Nem feltétlenül jutnak el a nagyközönséghez a hazai nyomorultakról szóló történetek, mert valami mindig történik az uraink háza táján – teszem azt, köhög a királynő, vagy megsértődik valamelyik celeb a másikra –, ami miatt nem jut rájuk energia.

Miközben ezzel szórakoztatnak minket, és úgy aggódunk őfelsége méltóságának, a magasságos tiszteletreméltó Erzsi néninek egészségéért, mintha saját nagyanyánk volna, vagy annyira érdekfeszítőnek találjuk random influenszer termékbemutatóját, mint egy Attenborough-dokumentumfilmet, azért zajlik az élet. A bukaresti Drumul Taberei negyedi eset jól illusztrálja, hogy micsoda bűzt is hagy maga után ez az élet.

No, nem arra gondolok, amire a kényes középosztály. Az 59 éves Viorel Cumpănașu egy szegényes viskóban él családjával, köréje pedig új házak meg lépcsőház is épületk az utóbbi időszakban. A fő panasz: kinti mellékhelyisége van, annak pedig szaga. Istenem, tragédia.

Persze felmerülnek komoly problémák is: például, hogy a városrendezésnek a neoliberális rémálomban nincs helye, mindenki oda épít és úgy, ahogy akar. A piac dönt, nem az emberek által megbízott politika (viszont mindig az utóbbi viszi el a balhét, és ez ahányszor megtörténik, annyiszor erősödik a piac hatalma).

Vissza a szagokhoz: Viorel felesége, Florina takarít, és hogy kiegészítsék a fizetésüket, műanyag palackokat adnak le rendszeresen. Viorel hegesztő volt a múlt rendszerben, ezért a látása is meggyengült, Florina varrónő volt. Várják a nyugdíjazást, hogy stabilizálódjon a nyomoruk. Miközben köréjük emelkedik egy jobb módú réteg, nekik nincs lehetőségük arra, hogy felemelkedjenek – viszont egyre többeket zavarnak a jelenlétükkel (de vannak, akik szerencsére segítenek).

„Segítséget” is kaptak volna: egy mellékhelyiséget az udvar elé – de nem kérték, mert szégyelltek volna oda járni, mások előtt (ki nem?).

A következő lépés különösen aggasztó. A rendőrség – pontosabban: a középosztály vagyonőreként működő „rendőrség” – meglátogatta a házaspárt, és látván a nyomorukat, jobb megoldást nem talált, minthogy kiszabjon 500 lej büntetést azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem fizetik ki, a duplájára emeli. Humánus.

A városrész „polgármestere” emelte a tétet: ha nem igazolják, hogy övék a házikó, kilakoltathatják őket. Az ingatlant egy már elhunyt személytől örökölték, az iratok nincsenek meg.

Ha bizonyítják, hogy övék a ház és rászorulók, akkor elméletben segíthetnék őket, például vízhálózat és csatornázás bevezetésével, de a „polgármester” úgy véli, inkább el kellene menni dolgozniuk, van rá lehetőség (nincs).

Irina Zamfirescu antropológusnak igaza van: ezeket az embereket lassan kitaszítják a város szélére, nem is kérdezték meg a véleményüket arról a lépcsőházról, amit melléjük húztak fel, nem is feltétlenül vannak tisztában a saját jogaikkal (tegyük hozzá: nem mintha sokat számítana).

Ezt a történetet meg lehet szorozni pár százezerrel vagy millióval. És éppen ezért nem beszélünk róla, mert egyre több ember kerül ki a városszélekre és vidékre. A bűz nem érheti el a kényes orrokat, hát messzire dobjuk ki a forrását. Ahogy Kolozsváron is a Patarét nem képezi a városimázs részét, az embereket kidobják a szemétdomb mellé, ha nem hasznosak már a tőkének, úgy ez országos jelenség (és persze, globális).

Bűz tehát van, két forrásból is: egyrészt a hátrahagyottaktól. Másrészt: fejétől a halnak.

Az előbbieken segítsünk. Az utóbbinak fejvesztve kellene menekülnie.

(Címlapfotó: pressone.ro)