Uraim, töredelmesen bevallom, tévedtem! Persze, bölcsen hallgathatnék is, akár ama bizonyos kvintesszencia a fűben vagy sorolhatnám mentségeimet – kinek nincsenek? –, de nem teszem, hiszen nem vagyok sem politikus, sem vaskalapos szülő, esetleg sarokba szorított, régivágású tanár. Tévedéseimet, ha nem is büszkén, de vállalom.

Nyolcvan véleménycikk után, kicsit belenéztem az írásaimmal kapcsolatos Facebook véleményekbe. Nahát! Nem mondom, hogy bár ne tettem volna! Az FB ellen sem fogok kikelni, mint egy hajdani, sértetten dohogó kolléga, hogy aztán kiderüljön, szépen viruló FB-fiókja van az illetőnek, legalább négyezer baráttal. Én már sok éve kiléptem a Facebookról, és még azt sem állítom, hogy soha nem térek oda vissza. Ki tudja? Mert nagyon jó, ha vannak visszajelzések, vagy feed back-ek, ahogy a székely mondja.

Imitt-amott bizony csúnyán rámpirítanak A butaság dicsérete című írásomban az ördög vagy a keresztanyja, esetleg a mesterséges intelligencia sugallatára, balszerencsémre hosszúval írtam a címben a rövid i betűt, ami azonnal alkalmat teremtett egy nyelvhelyességi keresztes vitéznek, hogy hibámat lándzsája hegyére tűzve a világnak felmutassa: ecce homunculus lássátok feleim, ez az ember(ke) hosszúval írta azt, amit röviden illik – elvégre a helyesírás is csak konvenció akár az etikett. Kedves uram! Igaza van! Hamut szórok a fejemre – remélem értékeli, hogy röviddel írtam a hamu-t – és egyetértek Önnel abban, hogy a méret – hosszú vagy rövid – igenis számít, ha máshol nem is (?), a magyar helyesírásban biztosan. Édes anyanyelvünkben bizony nem lehet a pont, pont, vesszőcskékkel felelőtlenül játszadozni, hiszen köztudott, hogy a szárhegyiek becsülete is csak egy ékezeten múlik! Ön dicséretet érdemel, hogy éles szemével a tévedést kiszúrta, melyet sem én, sem a számítógépes program és a korrektor sem vett észre. Gratulálok! A hibát később helyesbítették.

Másik kapitális tévedésemre másvalaki hívja fel fejcsóválva a tisztelt olvasóközönség figyelmét, miszerint Graham Greene-t Greene-nek és nem Green-nek írják. Politikusoknak való duma lenne részemről, ha most mentegetőznék, hogy húsz éve járt utoljára Graham Greene kötet a kezemben, nem számít! Milyen jó lett volna, ha a korrektor vizsla tekintetén fennakad a hiba, hiszen azért fizetik őt, hogy kegyetlenül irtson és gyomláljon, egyetlen vesszőhibának vagy pontatlanságnak se kegyelmezzen. Mindez nem számít, nincs mentség: amit leír az ember, írja le helyesen, pontosan. Még akkor is, ha a nyomda ördöge később néha átírja a szöveget, és az ember olyankor is hibázik mikor nem hibás. Uraim, köszönöm észrevételeiket!

Ha már körülnéztem az FB-n a pont, pont, vesszőcske jogosan szőrszálhasogató játéka mellett a jó és szép dolgokat is észrevettem, és rácsodálkoztam, hogy egyik-másik írásom élénk érdeklődést keltett, mások pedig heves kommentcsatát eredményeztek. Akinek tetszik egy írás az egyszerűen hallgat vagy lájkol, akinek pedig nagyon nem, az komment(ek)ben átkozódik. Furcsa dolog ez: az emberek valahogy mindig könnyebben megtalálják a szitok-, mint a dicsérő szavakat. Így lettem én (is) bértollnok, máshol pedig leszekusoznak – sírjak vagy kacagjak?  – vagy ugyanazt eufemizálva, SRI-s ügynök, mi több volt aki a CIA kötelékében képzelt el engem. Kedves Önöktől, hogy ilyen szép állások elfoglalására tartanak engem alkalmasnak, de sajnálattal közlöm, hogy kenyérkereső állásaim mind társadalmi státusukban, mind fizetésükben sokkal szerényebbek azoknál, melyekkel egyesek „megtisztelnek” engem. Hogy mégsem megyek a kék Dunának – itt folyik a házam közelében – azért van, mert szerencsére írásaimról szép számmal olvasni kedvező véleményt is, sőt olyat is, mely egyenesen védelmébe vesz. Ez különösen jólesik, mert általában nem vagyok ilyen gesztusokkal elkényeztetve.

Két hibát vettek észre kritikusaim, de magam mondom, bizony több is van. Sajnos. Van amit elnézek vagy félregépelek pedig tudom, hogy kétszer is rá kellene nézni az olyan szavakra, mint például a venkatanarasimharajuvaripeta indiai vasútállomás, vagy az egyik 19. századi madagaszkári király – Andrianampoinimerina – neve…

Félretéve a tréfát: hiszem, hogy minden újságíró, minden újságolvasó elvárása, hogy minél kevesebb cenzúrát, annál több korrektúrát kívánjon meg a sajtótól. Mindenkinek szüksége van egy kis segítségre.