Múlt heti cikkem miatt egyik kritikusom tanítóbácsis szigorral intett meg, hogy az őshonos kisebbségeket nem illik összekeverni a friss bevándorlókkal. Ez manapság valóban nem úzus. Azzal próbálunk kisebbségi jogainknak érvényt szerezni, hogy tagadunk minden azonosságot, sőt hasonlóságot is az utóbbiakkal.

A probléma csak az, hogy a „friss” terminus – mint minden mennyiségi aspektust is implikáló fogalom – relatív. Az immár három vagy négy generációs német–török állampolgár alig kevésbé friss, mint az 1700-as évek végén Magyarország területére telepített, s a II. világháborút követő években erőszakkal kitelepített svábok voltak.

Harminc éves generációkban számolva az emberiség legalább ötezer éves, írásos adatokkal dokumentálható történetéhez (például Európa tényleges őslakosaihoz, a baszkokhoz, keltákhoz, albánokhoz viszonyítva) mi, magyarok is meglehetősen friss bevándorlók vagyunk.  De még a latinoktól vagy a görögöktől is legalább akkora időtáv választ el bennünket, mint a németországi török bevándorlókat tőlünk.

Történelmi léptékkel mérve tehát a különbségek elenyészők, arról nem is beszélve, hogy a friss bevándorlók egy idő után maguk is mind őshonosabbakká válnak, ahogyan Európa minden manapság annak számító népessége is „tette”.

Ez a különbségtétel tehát irreleváns.

Van viszont egy másik különbség, mely korántsem az. Mi „őshonos” kisebbségek – legalábbis itt, minálunk Kelet-közép Európában – semmiféle kézzelfogható eszközzel nem rendelkezünk, hogy kisebbségi identitásunkat hosszabb távon megőrizhessük azaz, hogy hatékonyan ellenállhassunk a többség nyíltan agresszív asszimilációs törekvéseinek.

Egyetlen példa. Gernot Erler, aki 2014 és 2018 közt – tehát az orosz–ukrán kapcsolatok végleges megromlásának éveiben – a Német Szövetségi Kormányzat (a Bundesregierung) Oroszország-megbízottja volt Világrend a Nyugat nélkül? Európa Oroszország, Kína és Amerika közt című frissen megjelent könyvében beszámol egyik orosz barátjával folytatott párbeszédkísérletéről, mely végülis kudarcba fúlt. Orosz partnere azzal próbálta a Nyugat szemében világbotránynak tekintett Krím-félszigeti népszavazást, s az azt követő „nemzetegyesítést” indokolni, hogy az valójában ugyanolyan „újraegyesítés” volt, mint Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítése. A német újraegyesítést az oroszok a 90-es évek elején nem csak üdvözölték, de maguk segítették elő, joggal várhatták volna el tehát, hogy a Krím dolgában a németek is melléjük állnak. Hiszen a Krím is mindig Oroszország része volt (legalábbis Ukrajnáé soha), mint a keleti tartományok Németországéi. A félszigetet a szovjet diktátor, egykor Sztálin egyik legközvetlenebb munkatársa, Nyikita Hruscsov ajándékozta – egyfajta születésnapi ajándékként – az akkori szovjet tagköztársaságnak, Ukrajnának (mely egyben szülőhazája is volt). „A népszavazás ezt a jogtalanságot tette jóvá.”

Erlert az érv meghökkentette, hiszen 1975-ben a Szovjetunió által is aláírt Helsinki Záróokmányban explicite is szerepelt a határok megváltoztathatatlanságának elve. A Krím elcsatolásával és a kelet-ukrajnai „szeparatisták” támogatásával Oroszország („egyedüliként Európában”) ezt a szabályt szegte meg. A megbotránkozást követően az az érv, hogy a Helsinki Záróokmány aláírása óta, Oroszország önként lemondott úgynevezett tagköztársaságairól, hogy széthullott Jugoszlávia, Csehszlovákia is, sőt Koszovó amerikai támogatással a maradék Szerbiából is kivált, Erler szemében a Krím Ukrajnától való elszakadását és Oroszországgal való egyesülését nem érinti, már szóba sem jöhetett. Erlert – mint az euro-atlanti politikával karrierje révén is összefonódott politikust – az effajta érvek aligha győzhették volna meg. Úgy tekintette, hogy Oroszország olyan vörös vonalat lépett át, melynek átlépéséhez –  a hivatalos nyugati álláspont szerint – rajta kívül senki más „nem vette magának a bátorságot”.

