Veszélyeket is hordoz az erdélyi magyar közgondolkodás, amelyben a magyarországi támogatásokra nem többletként, hanem egyetlen közösségi fejlesztési forrásként tekintünk, lemondva arról, ami kijár nekünk a hazai költségvetésből – véli az RMDSZ egykori elnöke. A szövetség kongresszusa előtt főként a magyar érdekvédelem belpolitikai mozgásteréről beszélgettünk Markó Bélával Marosvásárhelyen. Azt is elmondta, miért hagyott ki Klaus Johannis államelnök egy hatalmas esélyt azzal, hogy német mivoltát véka alá rejtve jó román politikusként próbált már a kezdetektől választói elismerést szerezni.

Az RMDSZ tisztújító kongresszusra készül, amelyen Kelemen Hunor az egyetlen elnökjelölt. Hasonló volt a helyzet a Markó-mandátumok alatt is, amikor önnek sem volt ellenjelöltje…

1993-ban, 1995-ben és 1999-ben nekem is volt ellenjelöltem, utána azonban már nem volt olyan erős az RMDSZ-ben az elvi konfliktus, hogy lett volna egy igazi programvita egy többes jelölés kapcsán. Tehát első megválasztásomkor is volt ellenjelöltem, de ami tulajdonképpen ennél is fontosabb, hogy 1995-ben és 1999-ben, amikor komoly belső viták voltak az RMDSZ-ben, és volt egy erős belső ellenzék, akkor többes jelölés is volt. Utána már nem, én voltam az egyetlen jelölt.

Kelemen Hunornak is volt első alkalommal, 2011-ben két ellenjelöltje, utána már neki sem. Nézze, én azt gondolom, hogy tisztázandó kérdések esetén a többes jelölés akár még elő is segítheti ezekben a tisztázó vitát. De ha már az RMDSZ elnöki tisztségéért való megmérettetésről beszélünk, annyit még hadd tegyek hozzá, hogy az én felfogásom szerint szövetségi elnöknek lenni nem jutalmat jelent, hanem nehéz feladatot. Aki ezért versenyez, az a felelősségért és feladatért versenyez, illetve a mindennapi problémák megoldásáért.

Közös magyar listát javasol az EMNP a tavaszi EP-választáson. Tíz éve, az ön szövetségi elnöki mandátuma alatt jött létre a magyar összefogás első listája, amelynek első helyére Tőkés László került. Akkor három jelölt szerzett mandátumot. Az EMNP most beérné a harmadik hellyel egy, az MPP-vel t közösen indított jelölt számára. Mi változott azóta? Megismételhetőnek tartja-e a 2009-es sikert? 

Megismételhető a siker. De attól is függ, hogy az RMDSZ hogyan tudja mozgósítani a magyar választókat, hiszen 2009-ben mi úgy kaptunk a számarányunknál jóval nagyobb, – majdnem 9 százalékos – szavazatarányt az akkori európai parlamenti választásokon, hogy a román választók nem érezték annyira a brüsszeli képviselet fontosságát, mint a magyarok. Ez nagymértékben múlt azon, hogy az RMDSZ milyen üzenetet fogalmazott meg, mennyire sikerült megmagyaráznia azt, hogy nekünk miért kell ott lennünk Brüsszelben.

Most is elég nagymértékben ezen múlik majd, és valószínűleg nem lesz könnyű ez a mozgósítás. Itt, a Kápát-medence egészében is kialakult egy euroszkeptikus személet, ráadásul Magyarországon is van egy meglehetősen ellentmondásos viszonyulás az Európai Unióhoz. A kormánypropaganda egy része is valami olyasmit üzen ott, hogy nem szeretjük az Európai Uniót, ne erőltesse ránk az akaratát, nekünk ne mondják meg onnan, hogy mit kell tennünk. Egyáltalán nem szól ez a propaganda arról, hogy milyen rendkívül fontos előnyei vannak az uniós tagságnak, hogy milyen előnyöket jelent a közös gazdaság, az együttműködés, de folytathatnám a sort azzal is, hogy hányféle támogatási lehetőség van az Európai Unióban, meg egyáltalán annak, hogy határok nélkül lehetnek együtt a különböző nemzetek.

