A múlt héten írt jegyzetemben arról írtam, hogy a magamfajta – a szocializmus idején szocializálódott –  középkorú miért nem tud lelkesedni azon, hogy a titkosszolgálatokkal együttműködve a vádhatóság a korrupcióellenes küzdelem tévedhetetlen és felelősségre vonhatatlan főszereplőjévé válik. Most azon muszáj eltűnődnöm, hogy miért nem hiszünk a nagy vezérekben sem.

Mindenekelőtt talán azért, mert jól emlékszünk még a Kárpátok félanalfabéta Géniuszára és feleségére, az analfabéta akadémikusra. Emlékszünk még azokra a kongresszusokra, amelyeken egyhangúlag szavaztak neki nem csupán bizalmat, hanem szeretetet is, hosszan tartó, élénk tapssal értékelték a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének fantazmagóriába hajló terveit.

Nem tehetek róla, hiába próbáltam elhessegtetni a XIV. pártkongresszusról a tudatalattimban elraktározott emlékképeket, azok egyre csak előtolultak szombaton, miközben a XV. …, elnézést!, a Szociáldemokrata Párt rendkívüli kongresszusát követtem.

Meglehet, csak az azonos helyszín, a hasonló forradalmi szeretettől túlfűtött hangulat miatt volt dèja vu érzésem, ám nem volt kellemes érzés.

A pártelnöknek, Liviu Dragneának nincs könnyű dolga, hiszen fúrton-fúrt bizonyítania kell, hogy ő a kakas Románia legnagyobb politikai erejének udvarában, s az is a politikai belharcok logikájához tartozik immár évezredek óta, hogy a lázadók közül egyeseket száműzni kell, míg másokat közel kell tartani, hogy szemmel tarthatóak legyenek. Már a középkorban is szokás volt, hogy az udvari bolondot kergették el, a kiskirályt pedig pórázra kötötték. Semmi új a nap alatt...

Liviu Dragnea azonban kockázatos vállalkozásba kezdett, a párt csúcsvezetésébe azokat a hozzá – eddig feltétlenül hűséges – másodvonalbeli politikusokat emelte, akikről első megszólalásra kiderül, hogy tudásuk, felkészültségük, tapasztalatuk is hiányos egy hatalmasra duzzadt, sokszor feudális jelleget mutató párt ügyeinek intézésére.

Liviu Dragneát régi elvtársi lelkesedéssel, közfelkiáltással erősítették meg pártelnöki tisztségében, némi felkérésre. Hasonló hévvel – a Kárpátok Géniuszán kívül – csak Ion Iliescu mellett álltak ki hívei. Így eltörpülhetne annak a jelentősége, hogy ügyvezető elnöknek a kormányfőt, Viorica Vasilica Dăncilát választották. Ám mégsem, hiszen ezzel is azt hangsúlyozták a kongresszus résztvevői, hogy a pártot Liviu Dragneára bízzák, aki kézivezérléssel vezetheti azt, kénye és kedve szerint. Ami a XXI. században, amikor a hagyományos pártok amúgy is azzal szembesülnek, hogy az atomizálódó közösségek egyre kevésbé bíznák rájuk a társadalom szervezését, vezetését, nem éppen progresszív gondolkodásra vall. A szociáldemokraták valóságfelismerő képességét erősen megkérdőjelezi, hogy éppen a kongresszuson vállalkoztak a társadalom átalakítására, mintha az valamiféle pártfeladat lenne, miként az volt a múlt század ötvenes éveiben.

A kongresszus elfogadta: Liviu Dragnea szuperhős.

Liviu Dragnea viszont jelezte: meglehet, ám ő is ember.

Országnak-világnak ezért mutatta be szerelmét, Irina Tănasét, akiről – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a sajtó kiszivárogtatta, hogy számos emberbaráti akcióban vesz részt. Nem véletlen az sem, hogy Bukarest főpolgármestere megjegyezte: Irina kiválóan alkalmas Románia első asszonyának. Mintegy valószínűsítette, hogy Liviu Dragnea beszállhat az elnökválasztási küzdelembe.

A múlt hét végi kongresszus nagy győztese vagy nagy vesztese lehet Liviu Dragnea. Minden attól függ, hogy elhiszi-e vagy sem, hogy ő az új Nagy Vezér.