A iaşi-i Alexandra Damian és a bukaresti Sugár Dávid egy ideje egy olyan közös, facebookos „hungaromán szótár" létrehozásán ügyködik, amely lefordíthatatlan magyar szópárok és kifejezések szó szerinti fordítását tartalmazza, felkért grafikusok vicces ábráival. Alexandrát a humornak az etnikumközi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról is kérdeztük.

Hogyan kezdődött az egész, mi áll a hungaromanizmusok gyökerénél?

A legelső kapcsolatom a projekttel valahol a Székelyföldön volt, később bebizonyosodott, hogy a hungaromán szekér első kereke volt ez a történet. Moldova felé tartottunk autóval, és valahol a Székelyföldön, miközben beszélgettünk Dáviddal, megakadt a szemem egy óriáspannón, a következő felirattal: "Muzeul de fluturi tropicale" (helyesen „tropicali"). Azonnal jelezte az agyam a román nyelvhelyességi botlást. Mivel a magyar nyelv nem használja a nemek közötti megkülönböztetést, Dávidnak nem tűnt fel a hiba. Ám, hogy ne maradjon alul a szópárbajban, azonnal odamondott egy „pipepurcot", más néven „lepkefingot", amit én annyira viccesnek találtam, hogy hamarosan a iaşi-i baráti köröm kedvenc kifejezése lett, amitől bármikor jókedvre derülünk. Nem sokkal később egész Iaşiban terjedni kezdtek a pipepurcok, csak úgy röpködtek mindenfelé. Azóta alkut kötöttünk: nyelvi-kulturális cserében élünk, ami azt jelenti, hogy minden magyar nyelvű kifejezésért jár egy román nyelvű cserébe, és fordítva. Dávid elmagyarázta nekem, hogy is áll a dolog a nyugtával dicsért nappal ("lăudatul soarelui cu chitanţa"), erre én kioktattam ő arról, hogyan legyen "şugubăţ" (vicces). Ahogy egyre jobban átjárták egymást kölcsönösen a kulturális különbözőségeink, megfogant az ötlet, hogy össze kéne szedni a magyar kifejezéseket, és képszerűen, szó szerint elmagyarázva a románok elé tárni őket. Elsőként George Roşu illusztrátornak írtunk, akinek a stílusa leginkább talált az általunk elképzelt fordítások ábrázolásával. Körülbelül tíz kifejezés volt már a tarsolyunkban, amit el is küldtünk neki. Ebből a kezdeti gyűjteményből született meg a „darumadár fenn az égen" és az „árnyékszék". Ezeket fel is tettük a facebookra, az oldal már az első napokban berobbant, holott csak ez a két rajz állt rajta.

Hány kifejezést tartalmaz már a gyűjtemény?

A facebook-oldalunk kedvelői azonnal belendültek, és azóta is ontják nekünk a „hungarománkodást". Segítségükkel már több mint 60 ábrázolható kifejezés van a szótárunkban, 18 kész ábra, valamint öt grafikus várja a képesíthető szóösszetételeket: George Roşu, Dungi, K., Potop és Cutărică.

Gondolkoztatok új kifejezések létrehozásán is?

A vegyes nyelvű szóösszetételek, kifejezések bizonyára megérkeznek majd maguktól, hisz elég gyakran használjuk egymás közt a „dávidalexandriát", ez a mi sajátos, majdhogynem intim halandzsanyelvünk.

Mikor jelenik meg kötetben?

Úgy gondoljuk, amikor összegyűl elegendő anyag és körvonalazódik mellé egy költségvetés is, megpróbáljuk az offline teret is meghódítani a hungaromanizmusokkal: egy kiállítás, egy kézikönyv, ki tudja, talán egy könyvbemutató is... Egyelőre azt tervezzük, hogy minél hamarabb találkozzunk élőben is a csapat tagjaival. Interneten már összebarátkoztunk a grafikusokkal is, itt az ideje egy közös "szukkozásnak", hogy élőben tudjunk egy kicsit hungaromanizálni.

Hogyan ismerkedtetek meg ti ketten?

Lehet, hogy nem véletlenül: az online tér hozott össze minket. Ez nagyon érdekes, mert ugye, itt született meg később a hungaromanizmusok tára is. Mondhatom, az online környezetnek kulcsfontosságú szerepe van az életünkben, ugyanakkor katalizátorként is működik. Facebookon ismerkedtünk meg, én vakációztam Iaşiban, Dávid pedig valahol Erdélyben dolgozott éppen. Egy-két internetes párbeszéd után telefonon is beszélgettünk, azután találkoztunk. Megtetszettünk egymásnak, innentől kezdve dal az élet...