A mi esetünkben itt, Romániában szerintem vannak közvetlen célok, és ezek nemcsak a románok, hanem a magyarok számára is sürgősek, mint amilyen például a schengeni csatlakozás. Mert igaz ugyan, hogy most is utazhatunk, de az mégiscsak egészen más, amikor határok nélkül mehetünk el Marosvásárhelyről, ahol mi most éppen beszélgetünk, Brüsszelbe, Párizsba vagy Berlinbe. Azért mondom ezt, mert bár a kampányok segítségével nyilvánvalóan nem lehet átfordítani egy közérzetet, nem lehet megváltoztatni egy teljes választói tömeget, de hozzá lehet tenni néhány százalékot a részvétel, illetve a távolmaradás szándékához. Ebben az esetben még nagyobb jelentősége lehet a kampánynak, mint ahogy az általában lenni szokott.

Tagadhatatlanul idetartozik az összefogás üzenete is, de én megmondom őszintén: nem látom, hogy miért lenne szükség valamiféle formális összefogásra, koalíciót létrehozni pedig tulajdonképpen nem is lehetséges ebben a pillanatban. Ahogy 2009-ben, most is az RMDSZ vesz részt a választásokon, csak mi akkor helyeket ajánlottunk fel a másik szervezetnek, elsősorban Tőkés Lászlónak egy első helyet. S bár nagyon nagy támogatottsága akkor sem volt, mégiscsak csúcson volt akkor az RMDSZ ellenzéke. Ebben pedig tulajdonképpen – megmondom őszintén – Tőkés László számított a legtöbbet, elsősorban az ő támogatottságáról volt szó. Ez akkor volt, mert mára már az ő népszerűsége is sokkal kisebb, ez nyilvánvaló.

Ma olyan éles ellentéteket, olyan koncepciós konfliktusokat az erdélyi magyar közéletben nem látok, mint valamikor a 2000-es évek első felében vagy a ’90-es években. Meg kell mondanom, hogy néha hiányolom is a vitákat, és ezeknek a hiányában az is benne van, hogy tulajdonképpen nincsenek programok, amelyek ütközhetnének. Mindazonáltal az összefogás üzenetére szükség van, meg is kell azt fogalmazni, de ismétlem: én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy az RMDSZ ma nincsen abban a helyzetben, hogy ilyen kompromisszumokat kellene kötnie. Mert az az igazság, hogy a felajánlott helyek már akkor is kompromisszumot jelentettek.

Meg aztán arról is beszélni kell, hogy 2009-ben magam is fontosnak tartottam azt, amit a közvélemény is elvárt, hogy legyen egy összefogás, én ajánlottam fel azt a bizonyos első helyet Tőkés Lászlónak. Azonban utána volt egy keserű tapasztalatunk, mert ebben az összefogásban az is benne volt, hogy Brüsszelben közös képviselet legyen, és nemcsak a másik két európai parlamenti képviselőnk, hanem Tőkés László is konzultáljon velünk, alakítsunk ki közös álláspontot, és ezt képviselje. Ő viszont egészen rövid idővel bejutása után szembefordult az RMDSZ-szel, mintha le is akarta volna mosni magáról ennek a megegyezésnek úgymond a szégyenét, sokszor jóval durvábban támadott minket, mint azelőtt. Úgyhogy erről nekem egyáltalán nem pozitív az utólagos tapasztalatom.

Említette, hogy Magyarország épp ellenzékben van Európában, de Románia is többször került már szégyenpadra. Brüsszelnek és az EU-nak intézett támadásai mellett Budapest és Bukarest is kettős mércére panaszkodik. Vélhetően ehhez a helyzethez kíván viszonyulni az RMDSZ egy felemás üzenettel: szükség van az Európai Unióra, de nem erre a mostanira, hanem változzon meg. Lehet mindezt európai értékválságnak is tekinteni?

Nem gondolom azt, hogy általános értékválságban van az Európai Unió, és azt sem gondolom, hogy ma komoly alternatíva az, hogy uniós tag-e egy ország vagy pedig jobb lenne neki kívül. Ilyen szempontból – bár Nyugat-Európa egészen más helyzetben van – óriási hibának tartom a Brexitet, és azt hiszem, hogy ezt már a britek többsége is tudja, de kihátrálni ebből az utcából, úgy tűnik, nem nagyon lehetséges számukra.

Azt a fajta üzenetet sem tartom jónak, hogy az Európai Unió most nem jó, de azért kell ott lenni, hogy jobb legyen. Ez egy felemás üzenet és veszélyes is, mert távol tarthatja a választókat. Ők, ha azt érzik, hogy politikai egyensúlyozgatás van egy üzenetben, vagy azt, hogy az hamis, akkor nem fognak elmenni szavazni.

