A világlapok, a Facebook és az internetes fórumok – miközben tele vannak botrányokkal és álbotrányokkal – a világpolitika egy valóban fontos eseményéről sokatmondóan hallgatnak. (A német sajtó egy része kivétel.)  Így aztán a tisztelt olvasónak még csak fogalma sem lehet róla, hogy a Közel-Keleten egy újabb népirtás vette kezdetét.

Az Oroszországhoz fűződő viszony normalizálása és az Amerikával, majd a többi NATO-partnerrel való viszony megromlása nyomán Törökország ugyanis elérkezettnek látta pillanatot arra, hogy ősellenségével, a török határ mentén élő kurd népességgel végképp leszámoljon. Az örményeket egykor anélkül sikerült kiirtania, illetve elűznie, hogy a – nemzetközi konferenciákon az emberi jogokért és a népek szabadságáért véres könnyeket hullató – Nyugat akár a kisujját is mozdította volna. Ámbár ugyanez a Nyugat az olajban gazdag Iránt majd Irakot, s végül Szíriát – az emberiségre és emberiességre való hivatkozással – sikeresen szétverte. A kemény kezű szövetséges, Erdogan tehát joggal teszi fel magának a kérdést: miért ne sikerülhetne ez is?

Vesztenivalója nincs. A Nyugat a sajátos török demokráciát, a sajtószabadság felszámolását, a tömeges bebörtönzéseket, a Törökországban élő kurdok ellen folytatott irtóhadjáratot amúgy sem sokat emlegette, bár helyeselni sem helyeselte. Putyinnal meg – az orosz repülőgép lelövése ellenére is – nemcsak a diplomáciai viszonyt sikerült normalizálni, de az orosz cár a török szultánnak ma már rakétaelhárító rendszereket is hajlandó szállítani. Nem fenyeget többé az a veszély, mely a törökök 2016-os szíriai hadjáratát csúfos kudarcba fullasztotta. (Akkor ugyanis az amerikaiak és az oroszok közösen parancsoltak megálljt a török haderőnek.)

Erdogan öt hete indította el a – rá jellemző cinizmussal – Olajágnak keresztelt hadjáratot, s a múlt hét közepén máris az önmagát (Szírián belül) autonóm területté nyilvánított kurd régió fővárosa, Afrín előtt állt. Mindennaposak voltak a bombázások. A török csapatok a várost szünet nélkül tüzérségi tűz alatt tartották. Erdogan csütörtökön már úgy vélte, az ostrom még másnap véget érhet. (Igaz, a hadvezetés inkább május elejét tartotta valószínűbbnek, de csapatok vasárnapra már több negyedet is elfoglaltak.)

Erdogan számára a város bevétele egyébként sem az utolsó lépés. Rendteremtő stratégiájának ez csupán a kezdetét jelenti. Az ő célja a kurdok szisztematikus és végérvényes megsemmisítése. Demográfiai aspektusban is. A város bevétele után a kurdok elűzése, majd a terület Szíria (nem-kurd) tartományaiból származó menekültekkel és a törökök segédcsapataiként harcoló türkménekkel való betelepítése következik. A bevonulást követően Erdogan csak Afrínba 500 ezer törökországi szír menekültet szándékszik áttelepíteni. A fennmaradó 3 milliónak is hasonló szerepet szán – más, kurdok által lakott településeken. Szándéka a (szerinte őslakos) arab népesség „visszatelepítése.” Ősei földjére, úgymond…

A Nyugat és a Kelet tétlenül szemléli a történéseket. Annak ellenére is, hogy a kurdok az amerikaiak leghűségesebb szövetségesei voltak az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Nélkülük (ők adták a szárazföldi haderőt) az amerikaiak nem is győzedelmeskedhettek volna. A kurdok úgy vélték, hogy bátorságuk és vérveszteségeik „jutalmaként” a negyven milliós –  négy államban szétszórt – kurd népesség nevében legalább Szíria északi részén létrehozhatják saját államukat.

Még az amerikaiak sem álltak melléjük.

A török offenzívát most is csak a francia állam kifogásolja nyíltan, senki más, még az amerikaiak sem.

Nem véletlen hát, hogy Erdogan mindinkább vérszemet kap. Nem éri be a függetlenség kikiáltásában „bűnös” Afrín körüli tartomány elfoglalásával, melynek 60 százaléka máris török fennhatóság alá került, a teljes, kurdok által lakott szíriai terület elfoglalására törekszik, az Eufrátesztől keletre egészen Észak-Irakig.

„Hogy a szíriai kurdok voltak azok, akik amerikai segédlettel az Iszlám Államot legyőzték, és egy demokratikus alapokra fektetett államot próbáltak kiépíteni, úgy tűnik, a helyzet nyugati megítélésében semmiféle szerepet nem játszik” – írja Erdogan szíriai kolonizációs tervei című írásában a Die Welt tudósítója, Alfred Hackensberger.

De ami az előbbieknél is megdöbbentőbb, Aleppo tartomány egyik legfontosabb városa, Manbidzs körül, melyet a törökök szintén el szándékoznak foglalni, amerikai katonák is állomásoznak. Szám szerint kétezren. Korábban – félmilliárd dollárral – maguk az amerikaiak „segítették” (azaz fegyverezték fel) a kurdokat. A frontvonalak a város közelében húzódnak. (A helyzetről egy másik, A beszámíthatatlan Erdogan című írásában szintén Hackensberger tudósít.) Az összecsapások egyelőre szórványosak. A front áll, de a harcok bármelyik pillanatban kirobbanhatnak. Ez esetben NATO-katonák fognak NATO-katonákra lőni. S hogy mindennek a fele se tréfa, azt a harcias nyilatkozatok hangneme világosan jelzi. Miután Erdogan azt üzente, hogy Törökország nem lesz tekintettel az amerikaikra, Paul Funk, amerikai tábornok sem adta alább: „Amerika keményen visszavág, hogy megvédje önmagát”. Erdogan sem ismer pardont, erre az esetre is kemény ellencsapást ígér. Az amerikaiaknak – állítja – még amúgy sem volt részük igazi oszmán arculcsapásban (az eredeti kifejezés az egykori török hódító hadseregek katonáinak az ellenfelet harcképtelenné tevő ökölcsapására utal.) Hogy mindez puszta szájhősködésnek tűnik? Lehet. De jóval valószínűbb, hogy az amerikaiak fogják cserben hagyni haszontalanná vált szövetségeseiket, és a nem a törökök vonulnak vissza. A kiszámíthatatlan Erdogant nem tanácsos ingerelni. Ha Putyinnal összeáll, még Amerika számára is veszedelmes ellenféllé válhat.

Aki fegyvert fog – mondta Jézus Krisztus –, fegyver által vész el. Az ige modernebb változata talán így hangzana, aki felfegyverez, saját fegyverei által vész el. Törökországot ugyanis, akárcsak az Al Kaidát és Assad lázadóit és a kurdokat éppen az amerikaiak fegyverezték fel, s tették a NATO második legnagyobb katonai hatalmává.

Az amerikaiak és NATO-partnereik, akiket ez idő szerint a V4-ek állítólagos törvénysértései foglalnak le, az örmény holokauszt után a kurd holokauszt fölött is bizonyosan szemet hunynak majd.