Azt persze Erler is elismeri, hogy „a Maidanon lezajlott eseménysorozat, azaz a 2013–214-es állampolgári tiltakozás nem volt egyéb mint egy Washington által támogatott, és levezényelt »alulról jövő« Regime Change. Ennek célja pedig nem csupán az oroszpárti kormány megdöntése volt, de arról is meg kellett volna győznie az orosz ellenzéket, hogy egy hasonló kísérlet Oroszországban is működőképesnek bizonyulhat. S ezzel a Nyugat maga is kétszeresen átlépett egy vörös vonalat.”

Ami azonban továbbra is megdöbbentő, az az, hogy Erler a fasizmussal határos ukrán nacionalizmusról nem ejt egy szót sem, arról a nyelvtörvényről, mely a több tíz milliós orosz kisebbséget is megfosztja anyanyelve nyilvános használatának jogától, a kisebbségi oktatás lehetőségétől.

Ne feledjük, Erler egy „barátjával” beszélget, akit némi empátia is megilletne. Ilyesmiről azonban szó sem lehet. Erler inkább elfogadja a tényt, hogy „orosz barátommal nem tudok többé szót érteni”, semmint megpróbálná az ő szempontjait is tárgyilagosan végiggondolni. (Maga a könyv egészében jóval bonyolultabb érvrendszert vonultat fel, s a Nyugat és Oroszország közti elidegenedés felszámolása mellett érvel.)

Erler kisebbségi kérdésekben megnyilvánuló érzéketlensége érthető. Német szempontból ugyanis a világ legtermészetesebb dolga, hogy az állampolgár beszélje az „állam nyelvét”, saját nyelvéhez azonban legfeljebb idegen nyelvként ragaszkodhasson. Pedig Ukrajna orosz népessége kétséget kizáróan őshonos népesség, legalábbis túlnyomó többségében. Ezért aztán a Nyugattól – őshonos kisebbségek gyanánt – gyakorlatilag semmit sem várhatunk. Mi sem. Nekünk ugyanis, ha csak a demokrácia, a népek közti egyenlőség, a nyelvi-kulturális méltányosság kiüresedett, következésként teljesen hasznavehetetlen szólamaitól eltekintünk, semmi adu nincs a kezünkben…

A „friss” bevándorlók azonban súlyos adu ászokkal rendelkeznek. A Nyugati államok rájuk vannak szorulva, a szó szoros értelmében gazdasági-társadalmi létük függ a bevándorlástól. Ráadásul a posztmodern ideológiák által aláásott, sőt megtagadott nyugati identitásokkal szemben a bevándorlóknak szilárd nyelvi-kulturális identitásuk, s nem utolsó sorban mélyen átélt hitük van, melyhez ragaszkodhatnak, és alig fér hozzá kétség, hogy ragaszkodni is fognak.

Ha az integrációnak becézett asszimiláció nem fog működni – és mitől működne, hiszen egy bizonytalan identitású közösség aligha asszimilálhat egy magabiztos, erős identitású közösséget – előbb-utóbb ők is a mi követeléseinkkel analóg igényekkel fognak előállni. És nekik már van esélyük a sikerre. Befogadó államaikat, ha azok egyáltalán képesek lesznek megvédelmezni önmagukat, a szó tulajdonképpeni értelmében vett többnemzetiségű államokká alakíthatják át, melyekben a többség és a kisebbség békésen, véres konfliktusok nélkül megférhet egymás mellett. Az autonómiák rendszere (mely az úgynevezett no go zónák formájában máris körvonalazódik) e pillanatban még csak a bevándorlók érdeke lenne, de előbb-utóbb a kisebbségbe süllyedő befogadók létérdekévé válhat. S akkor majd – a saját érdekükben –lesznek kénytelenek kiállni mellettünk is. Ha nem teszik, az eltűnés kockázatával kell szembe kell nézniük …

Az a feltevés, hogy a mi ügyünk merőben különbözik a bevándorlókétól súlyos félreértés. Azok a folyamatok ugyanis, melyeket fentebb feltételeztem, ha beindulnak, akár meghökkentően rövid idő alatt egyfajta partszakadásként is bekövetkezhetnek.

Ha addig sikerül megmaradnunk, talán marad esélyünk a fennmaradásra is.