Kolbászból volt még a kerítés is – a Partium legnagyobb böllérversenyén jártunk
Több ezer érdeklődő, 20 méteres kolbász, jókedvvel és vidám hangulattal fűszerezett kemény munka, ínycsiklandó „disznóságok”, szebbnél-szebb porták – a Szatmár megyei Mezőfényben szervezett böllérverseny idén is megmozgatta a régiót.
A sváb-magyar Mezőfényre vezetett minden út szombaton (kinek már kora hajnalban, kinek csak úgy délfelé), ahol egy év kényszerszünetet követően idén nyolcadik alkalommal szervezte meg a Szatmár megyei RMDSZ hagyományos Böllérversenyét. Amely az évek során sokkal több lett, mint „egy verseny”, hiszen a megye majd minden településéről érkezett csapatok az eddigi megmérettetések tapasztalatával és rutinjával – minden tekintetben egyre magasabbra helyezett mércével, szebbnél-szebb „portákkal” – igyekeztek megmutatni a vidékükre, településükre jellemző disznótoros szokásokat, elkészíteni a csak rájuk jellemző fűszerezésű-ízvilágú disznóságokat, a böllérek pedig kezük gyorsaságát és a szakmaiságot.
Tisztességes disznóvágáshoz illően, már korán reggel nagy volt a sürgés-forgás a Böllérverseny helyszínén. A rendezvényt Pataki Csaba tanácselnök párszavas köszöntője „nyitott meg”, majd az uniós normáknak megfelelően először kábító-pisztollyal lőtték meg az állatokat és gyors, futószalagszerű szúrásokat követően – összesen 39, kolbászba, hurkába, toroskáposztába és megannyi ínycsiklandó finomságba „kívánkozó” disznónak adták meg a végtisztességet – minden csapat felkapta „zsákmányát”, s kezdetét vette a verseny és a perzselés.
Pár csapat, ragaszkodva a hagyományokhoz, szalmával perzselt, és voltak, akik a sváb hagyományokhoz híven tűzforró vízzel „kopasztották” meg a röfit, de legtöbben a gyorsaságot részesítették előnyben és gázzal perzselték teljesen pőrére az állatot. Természetesen a perzselés műveletével megkezdődött a butykosok körbejárása is, s a február elejéhez képest kimondottan enyhe időben a különböző „kedélyjavító” folyadékok belülről biztosították a jelenlévők kellemes közérzetét – és egyúttal a pálinkazsűrit is munkába állították, hiszen végigkóstolva a 39 csapat fogópálinkáit (melyek között volt 25 éves óság is) kellett dönteniük, melyik is a legfinomabb.
Mire az állatok tisztára csutakolva felkerültek a bontó-rácsra vagy állványra, az üstökben máris forrtak a borok, különlegesebbnél különlegesebb fűszerezéssel, mazsolától citrom- és narancskarikákon át az almaszeletekig. Közben pedig dolgoztak a kések, villanásuk nyomán darabolódtak a húsok, kikanyarítódtak a sonkák, szeletelődtek a karajok és készültek a májas-véres hurkák, a kolbásztekercsek, párolódott a torosba való káposzta – és egyre népesebb számban érkeztek a kíváncsiskodók is.
Kóstolni- és látnivalóban nem volt hiány, hiszen a csapatok nagy hangsúlyt fektettek most is „sátruk” egyedivé tételére. Legtöbb helyen a nagyanyák-nagyapák receptje alapján készülő ételek mellett elődjeik által használt tárgyakat mutattak be (vagy használtak is, mint a szatmárudvariak, akik 1883–ban készült, különleges töltővel töltötték a kolbászt), alakította ki díszes falusi portákat ahol szalmabábuk „köszöntötték” az arra járót; aggattak közel 100 éves falvédőket, terítőket, hímzéseket és kerámiatárgyakat, vagy épp magukra öltöttek honfoglaláskori öltözetet.
