Ha egy újságíró megsérti a szakmai etikai szabályokat, annak megvannak a maga következményei. Ha valaki úgy véli, hogy megsértették a személyiségi jogait, rendelkezésére állnak a törvényes jogorvoslati lehetőségek. De az államfő nem sajtóetikai bizottság és nem becsületbíróság. És főleg nem olyan mindenható intézményvezető, aki személyes sérelmei alapján eldöntheti, melyik újságírónak szabad végeznie a munkáját.

Napok óta azon dohogok, hogy milyen különös módon értelmezik egyesek Romániában a demokráciát, a sajtószabadságot és a jogállamiságot. Különösen azok, akiknek hivatalból kellene őrködniük mindezek fölött.

Történt ugyanis, hogy Nicușor Dan román államfő november 10-én közölte Ovidiu Vanghele oknyomozó újságíróval: a mandátuma hátralévő részében nem kívánatos személy a Cotroceni-palota sajtótájékoztatóin. Az indoklás meglehetősen egyszerű: az újságíró korábban sértő kifejezésekkel illette az államfőt. Az elnök ezért utasítást adott a kitiltására, amelyet – saját szavai szerint – túlságosan elnéző munkatársai nem hajtottak végre.

Micsoda fegyelmezetlenség! A beosztottak nem értették meg, hogy a demokratikus elnöki intézmény vezetőjének személyes sértettsége fontosabb lett, mint maga a demokrácia.

Mielőtt bárki a szokásos politikai lövészárkok valamelyikébe vetné magát, tisztázzunk valamit. Egyáltalán nem gondolom, hogy Ovidiu Vanghele megnyilvánulásai feltétlenül védhetők lennének szakmai-etikai szempontból. Sőt!

Az újságírói hivatásnak ugyanis vannak szabályai. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) etikai kódexe például világosan rögzíti, hogy az újságírónak a közélet szereplőjeként és a nyilvánosság alakítójaként tiszteletben kell tartania az emberi és a személyiségi jogokat. Az újságírói etika nem merül ki abban, hogy amit leírok, az tényszerűen igaz is legyen. Abba az is beletartozik, hogyan írom le, milyen szándékkal teszem közzé, és miként viszonyulok ahhoz az emberhez, akiről írok.

A MÚRE etikai szabályzata egyébként nagyon is helyesen azt is egyértelművé teszi, hogy az újságírónak a nyilvánosság előtt tanúsított magatartásáért felelősséget kell vállalnia. A szakmai normák nem szűnnek meg akkor, amikor az ember kilép a szerkesztőség ajtaján, hazamegy és mondjuk a saját Facebook-oldalán kezdi el osztani az észt. A közösségimédia-bejegyzések közlése sem valamiféle erkölcsi szabályoktól mentes vadnyugat.

Az újságíró nem bújhat a sajtószabadság mögé, amikor személyeskedik, becsmérel vagy öncélúan sérteget. A kritika lehet kemény, metsző, kíméletlen, sőt akár maróan gúnyos is, de a szakmai hitelességnek nem feltétele a közönségesség. Éppen ellenkezőleg! Sokszor az teszi igazán erőssé a kritikát, hogy nincs szüksége rá.

Éppen ezért nem kívánom Vanghele valamennyi kijelentését mentegetni. Sem a stílusát, sem a szóhasználatát nem tartom követendő példának. Csakhogy itt jön az a bizonyos „de”.

Az újságíró szakmai-etikai felelőssége és az államfő jogi, alkotmányos felelőssége két különálló történet, és az egyiket nem lehet a másikkal helyettesíteni.

Ha egy újságíró megsérti a szakmai etikai szabályokat, annak megvannak a maga következményei. Léteznek szakmai szervezetek, etikai testületek, becsületbíróságok. Ha pedig valaki úgy véli, hogy megsértették a személyiségi jogait, rendelkezésére állnak a törvényes jogorvoslati lehetőségek. De az államfő sem nem sajtóetikai bizottság, sem nem becsületbíróság. És főleg nem olyan mindenható intézményvezető, aki személyes sérelmei alapján eldöntheti, melyik újságírónak szabad végeznie a munkáját.

Romániában ugyanis létezik egy 544/2001-es törvény a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférésről. Ennek 18. cikkelye meglehetősen világosan fogalmaz: a hatóságoknak megkülönböztetés nélkül kell biztosítaniuk az újságírók akkreditációját, annak megtagadása vagy visszavonása pedig csak olyan magatartás miatt lehetséges, amely akadályozza az intézmény rendes működését. A törvény kifejezetten kizárja, hogy az újságíró véleménye szolgáljon ilyen intézkedés alapjául.