A legutóbbi romániai alkotmánymódosító népszavazás ezt jól bizonyította. Az például, hogy Székelyföldön volt a legkisebb a részvétel, fele annyi, mint országosan, az – legyünk őszinték –, nem arról szól, hogy a székelyföldi magyarok fele annyira konzervatívak vagy akár fundamentalisták, mint Románia többi része, hanem egyszerűen érezték, hogy ez most hamis, hogy a politikai pártoknak van szükségük erre az egészre, amúgy meg semmi értelme nincs.

Ugyanígy az Európai Unióval kapcsolatban is vigyázni kell az üzenetre. De különben is vitázni kellene, hogy mit gondolunk róla. Bennem is van csalódás, mert a ’90-es években, amikor eldőlt, hogy prioritásnak tekintjük az euroatlanti és az európai integrációt, akkor – egyfelől azért, mert így hittük, másfelől meg azért, hogy meg is győzzük a közvéleményt erről –, én azt hiszem, bizonyos illúziókat keltettünk, miszerint abban a pillanatban, amikor ezek az országok belépnek a NATO-ba, illetve az EU-ba, minden megoldódik.  Például a román-magyar viszonyban, de egyébként is. Az gondoltuk, jobban fogunk élni – s bár ilyet nem mondtunk, de az illúzióban benne volt ez is: életszínvonalban is felzárkózunk Nyugat-Európához.  

Szóval, bennem is van csalódottság, de nem azért, mert ezeket az illúziókat én magam elhittem volna, hanem azért, mert a ’90-es évekhez képest, amikor Nyugat-Európa és az Amerikai Egyesült Államok is nagyon jól tudták, hogy ennek a térségnek a kulcskérdése az etnikai probléma, a száz esztendeje rendezetlen etnikumközi viszonyok rendezése, és ehhez próbáltak hozzájárulni, attól a pillanattól kezdve viszont, hogy ezek az országok bekerültek az Európai Unióba, mintha ezt el is felejtették volna. És ez jól látszik abban is, hogy Brüsszel, Washington, a különböző nagykövetségek – amelyeknek amúgy nem ez lenne a dolguk, és nem is szabadna megengedniük maguknak – minden nap beleszólnak abba, hogy milyen törvényeket fogadjon el a román parlament az igazságszolgáltatás esetében vagy hasonló kérdésekben. De soha egy szót nem szólnak arról, hogy a román-magyar viszonnyal mi van. Nem nagyon hallottam markánsan megszólalni MOGYE-ügyben, vagy a római katolikus líceum ügyében vagy nyelv- és szimbólumhasználati kérdésekben ezeket a brüsszeli vagy washingtoni politikusokat, európai diplomatákat. Ilyen tekintetben van kiábrándulás bennem. Mert ők elhitték azt, hogy ha nincs is egészen rendben minden, de nem okoz nagy problémákat, holott az etnikumközi viszony bármikor okozhat egészen komoly gondokat, sőt, konfliktusokat is. De ha mi pontosan az etnikumközi viszonyt szeretnénk megoldani, mégis kire számíthatunk magukon kívül, ha nem éppen a nemzetközi közvéleményre, elsősorban éppen az EU-ra?!

Másfelől, amikor azt mondom, hogy nem szabad ezt úgy szemlélni, hogy az Európai Unió rossz ugyan, de ha ott vagyunk, akkor meg tudjuk javítani, ezzel azt is mondom, hogy az Európai Unió most sem rossz. Az RMDSZ-ben is el-elhangzik ugye, hogy: a támogatási rendszer, a különböző formájú mezőgazdasági támogatások, az infrastrukturális beruházások, az autópálya-építéstől kezdve az egyebekig mennyire fontos dolgok. Az más, hogy az országok nem mindig tudják ezt kihasználni, ettől eltekintve Románia rendelkezésére nagyon fontos alapok állnak Brüsszelben, de ezeket a romániai politikusok ügyetlensége, a romániai közigazgatás zavaros működése miatt csak részben sikerül kihasználni, azonban óriási lehetőséget jelentenek. Ha ezek most hirtelen megszűnnének, nem is tudja a közvélemény, hogy micsoda bajba kerülne ez az ország. Én ezt nagyon komolyan mondom.

