Napjainkra az erdélyi magyar konyhában is polgárjogot nyert a miccs, amit a románok nemzeti eledelüknek tartanak, pedig valójában az egész balkánon fogyasztott, török eredetű finomság.

„Mit kaptunk a rómaiaktól?” – hangzik el a kérdés a Római Birodalom ellen harcoló Júdea Népe Front titkos találkozóján, a Monty Python társulat klasszikus vígjátékában, a Brian életében. A vízvezetéket, vágja rá kapásból az egyik botcsinálta zelóta, majd záporozni kezdenek a válaszok: a csatornázást, az utakat, az öntözést, a gyógyászatot, az oktatást, a bort, a népfürdőket, a közbiztonságot.

Hogy is áll a dolog, ha a kérdést az erdélyi magyarságra és a többségi nemzetre alkalmazzuk, ötlött nemrég az eszembe. Kaptunk mi egyáltalán valami jót a románoktól? Jó ideig semmi kézzel fogható és pozitív nem jutott az eszembe, aztán megszületett bennem a felismerés: Hát a miccset!

A darált húsból készült, ideális esetben rostélyon, parázs felett sütött rudacskákat általában még a mélymagyar érzelmű, a románok iránt túlzott rokonszenvet nem tápláló honfitársaink is előszeretettel fogyasztják, nem zavartatva magukat attól a ténytől, hogy ami a tányérjukon van, az a románok egyik nemzeti eledele.

Van, aki úgy oldja fel a hazafias érzülete és a kulináris ízlése közötti belső ellentmondást, hogy a miccset csevapcsicsának hívja. Ebben az esetben a legmagyarabb erdélyi embernek sem kell labancnak éreznie magát, hiszen horvát ételt eszik, az egykori társországgal szemben pedig nincsenek különösebb történelmi sérelmeink. Igaz ugyan, hogy a szerbek szintén csevapcsicsának vagy csevapcsicsinek nevezik a maguk miccsét, s azért velük sem teng túl a barátság, de a Délvidék mégis csak lényegesen kisebb, mint Erdély.

Egyébként a miccs, bármennyire is magukénak érzik a románok, török eredetű, elnevezése a kebabból származik. Az albánban a kebabból csevap (qebap) lett, amit aztán a szerbek, a horvátok és a bosnyákok egy kicsinyítő képzővel láttak el. Dan Alexe nyelvész, író, filmrendező szerint az étel román elnevezése a szerb csevapcsicsiből ered.

Mustár helyett hagyma

Az ízletes húsrudakat az egész Balkánon készítik, Bulgáriától kezdve, Macedónián át Boszniáig. Bár egyes magyar nyelvű internetes források szerint Romániában fokhagyma-szósszal, muzsdéjjal is fogyasztják, soha nem láttam ilyet, bár rengeteg helyen ettem miccset, regáti piaci kifőzdékben és felkapott bukaresti éttermekben is. Idehaza a miccshez mustár és kenyér dukál, esetleg szalmakrumpli, kés és villa helyett pedig fogpiszkáló.

Mikor a szarajevói bazárban először szolgáltak fel nekem csevapcsicsát, köretként apróra vágott hagymával és túrókrémmel, megütközve, némi rosszallással meredtem a tányérra. Az előítélet indokolatlan volt, a bosnyák kombináció felveszi a versenyt az idehaza megszokottal, sőt. A bosnyák csevapcsicsa, akárcsak a szerb, valamivel fűszeresebb, mint a román miccs, ráadásul vékonyabb is, ezért aztán jobban átsül. A legváltozatosabb módon Albániában készítik és tálalják a miccset, melynek a legtöbb helyen csofte a neve. Tiranában hagymával, paradicsommal és túrókrémmel adták, Beratban ellenben felszeletelt, bazsalikommal meghintett túró volt a körítés. Gjirokaszterben csevapnak hívják, a csofte pedig fasírt jellegű étel, amit mustárral és kenyérrel szolgálnak fel.

Legendák és tények

A románoknak erős a hajlamuk a tényekre nem sokat adó, romantikus történetírásra, ami a miccs esetén is tetten érhető. „A miccs egy kifejezetten román ételspecialitás” – olvasható a Wikipédián románul, a mititei címszó alatt. A szerző elismeri, hogy hasonló készítmények léteznek egy sor más balkáni országban is, de ezektől eltérően a miccsben van szóda-bikarbonát, illetve eltér az alakjuk és a méretük. Ilyen badarságot csak az írhat le, akinek még sosem került szerb vagy bosnyák csevapcsicsi, illetve albán csofte a tányérjára, vagy akinek a meggyőződése felülír bármilyen személyes tapasztalatot.

A hivatalos legenda szerint a miccs az 1880-as évek elején született meg Bukarestben, egy, a Covaci utca 3 szám alatt ma is álló épületben, ahol akkoriban a Három szőlőlevél (Trei foi de viță) nevű vendéglő működött. Az étteremben helyben készítették a kolbászt, s történt egyszer, hogy elfogyott a bél, amibe tölteni kellett volna. Hogy a kolbásztöltelék meg ne romoljon, a leleményes szakács rudacskákat gyúrt belőlük, melyeket rostélyon azon nyomban kisütött. A készítmény népszerűnek bizonyult a vendégek között, ezért aztán az új elkészítési mód állandósult. A termék névadója, tartja a városi legenda, egy korabeli neves szatirikus újságíró, Nae Orășanu volt, a vendéglő törzsvendége. Hogy mindez kitaláció, az egyenesen következik abból, hogy Bukarestben készített, miccs jellegű ételről már 1870-ben említést tett egy francia újságíró, Ulysse de Marsillac. Az azonban tény, hogy a Három szőlőlevél szakácsa Románia képviselőjeként részt vett az 1889-es párizsi világkiállításon, ahol, többek között miccset sütött a látogatóknak.

A miccsben hagyományosan disznó, marha és birkahús is kell legyen, ám napjainkban a nagykereskedelemben leginkább csak disznóból készült kapható.