Sokan ábrándoznak arról, vajon milyen érzés lenne örökké élni, és közben látni, hogyan változik a világ.

Az ember szinte mindent megtenne azért, hogy minél tovább éljen, hiszen szeretné látni felnőni a gyerekeit, unokáit. Megtenne mindent, de nem tesz meg, hiszen a káros szenvedélyek csapdájába esik, s noha tudja, hogy a nikotin, a koffein, az alkohol, a cukor megrövidíti az életet, nem hiszi el. Így gondolkodik saját haláláról is. Tudja, hogy meg fog történni, de nem hiszi el, hogy vele. Talán ez a lélek védekezése a letaglózó kétségbeesés ellen.

Van, aki azt az elméletét népszerűsíti, hogy kétszáz éven belül olyan fejlett lesz az emberi technológia, és az emberek annyira egybeolvadnak a technikával, hogy „istenszerű kiborgokká” fejlődnek. Yuval Noah Harari, az izraeli Héber Egyetem történésze és írója úgy véli, hogy alig néhány évszázadra vagyunk attól, hogy a technikát felhasználjuk akár a halál elkerülésére is.

„A valóságban az ember nem azért hal meg, mert egy csuklyás alak megérinti a vállát, vagy mert isten így rendeli, és nem is azért, mert a halandóság valami kozmikus terv része. Az emberek mindig valamilyen technikai hiba miatt halnak meg. A szív nem pumpálja tovább a vért. Valamelyik főartériát eltömítik a zsírlerakódások. Rákos sejtek burjánzanak el a májban. Kórokozók burjánzanak el a tüdőben. És mi okozza ezeket a technikai problémákat? A szív azért nem pumpálja tovább a vért, mert nem jut elegendő oxigénhez. A rákos sejtek azért burjánzanak el, mert egy véletlen genetikai mutáció átírta az utasításokat. A kórokozók azért kerülnek a tüdőnkbe, mert valaki ránk tüsszentett a metrón. Nincs ebben semmi metafizikai. Ezek tisztán technikai problémák. És a technikai problémákra mindig vannak technikai megoldások” – érvel a Homo Deus megjelenése mellett Harari.

A vég nélküli élet azonban előreláthatóan unalmas lenne. Minden, ami értelmessé teszi az életet, értékét veszítené, ez a határtalan lét messze esne attól, amit az emberiség az öröklétről vala is gondolt.  

Olvasom, hogy a tudósok megvizsgálták és kiderítették, a napokban közzé is tették, hogy maximum hány éves koráig élhet el az ember.

Az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás és a jókedv életet nyújt, de így is van egy bizonyos életkor, amit már nem igazán tudunk átlépni. Hacsak nem válunk kiborgokká.

Manapság már az is szerencsésnek mondhatja magát, aki megéri a 70 évet, a szép kort, de a tudósok szerint ez nagyon messze van attól, ami a maximum életkort jelentheti egy ember számára. (Persze teljesen egyénfüggő, hogy hogyan hat ránk az öregedés, hiszen vannak, akik már 40 évesen szinte „roncsnak” érzik magukat, és olyanok is akadnak, akik 80 esztendősen még reggelente futnak több kilométert.)

Egy holland kutatásból kiderült, hogy a férfiak elvileg legtöbb 114, a nők pedig 115 évig élhetnek, feltéve hogy odafigyelnek magukra, az egészségükre. Úgy tűnik mintha a 114–115 éves határ lenne az emberi élethossz plafonja. A kutatók óvatosan megjegyzik, hogy bárki kitűzheti magának célul, hogy tovább éljen, és meghazudtolja ezt a kutatást.

De talán értelmesebb cél lenne felhívni az emberek figyelmét arra, hogy életükkel igyekezzenek bizonyítani azt, hogy van élet a halál előtt. És érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy a földi öröklét nem lúgozná-e ki az élet hősiességét, nem oldaná-e fel a létezés moralitását, nem oszlatná-e el az örök élet ígéretét, amely nélkül mindennapjaink tragikumba fulladnának.

Az orvosok, biológusok, genetikusok természetesen kutathatnák tovább, hogyan lehet megnyújtani a század évnyi élet határát úgy, hogy lelkes ember maradjon az ember.

A társadalomtudósok, politikusok dolga lenne Életté változtatni a létet, hogy ne koldusszegényekre és krőzusokra, ne rabszolgákra és rabszolgatartókra, áldozatokra és gyilkosokra oszoljon az emberiség.

Hogy hogyan lehetne elérni ezt, fontosabb felfedezés lenne, mint túlélni korunk legvégsőbb határát.

(Kép forrása: Vintage Publishing House)