Vagy aztán ott van a már említett schengeni csatlakozás. Románia és Magyarország között schengeni határ van, de ez a határellenőrzés sem úgy néz már ki, mint annak idején, amikor elindultunk az európai integráció útján, másfelől meg, ha belépünk Magyarországra, akkor onnan Párizsig vagy Madridig szabadon utazunk, járunk-kelünk. Szabadon juthatunk információhoz, a fiataljaink mehetnek egyetemekre és nagyon sokan tanulnak is kinn, sokan mennek dolgozni is. Ha ez a lehetőség hirtelen megszűnne, keményebb vagy puhább határok lennének megint a különböző országok között, el sem tudjuk képzelni, hogy ez a mostani helyzethez képest milyen rossz lenne. Lehetőségeink szerint ma mégiscsak egyenlő partnerek vagyunk Európában: utazhatunk, dolgozhatunk, tanulhatunk. Persze, jó lenne, ha itthon lehetne a legszínvonalasabban tanulni, a legnagyobb fizetéssel dolgozni, de egyelőre még nem tartunk ott. Természetesen erre kell törekedni a továbbiakban.

Igen, nem győzöm hangoztatni, nem szabad azt mondani – és ez árnyalatok kérdése –, hogy most rossz az Európai Unió, de jó lesz, ha mi ott vagyunk. Nem. Most is jó az Európai Unió, sokszorosan jobb ahhoz képest is, amilyen volt ezelőtt, és mint akkor, ha nem lenne.

Nekünk meg azért kell ott lennünk – és erről is kellenek viták –, hogy ez EU további fejlődését megpróbáljuk a nekünk megfelelő irányba taszítani másokkal együtt. Hiszen ami ma az Unióban probléma, az a kultúrák, a nemzetek, a régiók, a helyi vagy regionális közösségek együttléte és az, hogy ne húzzunk egyenruhát Európára, ne próbáljunk belőle egy amolyan Amerikai Egyesült Államok-típusú berendezkedést kialakítani, ahol mindenkinek egyformán kell viselkednie és egyforma megoldásokat kell alkalmaznia minden régióban. Ehhez tényleg viták kellenek, végig kellene tárgyalni ezt a kérdést. De nem igaz, hogy az Európai Unió nem ezen az alapon jött létre. Hát itt van például ez az egyszerre szörnyű és gyönyörű, egyszerre alkalmazhatatlan és mégis működő megoldás, hogy huszonnégy hivatalos nyelve van az EU-nak, és tolmácsok meg fordítók hadserege dolgozik Brüsszelbe azon, hogy minden nyelvnek ezt a jogát érvényesítse. Nagyon nehéz és időnként bizarr is, de nagyszerű dolog. És ha már erről beszélünk, hogy mit üzenünk, akkor akár tetszik egyeseknek, akár nem: sokkal jobb az, ami most van, de lehet még jobbá is tenni. De ha nem vagyunk ott, akkor mások érvényesítik az akaratukat, és nem mi. 

Térjünk át a szövetség belpolitikai mozgásterére és arra, hogy az RMDSZ létezése óta folyamatosan román szövetségeseket keres.  A legutóbbi SZKT-ülés egyik üzenete is az volt, hogy szövetségesekre van szükség. Miért kell ezt minduntalan elmagyarázni? Miért nem tekinthető evidenciának 30 év után sem?

Ezt néha én is megkérdezem, megmondom őszintén. Mert azért sokszor van egy olyan érzésem, hogy felejtünk. Így például azt, hogy a ’90-es években a román parlamentben szinte teljesen elszigetelten, vagy az akkori ellenzékkel szövetségben csak arra volt módunk, hogy a hangunkat hallassuk, de nem tudtunk változtatni a helyzetünkön. Aztán megtörtént az áttörés valamikor 1996-ban, az akkori ellenzék kormányra került, mi pedig egy előzetes egyezség alapján a kormánykoalíció tagjaivá váltunk, és elkezdődött az addig felleltározott problémák megoldása, a törvényes keretek módosítása és a törvények elfogadtatása.

Ez folytatódott akkor is, amikor az a koalíció veszített a választásokon, hiszen a következő kormánypártnak szüksége volt az RMDSZ támogatására.  És ha nem is mindig – mert nem volt mindig megfelelő a helyezet –, de attól kezdődően nyilvánvaló volt, hogy nekünk meg kell keresnünk a legkeményebb eszközöket a kormány befolyásolására. És az is nyilvánvaló volt, hogy ez csak akkor lehetséges, ha mi magunk is ott vagyunk a kormányban, vagy ha tagjai vagyunk egy többségi koalíciónak.