Volt-e már sötét, kellemetlen tapasztalatotok is abból adódóan, hogy egyikőtök román, a másik magyar?

Nem nevezném sötétnek, de minden bizonnyal volt olyan helyzet – különösen a kapcsolatunk elején, ami megértési nehézséget okozott a származásunkból adódóan. Másféle környezetben nőttünk fel, másként értelmezünk egyes viselkedési és magatartásbeli mintákat, és ez óhatatlanul akár feszültséget is szülhet. Nem a nyelvi különbözőségek a döntőek itt, hanem a közösségi szokások, beidegződések. Valahogy átléptünk ezeken, nem próbáltuk eltussolni, hanem összefontuk a különbözőségeket, hogy erősítsen bennünket, ne szétválasszon.

Hogyan veszekedtek?

Néha mi is összezördülünk, ez egy természetes velejárója bármely párkapcsolatnak. Mióta gyártjuk a hungaromanizmusokat, kezdem érteni Dávid motyogását, és persze ő is kezdi érteni az én odaszólásaimat, ezen meg jót nevetünk.

Milyen szerepe van szerinted a multikulturalizmusnak az etnikumközi felszültségek enyhítésében?

Bármely, kultúrák közötti metszőpontban léteznek olyan személyek, akik inkább elköteleződnek valamelyik tábor felé, holott ebben az értelemben táborok nem léteznek. Ez bizonyított, még az ókorból örökölt emberi tulajdonság, és minden kultúrában létezik egy mákszemnyi Babilon. A hungaromanizmusok éppen azt bizonyítják, hogy a humor életünk része. Ráadásul egy olyan emberi tulajdonság, aminek hatalma van arra, hogy a toleranciát hirdesse. Ezen túl is pedig a humor, hatalma által képes megoldani vagy legalábbis megpróbálni megoldani olyan konfliktusokat, amelyek megnemértésből vagy a megértés elutasításából erednek. Személy szerint mi ketten nem azonosulunk semmiféle nemzetiségi feszültséggel, hanem derülünk a különbözőségek adta helyzeteken, és igyekszünk megtartani azt a pozitív energiát, amit ezek felszabadítanak bennünk.

Ha úgy döntötök, hogy összeházasodtok, és gyermeket vállaltok, hogyan látjátok a gyermek nyelvi és kulturális nevelését?

Én úgy gondolom, a gyökerek megismerése nagyon fontos a gyerek számára. Ha pedig kétféle kultúrából származnak a szülők, ugyanolyan fontos, hogy a gyerek megismerje mindkét kultúrát, specifikumait és nyelvét. Annál könnyebben tud majd alkalmazkodni, annál otthonosabban mozog majd a társadalomban, amelynek tagja. Egy multikulturális környezetben nevelkedett gyermeknek lehetősége nyílik olyan dimenziók megismerésére, amelyek túl a nyelvi és kulturális-történelmi hagyatékon hihetetlen gyakorlati, szakmai és közösségi lehetőségeket tesznek elérhetővé számára. Dávid ilyen családban nevelkedett. Mivel mindkét nyelv felé nyitott környezetben nőtt fel, távol maradhatott bármiféle megbélyegzéstől, figyelmetlenségtől és általánosítástól, amit akár egyik, akár másik közösség - román és magyar - alkalomadtán felkarolhat. Erre jön még az a tény, hogy valószínűleg nem is ismerkedhettünk volna össze, és a hungaromanizmusok sem születhettek volna meg, ha az ő szülei nem tettek volna meg mindent azért, hogy ő mindkét nyelvet és kultúrát kellőképpen megismerje. Megfigyeltem: a vegyes kapcsolatokban olyan teremtő erő és kölcsönös elfogadás szabadul fel már attól, hogy a különbözőségek ellenére az együttélést választják a felek, ami szinte ösztönösen továbbszáll a gyerekeikre is. Ha lesz egy rommagyar – vagy magyaromán gyerekem, mindent elkövetek azért, hogy meg tudjam értetni vele - ahogyan Dávid is elmagyarázta nekem az elején -, hogy az a halandzsaszerű „rokokokoloko" hangzás a magyar nyelvben valójában egyedi szavakból áll össze.