Az alaposan próbára tett zsűri pedig fáradhatatlanul járta körbe-körbe a csapatokat, kóstolt, figyelt, kérdezett és pontozott. Nem csak az elkészült ételeket, hanem a műveletek elvégzését, a standok díszítését, a disznóvágási hagyományok bemutatását és a különlegességeket is. Koradélutánra az össze csapat sátrában megsült a kolbász, hurka és csülkös kenyér, elkészült a töltött- és toroskáposzta, feltekeredtek a kolbászkerekek (ki 11, ki 19, ki 20 méteresre tekerítette), fokozódott a jókedv, s nem csak a különféle melegítő-italok hatására, hanem a mezőfényi Fröhlich csoport sváb táncainak, a Rákóczi Kulturális Egyesület magyar népdalainak, valamint a Royal Team, a Bertici Fivérek és Feri meg a Feri mulatós dallamainak köszönhetően is.
A tasnádiak voltak az abszolút győztesek
Nap végén pedig díjtalan nem maradt senki: VIII. Szatmári RMDSZ Böllérverseny abszolút győztese (a szabályok értelmében az a csapat nyert, amely a legtöbb versenyszámban ért el első helyezést) a tasnádi RMDSZ csapata lett, az ezüstérmes-fakanalat a szárazberki Hármashatár Egyesület, a harmadik díjat pedig a legszebb hímzett-virágos kötőben munkálkodó Egri Csillagok kapták. Ám egyetlen csapat sem távozott üres kézzel, hiszen a szigorú, de igazságos zsűri harminc leg-kategóriában hirdetett nyertest.
Mint azt a zsűri két elnöke, Csányi Sándor és Vass Imre magyarországi mesterszakácsok a Maszolnak elmondta, általánosságban nagyon elégedettek voltak a munkafolyamatokkal: „Hagyományos disznóölés és hagyományos elkészítés-fűszerezés tanúi–ízlelői voltunk. Nem volt itt semmiféle modern 'huncutság', a hurkát, kolbászt nem 'bolondították' meg olyan fűszerekkel, ízekkel, amelyeknek nincs is semmi keresnivalójuk bennük. Só, bors, pirospaprika, esetleg köménymag – ennyi kell az igazi magyar kolbászba!” – summázták.
Egyetlen hiányosságot tapasztaltak csak, de mint azt rögtön hozzáteszik, sajnos Magyarországon is ugyanez a helyzet: a fiatalok hiánya a csapatokból. „A 20-30-as korosztályra gondolok, akik lassan már azt sem tudják, hogy is néz ki egy élő, röfögő disznó, nemhogy kolbászt készítsenek, hiszen mindent az üzletekből vásárolnak meg készen. Persze eljön majd az az idő, amikor annyira hiányoznak majd a gyermekkorukban, nagyszüleiknél kóstolt ízek, hogy nekiállnának ők maguk egy kolbászt, hurkát, disznófősajtot megtölteni, szalonnát pácolni, de nem fogják tudni, hogy kezdjenek hozzá, hogyan kell csinálni — és már nem is lesz akitől megkérdezzék” – mondta Vass Imre.
Túl cukros volt a forralt bor
Elégedetten summázták a pálinka-felhozatalt az italzsűri tagjai is – a megversenyeztetett itókák között a birsalmapálinka vitte a prímet a barack, a körte és a szilva mellett, valamint egy különleges zserlicemeggy bitter (versenyen kívül pedig komolyan labdába rúgott a hecserli-pálinka is). Forralt borok tekintetében azonban minden csapat elkövette ugyanazt a hibát – amit szinte mindannyian elkövetünk: 'beédesítjük' az itókát.
„Nem cukros bornak kell lennie, hanem fűszeres forralt bornak! Persze kell bele cukrot tenni, de nem túl sokat, a fűszereknek és a cukornak nem szabad elnyomniuk a bor zamatát, aromáját. Ezt a túlcukrozást minden forralt bort készítő elköveti sajnos és nagyon sokan azt is (főleg vásárokban, de még otthon is), hogy gyenge minőségű bort használnak, gondolván: fűszerekkel, sok cukorral felturbózzák és jó lesz az. Nem lesz jó” – magyarázt Huszti Gyula pálinkakészítő, borszakértő.