És nem, ez nem attól függött, hogy bal- vagy jobboldali pártszövetség kormányoz-e, hanem attól, hogy az illető szövetségnek vannak-e reformelképzelései és azok milyenek, másfelől pedig attól, hogy a román-magyar viszonyban hajlandók-e elfogadni a számunkra fontos megoldásokat.

Az RMDSZ nem ideológiai alapon keresett szövetségeket a román politikában, hanem úgy is fogalmazhatunk, hogy etnikai alapon. És ennek az együttműködésnek voltak közös pillérei, mint amilyen a NATO-ba vagy az EU-ba való belépés. Most nyugodtan tovább lehet vinni ezeket a nemzetközi célokat, mert az integráció nem járt le azzal, hogy mi ezekhez a struktúrákhoz csatlakoztunk. Továbbra is vannak nagyon jelentős közös célok, és nemcsak a magyar ügyek, hanem ilyen általános célok érdekében is össze lehet fogni.

A román politikában hol maró kritikával, hol pedig elismeréssel mondták azt az RMDSZ-ről, hogy kormányképes, de ez most kezd elfelejtődni. Meg lehetne ezt beszélni, kellene róla vitázni, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a feledékenység jót tesz.

Mire számítunk mi, amikor Erdélyben a helyzetünket akarjuk rendezni? Számítunk Magyarország segítségére, de a közvetlen anyagi támogatáson túl – ami jelentős, és a kulturális intézmények, iskolák, óvodák esetében például nagyon fontos – Magyarország is csak politikai eszközöket tud használni a támogatásunkra, vagyis ugyanúgy Bukarestre kell nyomást gyakorolnia, mint ahogy nekünk magunknak. Vagy ugyanúgy Brüsszelben kell tudatosítania azt, hogy ezt a helyzetet meg kell oldani.

Nekem azért is probléma az, hogy Magyarország az Európai Unióval szemben olykor jogos kritikától eljutott odáig, hogy tulajdonképpen állandóan vitában van Brüsszellel, és ilyen szempontból veszít a befolyásából, mert nekünk ez nem jó. Én azt szeretném, hogy amikor Brüsszelben vita van egy magyar kérdésben, akkor ne egy nacionalista román álláspontnak adjanak igazat, hanem nekünk és Magyarországnak. Na most, tegyük szívünkre a kezünket: azt gondoljuk-e, hogy így van, hogy így történik ez Brüsszelben? Nem, ez nem így történik, és ezen változtatni kell.

A hazai politikai porondon sem túl fényes a helyzet: a kormánypártok megítélése soha nem tapasztalt mélyponton, az ellenzék nem nyújt valós alternatívát, gyakorta az RMDSZ-t is bírálva pozícionálódik, miközben az új román pártok megjelenése körül a titkosszolgálati beavatkozás az egyik fő téma. Egy ilyen palettán egyáltalán kivel lehet szövetkezni, bármilyen kisebbségi kérdésről tárgyalni?  Mindenik politikai programban sokadik szempontnak tűnnek ezek…

Először is az én tapasztalatom azt mutatja, hogy az úgynevezett nyugati nyomás nem jelent konkrét megoldásokat. Nem jeleneti azt, hogy megmondják Romániának, hogy az anyanyelvű oktatás kérdését konkrétan hogyan kell rendeznie, vagy az államosított javak helyzetét. Nyilván, annyit mondanak, hogy biztosítani kell az anyanyelvű oktatást, vagy hogy az elállamosított javakat  vissza kell adni, de hogy milyen módon – mit kell természetben, mit kárpótlással – az már az itt kialakított megoldásoktól függ. Tehát nem várhatjuk el és nem gondolhatjuk azt, hogy helyettünk érvényesíteni fognak bizonyos megoldásokat.

Mégis nagy szükségük van arra, hogy látszódjék Brüsszel vagy Washington egyértelmű akarata. Például abban, hogy a román-magyar kérdésben nem szabad leállni, nem szabad visszafordulni, hogy menni kell tovább. Ehhez kellene a nyugati nyomás. Mert igaza van abban, hogy jelen pillanatban a román parlament tekintélyét gyakorlatilag földig rombolták és ez nem így volt a ’90-es években, hogy a parlament ereje is rendkívüli módon lecsökkent, a kormány is sokkal gyengébb, mint valaha. De ezen azért lehet változtatni, mert ma is a parlament kezében vannak a legfontosabb döntések, a törvényeket mégiscsak a parlament, meg sürgősségi kormányrendeletekkel a kormány hozza meg.

