Csellót ölelő gyermekké lett a kereszt alatt nyögve görnyedő Czirénei Simon – megértette az ünnep dalát a Golgotán. Nem önszántából vitte oda, ráparancsolták a nehéz deszkákat verejtékes munkától sajgó hátára. Nem értette, miért. Haragudott a Krisztusra, szidta az Istent, hogy pont őt kínozza, pont rá mérte ezt a terhet, ő ezt nem bírja, elhordozhatatlan. Ment mégis, talán mert meglátta az elítélt véres homlokát, gyötört testét, s hogy állnia is nehéz. „Isten ez? Gyenge isten...” - gondolhatta. Talán sajnálni is kezdte, és olyan nagyon nem is bánta már, hogy vállaira nehezül Jézus keresztje.

Amikor egészen eggyé vált már Krisztus a kereszttel, ereiből a vért a fa erezete felitta, s ahogy apja ácsolta egymáshoz a deszkákat, úgy szögezték testvérei remegő kezeit a haláloszlophoz, amikor elsötétült minden, és ketté hasadt a kárpit, csak akkor látta meg Simon: az a kereszt nem a Krisztusé volt. A Simoné volt. Az enyém volt. A tiéd volt. Meghalni sem Neki kellett volna rajta.

Kereszt alatt született Simon, mégsem tudta, milyen terhet cipel, mitől fáj minden lépés, még a tánc mélyén is valami. Nem tudta, hogy keresztet hord a hátán, míg nem jött vele szembe az Igazság. De a kereszt alatt újra megszületett Simon: elvette Krisztus a vétkei súlyát, magával vitte a halálba. Harmadnap felcsendült az élet zenéje. Hallotta ezt, az ünnep dalát, s egyenes háttal ölelte magához és vitte-vitte a szabadság muzsikáját, a cselló-evangéliumot a Krisztus-arcú vándorénekes.