Jóformán elsikkadt a napi hírfluxusban az április 19-én közzétett információ, miszerint az ETA (Baszk Haza és Szabadság) terrorszervezet 59 évvel a megalakulása után várhatóan május ötödikén bejelenti feloszlását. Fellélegezhet Madrid és Párizs (mert az ETA Nagy Baszkföld megteremtését tűzte annak idején zászlajára, és ez a terv a dél-nyugat franciaországi baszkokat is érintette, aktivizálta), de megnyugodhat a tartomány lakossága is: ugyanis az ETA 1969-ben kezdett fegyveres akciói a hivatalos adatok szerint összesen 858 emberéletet követeltek és több ezer sebesülést okoztak. A szervezetnek jelenleg 281 tagja ül spanyol, francia és portugál börtönökben.

A döntés valójában egy folyamat következménye (vagy köztes stációja); fennállása óta az ETA négy ízben hirdetett tűzszünetet, de mindeniket megszegte. A legutóbbi, ötödik fegyvernyugvás (2011. október 20.) bejelentése óta nem követett el erőszakos cselekményeket, tavaly áprilisban pedig újabb lépésként átadta franciaországi fegyverraktárainak jegyzékét a hatóságoknak: a 12 titkos lelőhelyen 3,5 tonnányi arzenált találtak a francia rendőrség és ügyészség illetékesei. A múlt pénteken kiadott közleményben az ETA vezetősége elismerte felelősségét, és bocsánatot kért az „okozott károkért”. A baszk sajtónak eljuttatott üzenetben a többi között ez áll: „Tudatában vagyunk annak, hogy a fegyveres harc eme hosszú időszakában sok fájdalmat okoztunk [...]. Tiszteletet kívánunk mutatni a halottak, sebesültek és más áldozatok felé [...]. Igazán sajnáljuk.” Megjegyzendő, hogy az ETA merényletek nagyrészt spanyol hatósági személyek, rendőrök, kormányhivatalnokok vagy cégkirendeltségek alkalmazottai ellen irányultak.

A reakciók zöme pozitív, ám vannak baszkföldi politikai tényezők, köztük az autonóm kormány, amelyek fenntartásokkal fogadták a hírt. A terrorizmus áldozatainak szövetsége (AVT) közleményében újabb stratégiai lépésnek tartja az ETA döntését, és kifogásolta, hogy a terrorszervezet nem gyakorolt önkritikát, és csak azoktól az áldozatoktól kért bocsánatot, akik nem vettek részt közvetlenül a konfliktusban. A szervezet az egyéni felelősségvállalást is hiányolta, amely hozzájárulhatna a mintegy 224 – még megoldatlan – támadás feltárásához. Mindezek dacára nem túlzás azt állítani, hogy történelmi pillanat küszöbén állunk: a feloszlatás kérdését ugyanis egy belső szavazás döntötte el, és ebben a még bebörtönzött ETA tagok egy része is a fegyveres küzdelem végleges feladását sürgette. Ugyanakkor többször is cáfolták, hogy a döntés háttéralku eredménye lenne, miszerint a bezárt terroristák szabadon bocsátása lenne a feloszlatás ellentételezése. (Egyes értesülések szerint a földalatti szervezetnek már alig harmincfősre zsugorodott az aktív tagsága).

Többrendbéli üzenete van az ETA-közleménynek: beismerése annak a ténynek, hogy erőszakkal nem lehet érdemben előrelépni a baszk önrendelkezés kiteljesítése terén, és hogy ebben a küzdelemben – bár a katalán fejlemények egyelőre nem ezt igazolják – kizárólag a politikai küzdelem eszköztárát kell bevetni. A másik olvasat szerint vannak periódusok, amikor az egyébként soha sem indokolt erőszak-cselekményeket kikényszerítik a körülmények.

Ne feledjük, hogy az ETA alapításakor a Franco diktatúra javában dúlt, a rendszer katalán és baszk-ellenessége pedig explicit formában nyilvánult meg. Ettől függetlenül téves lenne azt feltételezni, hogy a baszk társadalomban széleskörű lenne az ETA-szimpatizánsok tábora. A függetlenségpárti és a spanyol hatóságok által 2003-ban törvényen kívül helyezett Batasunát az ETA politikai szárnyaként szokták emlegetni, gyakran (és némileg elnagyoltan) analógiaként az észak-írországi Sinn Fein és az IRA viszonyára utalva.

Az ETA-epilógus egyben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az autonomista–szeparatista mozgalmak európai történelmében nem elszigetelt eset a fegyveres ellenállás és a politikai harc szimbiózisa. Példa rá a korzikai kérdés alakulása: 1975 augusztusában fegyveres összecsapások robbantak ki a szigeten, ahol később a radikális nacionalista terrorista szervezet, a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front tagjai a francia hatóságokkal kerültek szembe.