Az más kérdés, hogy egyenként a parlament tagjai, a szenátorok és képviselők között vannak olyanok, akik különféle parlamenten kívüli érdekekre figyelnek, és vannak olyanok, akik megfélemlíthetők. Abban is lemérhető, hogy milyen minőségű ez a parlament, hogy a parlament tagjai ide-oda sétálnak a pártok között, ami azt jelenti, hogy nekik tulajdonképpen nincs is programjuk, ideológiájuk, meggyőződésük, csak érdekeik. Ha valamiért nem tetszik nekik az egyik pártban, akkor átmennek a másikba, miközben ezek a pártok meg úgy tesznek, mintha egészen sajátos programjuk lenne, és aki bekerült a parlamentbe, azt a programot vállalta. Ez nem így van, ők minden meggyőződés nélkül váltanak pártot.

Ilyen szempontból nagyon fontos, hogy Brüsszelből vagy Washingtonból például – de ezt már sokadszorra mondom, – mi hangzik el. Itt van például ez az igazságszolgáltatási probléma, és az, hogy akkor ki mondja ki ebben az utolsó szót, vagy ki döntheti el azt, hogy ki ellen indítanak eljárást, milyen törvényes vagy törvénytelen eszközökkel zajlanak ezek az eljárások. De ma már úgy összevissza vannak farigcsálva a törvényeink, az alkotmánybíróság a büntetőtörvénykönyv annyi cikkelye kapcsán mondta ki, hogy alkotmányellenes, hogy itt rendet kellene csinálni. Azonban, ha kívülről is azt támogatják, hogy ehhez nem kell hozzányúlni, vagyis nem kell rendet csinálni a törvényekben, mert akkor nehezebb lesz az igazságszolgáltatás, nem lesz lehetőség arra, hogy kinek-kinek a szeme színe szerint döntsenek arról, hogy bűnös-e vagy sem, akkor nagy baj van. Ezeken lehet változtatni, meg lehet győzni azokat is, aki ebbe a kérdésbe beleszólnak, hogy ez így nem működik. De ahogy az ember végignéz a parlamenten, láthatja: ez nem lesz könnyű.

Én teljesen elhűlve nézem, hogy napról napra romlik a demokrácia állapota, egyre zavarosabb a viszony az állam legfőbb intézményei között. Nem azért mondom, mert ez jelenleg a legfontosabb probléma lenne Romániában, de most például meghökkenve hallottam, hogy Klaus Johannis államfő kijelentette, hogy ő személyesen elismeri a venezuelai ideiglenes államelnököt. Nem mintha nem értenék egyet a szándékával. Venezuelában diktatúra van, és azoknak az államoknak, amelyek elismerték az ideiglenes államelnököt, igazuk van, és valószínűleg Romániának is igaza. De erről nem az államelnök dönt. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy ember – az államelnök vagy valaki más – fogja magát és elismer egy államfőt vagy országot. Hát ilyen nincs! Ebben az országban van egy alkotmány, a nemzetközi egyezmények és szerződések minden esetben a parlamentre tartoznak, ott ratifikálják ezeket, ha törvényerejű dokumentumokról van szó, máskor meg a kormány hozza meg a döntéseket. A külpolitikában Romániát az államfő képviseli, de a képviselet egészen más, mint a döntés. És ezt azért emelem ki, mert nem láttam, hogy ezzel bárkinek is baja lett volna. Ismétlem: nekem sem a döntés tartalmával van bajom, de csúszunk el rossz irányba… Nekem főként az a bajom, hogy Romániában úgy próbál viselkedni az államelnök, mintha elnöki vagy félelnöki köztársaság lenne, holott az alkotmány nem ezt mondja. Ezt Traian Băsescu találta ki annak idején, és azóta, napról napra abba az irányba haladunk. De ennek nincs alkotmányos alapja. Romániában a törvények lassan másról szólnak, mint ami a valóság. És a mi ügyeinkben is ez történik – a zászlóleszedetésekben és a különféle nyelvhasználati problémákban. Míg 15 évvel ezelőtt azt lehetett mondani, hogy nincsenek meg a megfelelő törvényes keretek – akkor még a létező törvényeket szigorúan alkalmazták, de ezek nem voltak nekünk megfelelőek –, most viszont vannak törvények, sok nekünk is jó törvényes rendelkezés, azonban nem alkalmazzák azokat.

