemegyszer olyan idegen vagy rokon övezetekre is, amelyek ennek ellent próbálnak állni, az utóbbi szereposztás és libretto főképpen a részvételi demokrácia újraalkotását, felülről-szabályozását teljesíti ki, s leginkább arra alkalmas, hogy demarkációs vonalat húzzon a szereplői csoportok közé, elválasztva a Miénket az Övéktől, a Fejlődésképeset a Lemaradótól, az európai normáknak minőségbiztosítással megfelelőt az ettől eltérőktől. Elegendő itt arra utalni, hogy a maga kultúrájára oly végtelenül büszke Európa milyen közhangulat és közmegítélés közepette fogadta például az újonnan csatlakozó országok EU-alkalmasságát, vagy amilyen narratívák épülnek a további csatlakozókkal alakuló kapcsolatok irányában… – s szinte máris ott vagyunk az építő kultuszok, a jövőreményekkel ékes kultúrák, s a mindezt erőnek erejével elfogadtatni próbáló befolyásolási övezetek szinte priméren politikatudományi kérdéskörénél. Továbbá a mozgásnál, a mobilitások sokasodásánál, az ideiglenessé válás életviteli drámájánál.

Jegyzet: az írás közlését megelőző napokban került weboldalra a hír: Szeptembertől 7 lejért látogatható Ceauşescu kivégzésének helye.