2014-ig, amikor a szervezet bejelentette e fegyverletételt, néhány ezer kisebb-nagyobb merényletet követtek el a szigeten, de a korzikaiak nem érték be azzal, hogy „saját pályán” bizonygassák igazukat (az elszakadást): nem érték be az üdülőtelepek elleni pokolgép robbantásokkal és a falvak utcáin terepszínű ruhában, fekete álarccal és géppisztollyal való masírozással, partra szálltak Frankhonban és Nizzában, Marseille-ben is támadásba lendültek, de még a párizsi Igazságügyi Palota ellen is merényletet követtek el. Az erőszakhullám „eredményeként” 2015-ben a francia nemzetgyűlés „egyedi területi közösség” státust szavazott meg a szigetnek. Amúgy a 2003-ban rendezett népszavazáson mindössze kétezer szavazaton múlott, hogy a kolozsvárnyi lakossággal bíró sziget ne kapjon fokozott önállóságot. Jelenleg 35-40 százalékos a korzikai nacionalista pártok jelenléte a helyhatósági struktúrákban.

Hiányos lenne a rögtönzött körkép, ha kifelejtenénk az erdélyi politikai elit által modellértékűnek tekintett Dél Tirolt. (Már itt egy zárójel erejéig hadd jegyezzem meg: elegendő egy pillantást vetni a térképre, hogy észleljük a geopolitikai/stratégiai különbséget. Míg Erdély esetében a magyarság nagyobbik hányada a tartomány közepén és a Székelyföldön él, Dél Tirol közvetlenül a déli osztrák határ mentén terül el; találóan jegyzi meg egyébként Lucian Boia, hogy az első világháborút lezáró egyezkedések és béketárgyalások során egyértelmű volt, hogy az olaszok egyetlen érve geostratégiai vonatkozású, midőn ragaszkodtak ahhoz, hogy a határt a hegyek legmagasabb vonulatain húzzák meg, és így ellenőrzésük alá vonhassák a Brenner-hágót). Nos ezen a területen 1870 tájékán, amikor egyre inkább éledezni kezdett az olasz irredentizmus, az olaszok aránya nem érte el a populáció 10 százalékát. Ez az arány a második világháború idejére már 30 százalékos volt.

1948-ban a békeszerződésnek megfelelően létrehozták az autonóm területet, határait viszont gondosan úgy vonták meg, (máshonnan is „ismerős”) csellel, hogy a többség olasz legyen. A feszültség fokozódott, 1956-ban tüntetések robbantak ki: a hegyek oldalán, házak ablakaiban, templomok tornyán megjelentek a tiroli piros-fehér színek. Mivel az olasz hatóságok válasza is erőszakos volt, az addig kompromisszumos politikát folytató Dél-tiroli Néppárt vezetősége is radikalizálódott. Az ügy Bécs támogatásával nemzetközivé vált, és 1957-ben már elszakadást hirdető tüntetésre került sor.

Ezzel párhuzamosan megalakult a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság: 1959-tól dinamitos merényleteket hajtottak végre olasz épületek és emlékművek ellen. 1961-ben szintet léptek: június 11-én a Tűz éjszakáján összehangolt akcióban 47 helyen robbantak fel a villanyvezetékek és transzformátorállomások, a tartomány közvilágítás nélkül maradt. Több dél-tiroli vesztette életét a kirendelt olasz kormánycsapatokkal való lövöldözésben, a válság az ENSZ asztalára kerül (Bruno Kreysky osztrák külügyérnek köszönhetően).

Az események innen kezdve felpörögnek, hiszen 1961-ben bizottság jön létre az autonómia kidolgozására, egy év múlva osztrák–olasz külügyi csúcstalálkozó Velencében, 1965-ben Aldo Moro akkori olasz kormányfő tárgyal Silvius Magnanoval, a dél-tiroliak politikai vezérével, 69-ben a Dél-tiroli Néppárt kongresszusán elfogadják az autonómia statútumot, amely 1972 januárjában lép életbe. Íme újra a kemény eszközök és a tárgyalásos megoldás ötvözete.

Az ETA-ügyre visszatérve a szervezet jelszavát és jelképét érdemes még szemügyre venni: egy baltára tekeredő kígyó Bietan jarrai felirattal, ami annyit tesz magyarul, hogy „Folytasd mindkettővel”; a kígyó, mint több címerben itt is az okosságra utal, a balta pedig az erőszakot szimbolizálja. A múlt heti előzményekre gondolva jó eséllyel remélhetjük, hogy a baszkok, bármennyire is lokálpatrióták és szabadságszeretők, a kígyóval folytatják. Már csak Madridnak kellene belátni, a maga során, hogy bölcsebb regiszterre váltson, ha valóban felelősnek érzi magát Spanyolhon minden állampolgára iránt.