És ez nem csak magyar probléma. Ha a kormány vagy a parlament viselkedik így, hasonlóképp nagy baj, mert egy olyan ország, ahol a törvényeket nem tartják be, és ahol az alkotmányt nem tartják tiszteletben, arról nem lehet tudni, hogy hova fog jutni.

Klaus Johannis államelnökről immáron meg lehet állapítani, hogy a kisebbségügy terén nem sokat mozdított előre: alkotmánybíróságon szerzett közösségi jogokat támadott meg, fiókba mélyesztette az RMDSZ által javasolt többség-kisebbség paktumot. Hogyan értékeli ebben a tekintetben az államfő mandátumát?

Klaus Johannisnak tulajdonképpen már megválasztása előtt voltak olyan nyilatkozatai, amelyekből látni lehetett, hogy – konjunkturális okokból vagy nem – egyértelműen elhatárolja magát az etnikai megoldásoktól. Ugye, elmondta, hogy nem ért egyet a közigazgatási egységek etnikai alapú szerveződésével, ami egyébként egy nagyon fontos európai elv is: a közigazgatási egységek etnikai arányait nem szabad megváltoztatni, ezeket figyelembe kell venni, ahogy egyébként a fejlesztési régiók kialakításakor is kellett volna. Tehát ő elmondta a véleményét, nem árult zsákbamacskát.

Amikor ezeket a nyilatkozatait olvastuk, már tudhattuk volna, hogy államelnökként sem fog ezekben a kérdésekben másképp vélekedni. Az más, hogy a magyarok többsége itt megint csak illúziókat táplált, hogy mégiscsak egy német nemzetiségű politikusról van szó, aki másképp viselkedik, rendet csinált Nagyszebenben, és rendet tesz majd az országban is. De ismétlem: ő nem árult zsákbamacskát, megválasztása után pedig soha nem beszélt a kisebbségi kérdésről. Holott még Romániában is hozzászoktunk ahhoz, hogy az államelnökök parlamenti vagy más hivatalos megszólaláskor egy ilyen obligát mondatot elmondanak, hogy milyen fontos a kisebbségek ügye, ami ugyan nem azt jelenti, hogy attól a mondattól nagyon megváltoznak a dolgok, hanem elmondja az elnök, hogy a kisebbségi kérdés fontos, vagy valami ilyesmit.  

De Klaus Johannis ezt is nagyon gyorsan elfelejtette, és ezzel nem csak a mi szempontunkból hibázott nagyot, hiszen őt még a román választók sem azért választották meg, mert román, hanem azért, mert német. Na meg azért, mert más mentalitást fog hozni, nyugati rendet és fegyelmet az utóbbi időben nagyon zavaros romániai közéletbe, magyarán azt, amire ennek az országnak szüksége lenne. Ő viszont nem ismerte fel, hogy ezáltal mekkora esélyt kapott. Amikor megválasztották – annak ellenére, hogy neki nincsenek végrehajtó hatáskörei, mint a francia államelnöknek – ezzel a súlyával döntően befolyásolhatta volna a parlament és kormány munkáját, kereshette volna a konszenzus lehetőségét bizonyos kérdésekben, és kieszközölhetett volna egy tisztázást is, ami a romániai intézmények működését, Románia nyugati orientációját illeti. Ő azonban ezt elmulasztotta. Úgy értelmezte a helyzetét, hogy neki azt kell bebizonyítania, hogy jó román elnöke az országnak és ehhez úgy kell viselkednie, ahogy egy román politikus viselkedik. Nem ismerte fel azt, hogy az ő német származása nem egy handicap Románia államfőjeként, hanem egy nagy előny és ezt kellett volna érvényesítenie. Ezt nagy mulasztásának tartom. Mert ha mindezt megválasztása után jól értelmezte volna, akkor lehet, hogy sok minden megváltozott volna. 

Bukarest és Brüsszel mellet az RMDSZ politizálásában mindig is fontos volt az, hogy mi történik Budapesten. Ott viszont – és amúgy a teljes Magyarországon – igen jelentős, egészen a társadalom mélyéig hatoló átalakulások voltak az utóbbi években a Fidesz-kormányok alatt. Ezek átgyűrűztek határon túlra is olyannyira, hogy mára már szinte fontosabb is, hogy mi történik Budapesten, mint az, hogy mi van Bukarestben. Mi a véleménye erről a jelenségről? Mik ennek a szemléletnek a veszélyei?