Magyarán: attól, hogy egy újságíró sértő véleményt fogalmazott meg az elnökről, az elnök még nem tilthatja ki önkényesen a sajtótájékoztatóiról. Nem azért, mert az újságíró mindent megengedhet magának, hanem azért, mert az elnök sem teheti ezt meg.

Van azonban még valami, ami ebben a helyzetben kiemelten figyelemre méltó. Vanghele a november 10-i ominózus sajtótájékoztatón nem az elnök magánéletében turkált, nem őt vagy a családját sértegette, nem is valamiféle személyes bosszúhadjáratot folytatott a kérdésével. A legfőbb ügyész egyik, a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban leadott szavazatáról érdeklődött, és arról, hogy az összeegyeztethető-e az államfő által korábban meghirdetett igazságügyi reformmal. Ez pedig – akár tetszik az elnöknek, akár nem – közérdekű kérdés.

És ahelyett, hogy érdemben válaszolt volna, az államfő közölte az újságíróval, hogy többé nem tehet fel neki kérdéseket a mandátuma alatt. Hát nem csodálatos? A kérdés az igazságszolgáltatás működésére vonatkozott, a válasz pedig egy újságíró elhallgattatására irányuló elnöki utasítás lett.

Persze lehet azzal érvelni, hogy az államfőnek is van emberi méltósága. Természetesen van. Ugyanolyan emberi méltósága van, mint bárki másnak, és azt neki is joga van megvédeni. Ugyanakkor az emberi méltóság védelme nem azonos a közhatalmi jogosítványok személyes elégtételre való felhasználásával.

Az elnöki tisztség nem jár együtt azzal a kiváltsággal, hogy viselőjének ne kelljen elbírnia a kellemetlen, esetenként sértő véleményeket. A közszereplőknek természetesen joguk van az emberi méltóságukhoz, ám a közügyekben megfogalmazott kritikával szemben nagyobb tűrési kötelezettség terheli őket.

A Cotroceni-palota pedig nem Nicușor Dan nappalija. Az elnöki sajtótájékoztató nem baráti összejövetel, ahol a házigazda eldöntheti, kit kedvel eléggé ahhoz, hogy szóba álljon vele. Az államfő nem vendégül látja az újságírókat, hanem a nyilvánosság előtt számol el a tevékenységével.

A sajtónak pedig a nyilvánosságot kell szolgálnia és elsősorban az olvasóit kell képviselnie.

És ez a lényeg.

Ezért is különösen fontos, hogy az újságírók maguk is komolyan vegyék a hivatásuk etikai szabályait. Mert a hitelesség nem jár automatikusan a sajtóigazolvánnyal. A hitelességért naponta meg kell dolgozni, és nagyon könnyű elveszíteni.

Ugyanennyire fontos, hogy az etikai szabályokat ne használhassa fel a politikai hatalom ürügyként a kritikus újságírók kiszorítására. Mert akkor a szakmai felelősségre hivatkozásból pillanatok alatt politikai fegyver lesz, a sajtószabadságból pedig olyan kiváltság, amelyet a hatalom tetszése szerint osztogat vagy éppen von vissza.

Az igazán veszélyes ebben a történetben nem is az, hogy egy elnök megsértődött. Ilyesmi megesik. Az elnök is ember, még ha olykor láthatóan nehezére esik is elfogadni, hogy másoknak szintén joguk van véleményt formálni róla.

A veszélyes az, hogy a sértettségből intézkedés lett. Hogy a személyes ellenszenv megjelent a közhatalom gyakorlásában. Hogy egy demokratikusan megválasztott államfő a saját tekintélyét láthatóan fontosabbnak tartotta egy demokratikus intézmény működésének alapelveinél.

És ettől kezdve a kérdés már régen nem Ovidiu Vanghele modoráról szól.

A demokrácia nem attól demokrácia, hogy választásokat rendeznek, és az államfő szép beszédeket mond a jogállamiságról, hanem attól, hogy a hatalom képviselői akkor is betartják a szabályokat, amikor azok kényelmetlenek számukra.

Az újságírónak kötelessége etikusan viselkedni. Az államfőnek kötelessége törvényesen eljárni. Egyikük hibája sem menti fel a másikat a saját felelőssége alól.

Apróságnak tűnik, de igencsak jelentős további részlet: az újságíró kérdésétől nem lesz kisebb az elnöki tekintélye, attól viszont igen, ha a válasz helyett ajtót mutat a kérdezőnek.

Egy magabiztos államfő válaszol a kellemetlen kérdésekre. Nicușor Dan pedig…