Napjainkra az erdélyi magyar konyhában is polgárjogot nyert a miccs, amit a románok nemzeti eledelüknek tartanak, pedig valójában az egész balkánon fogyasztott, török eredetű finomság.

„Mit kaptunk a rómaiaktól?” – hangzik el a kérdés a Római Birodalom ellen harcoló Júdea Népe Front titkos találkozóján, a Monty Python társulat klasszikus vígjátékában, a Brian életében. A vízvezetéket, vágja rá kapásból az egyik botcsinálta zelóta, majd záporozni kezdenek a válaszok: a csatornázást, az utakat, az öntözést, a gyógyászatot, az oktatást, a bort, a népfürdőket, a közbiztonságot.Van ahol mustár helyett túrókrémmel, hagymával és paradicsommal tálalják (a szerző felvételei)

Hogy is áll a dolog, ha a kérdést az erdélyi magyarságra és a többségi nemzetre alkalmazzuk, ötlött nemrég az eszembe. Kaptunk mi egyáltalán valami jót a románoktól? Jó ideig semmi kézzel fogható és pozitív nem jutott az eszembe, aztán megszületett bennem a felismerés: Hát a miccset!

A darált húsból készült, ideális esetben rostélyon, parázs felett sütött rudacskákat általában még a mélymagyar érzelmű, a románok iránt túlzott rokonszenvet nem tápláló honfitársaink is előszeretettel fogyasztják, nem zavartatva magukat attól a ténytől, hogy ami a tányérjukon van, az a románok egyik nemzeti eledele.

Van, aki úgy oldja fel a hazafias érzülete és a kulináris ízlése közötti belső ellentmondást, hogy a miccset csevapcsicsának hívja. Ebben az esetben a legmagyarabb erdélyi embernek sem kell labancnak éreznie magát, hiszen horvát ételt eszik, az egykori társországgal szemben pedig nincsenek különösebb történelmi sérelmeink. Igaz ugyan, hogy a szerbek szintén csevapcsicsának vagy csevapcsicsinek nevezik a maguk miccsét, s azért velük sem teng túl a barátság, de a Délvidék mégis csak lényegesen kisebb, mint Erdély.

Egyébként a miccs, bármennyire is magukénak érzik a románok, török eredetű, elnevezése a kebabból származik. Az albánban a kebabból csevap (qebap) lett, amit aztán a szerbek, a horvátok és a bosnyákok egy kicsinyítő képzővel láttak el. Dan Alexe nyelvész, író, filmrendező szerint az étel román elnevezése a szerb csevapcsicsiből ered.Bazsalikomos túróval az albániai Berat óvárosában

Mustár helyett hagyma

Az ízletes húsrudakat az egész Balkánon készítik, Bulgáriától kezdve, Macedónián át Boszniáig. Bár egyes magyar nyelvű internetes források szerint Romániában fokhagyma-szósszal, muzsdéjjal is fogyasztják, soha nem láttam ilyet, bár rengeteg helyen ettem miccset, regáti piaci kifőzdékben és felkapott bukaresti éttermekben is. Idehaza a miccshez mustár és kenyér dukál, esetleg szalmakrumpli, kés és villa helyett pedig fogpiszkáló.

Mikor a szarajevói bazárban először szolgáltak fel nekem csevapcsicsát, köretként apróra vágott hagymával és túrókrémmel, megütközve, némi rosszallással meredtem a tányérra. Az előítélet indokolatlan volt, a bosnyák kombináció felveszi a versenyt az idehaza megszokottal, sőt. A bosnyák csevapcsicsa, akárcsak a szerb, valamivel fűszeresebb, mint a román miccs, ráadásul vékonyabb is, ezért aztán jobban átsül. A legváltozatosabb módon Albániában készítik és tálalják a miccset, melynek a legtöbb helyen csofte a neve. Tiranában hagymával, paradicsommal és túrókrémmel adták, Beratban ellenben felszeletelt, bazsalikommal meghintett túró volt a körítés. Gjirokaszterben csevapnak hívják, a csofte pedig fasírt jellegű étel, amit mustárral és kenyérrel szolgálnak fel.

Legendák és tények

A románoknak erős a hajlamuk a tényekre nem sokat adó, romantikus történetírásra, ami a miccs esetén is tetten érhető. „A miccs egy kifejezetten román ételspecialitás” – olvasható a Wikipédián románul, a mititei címszó alatt. A szerző elismeri, hogy hasonló készítmények léteznek egy sor más balkáni országban is, de ezektől eltérően a miccsben van szóda-bikarbonát, illetve eltér az alakjuk és a méretük. Ilyen badarságot csak az írhat le, akinek még sosem került szerb vagy bosnyák csevapcsicsi, illetve albán csofte a tányérjára, vagy akinek a meggyőződése felülír bármilyen személyes tapasztalatot.Ezek is albán miccsek, bár inkább fasírtra emlékeztetnek

A hivatalos legenda szerint a miccs az 1880-as évek elején született meg Bukarestben, egy, a Covaci utca 3 szám alatt ma is álló épületben, ahol akkoriban a Három szőlőlevél (Trei foi de viță) nevű vendéglő működött. Az étteremben helyben készítették a kolbászt, s történt egyszer, hogy elfogyott a bél, amibe tölteni kellett volna. Hogy a kolbásztöltelék meg ne romoljon, a leleményes szakács rudacskákat gyúrt belőlük, melyeket rostélyon azon nyomban kisütött. A készítmény népszerűnek bizonyult a vendégek között, ezért aztán az új elkészítési mód állandósult. A termék névadója, tartja a városi legenda, egy korabeli neves szatirikus újságíró, Nae Orășanu volt, a vendéglő törzsvendége. Hogy mindez kitaláció, az egyenesen következik abból, hogy Bukarestben készített, miccs jellegű ételről már 1870-ben említést tett egy francia újságíró, Ulysse de Marsillac. Az azonban tény, hogy a Három szőlőlevél szakácsa Románia képviselőjeként részt vett az 1889-es párizsi világkiállításon, ahol, többek között miccset sütött a látogatóknak.

A miccsben hagyományosan disznó, marha és birkahús is kell legyen, ám napjainkban a nagykereskedelemben leginkább csak disznóból készült kapható.