Az, hogy – bár nincsenek erről statisztikáim, de tudomásom szerint – több támogatás érkezik Erdélybe, és általában a határon túlra, mint azelőtt, egyértelműen jó. Azt gondolom, hogy egy kisebbségben szorult közösségnek ahhoz, hogy tényleg versenyképes legyen, szüksége van erre a többlettámogatásra. Vagyis arra, hogy a román államtól megkapjuk azt, ami nekünk részarányosan jár, illetve hogy az oktatásban legyen pozitív diszkrimináció – kisebb létszámmal is működhessenek osztályok, kisebb példányszámban is kiadhassanak tankönyveket –, de emellett tényleg kell a magyarországi támogatás. Ez jó. Az már más kérdés, hogy mindez egy igazán összehangolt stratégia szerint történik-e. Abból, amit én eddig láttam: hát nem igazán. Sok az esetlegesség, mindemellett pedig egy veszedelmes koncepció is kezd erőre kapni. Mire gondolok? Itt van például a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye. A közvélemény egy része is úgy szemléli ezt az egészet, hogy „nem baj, ha nem megy az állami kereteken belül, akkor Magyarország majd csinál nekünk orvosi egyetemet és ezzel meg is oldódnak majd a problémáink”. Én ennek az egésznek a szakmai vetületéről nem beszélek, és az anyagiról sem, hogy akkor ez most mit jelent. Hanem egyszerűen azt szeretném mondani, hogy annyira ostobák mégsem lehetünk, hogy lemondjunk az állami keretekről, arról  a pénzről, ami a román költségvetésből például a magyar orvosi és gyógyszerészeti képzésre kellene hogy jusson. És ami nem aprópénz, mert ez a képzés nagyon sok pénzbe kerül, azt mindenki sejtheti.

Ahelyett, hogy a magyarországi támogatást a versenyképességünk megteremtéséhez szükséges többletként képzelnénk el, helyettesíteni akarjuk vele azt a pénzt, ami a miénk is a román költségvetésből. Tehát ilyent téren nagy a zavar és veszély is, mert az, amiről beszéltem, nagyon komoly veszélyt jelent. Egy ilyen gondolkodással kiiktathatjuk magunk a romániai közéletből, mert akkor fogunk igazából versenyképtelenné válni, ha még az oktatási rendszerünkből is kihátrálunk. És én erről sem látok vitákat, csak zsigeri dühöket, haragokat meg érzelmeket, de így nem lehet eljutni a megfelelő megoldásokhoz.

Ugyanakkor a magyarországi döntéshozóknak és véleményformálóknak is látniuk kellene, hogy ez a hasznos: politikai és másfajta eszközökkel erősíteni a romániai magyaroknak a romániai intézményrendszerben való befolyását és jelenlétét, és bizonyos értelemben segíteni az integrációjukat. Ezzel párhuzamosan pedig megadni Magyarországról mindent, ami lehetséges – és nemcsak pénzben, hanem információban és tudásban is. Mert például a marosvásárhelyi orvosi egyetemen is az egységes vizsgarendszer kapcsán az volt a vita, hogy ezzel kiiktatják a magyar szakirodalmat és bibliográfiát a vizsgákról. És jogos ez a felvetés, mert az többlettudást jelent, hogy a románok rendelkezésére álló itteni szakirodalom mellett a magyarhoz is hozzá lehet férni.

A másik problémám meg az, hogy Magyarországról jön át a megosztottság, az eszmei konfliktusok, a gyűlölködés. Most már Erdélyben is annyit migránsoznak, mintha látott volna itt valaki legalább egy szál migránst. Tehát a gyűlöletet, a gyűlölködést hamar meg lehet tanulni, úgy látom. És én ezt megint csak veszélyesnek tartom.

A magyarországi politikával kapcsolatosan pedig, említettem már, az a gondom, hogy nekünk erős és tekintélyes Magyarországra van szükségünk a nemzetközi fórumokon. Ebben a pillanatban azonban ez nem így van, nem úgy látom, hogy Magyarország érvényesíteni tudja az akaratát Brüsszelben vagy másutt, főleg Romániával szemben. Miközben sokaknak tetszik, hogy Magyarország nem kertel, nem taktikázik, mert hát mi milyen nagyszerűek vagyunk.

Erre a nagyszerűségre azonban mi az utóbbi száz vagy százötven esztendőben már ráfáztunk néhányszor. Annyi centenáriumozás volt itt körülöttünk, mi is annyit beszéltünk róla, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ebből tanultunk is valamit. 

A címlapfotó forrása: 168ora.hu