A jól végzett munka ígéretével választották meg államfőnek, és noha három év eltelt azóta – a mandátum több mint fele –, a munka el sem kezdődött. Nem is kezdődhetett, hiszen Klaus Iohannis egy újfajta politikát ígért ugyan, de ugyanott folytatta, ahol az elődje, Traian Băsescu abbahagyta.

Három év távlatából visszatekintve kísérteties a hasonlóság a két elnök között, különösen, ha azt vesszük, hogy első pillantásra – a két személyiség vérmérsékletét és habitusát tekintve – nem is lehetne nagyobb a különbség.

Az elnöksége alatti első miniszterelnöki kinevezés előtt Iohannis ugyanúgy megpróbálta átrajzolni a friss választások nyomán kialakult parlamenti többséget, ahogy Băsescu tette 2004-ben (és később is). Ugyanúgy megmaradt kvázi pártelnöknek, ahogy annak idején Băsescu. Ugyanúgy viszonyul a magyarság problémáihoz. Még a székelyföldi, politikaitőke-szerzési vizitet sem hagyta ki. Nem utolsó sorban ugyanúgy fel-/kihasználja a titkosszolgálatokat és a korrupcióellenes ügyészséget a politikai csatározásokban, mint az elődje.

Persze, bizonyítékok híján nem lehet kijelenteni, hogy törvényellenesen megfigyelik az elnök politikai ellenfeleit, netán hogy dossziékat fabrikálnak ellenük. Sokan vannak, akik hisznek a „párhuzamos állam” létezésében, és érvelni is tudnak emellett. Én nem mennék bele ebbe a vitába, mert a jelen cikk szempontjából mellékes a „párhuzamos állam”. Johannisnak nincs feltétlenül szüksége rá, hiszen bőven elég neki kiaknázni a két intézményben rejlő politikai kommunikációs potenciált.

Amire viszont nagy szüksége van! Ugyanis a megválasztása óta eltelt három év alatt nem derült ki, hogy az egykori nagyszebeni polgármesternek bármiféle koherens elképzelése lenne bármiről. Olyanokat hallunk tőle – csak a legfrissebbeket idézem –, hogy „nem halogatható tovább a közigazgatási reform”, „a fogyasztásra alapozó növekedés nem fenntartható” stb., de arról soha nem beszél, hogy hogyan képzeli el a működő államot, milyen alkotmányos és intézményi szintű átalakításokra lenne szükség ahhoz, hogy a dolgok jobban menjenek. Magyarán: mi volna az elvégzendő munka, amiből „jól elvégzett munka” lehetne.

Innen nézve érthető, hogy miért a DNA és a SRI az államfő két legfontosabb szövetségese: Eredmények híján az elnök népszerűsége mögött jóformán kizárólag az áll, hogy a korrupcióellenes harc egyszemélyes garanciájaként tudja feltüntetni magát – pontosan úgy, ahogy annak idején Traian Băsescu tette. Ez Johannis kommunikációjának a gerince, és a hatékonyságán egyáltalán nem ront – éppen ellenkezőleg –, hogy közben a korrupció nem csökken, csupán a küzdelem válik egyre élesebbé. Ebben az elnöknek kiváló „partnere” a Szociáldemokrata Párt (PSD), amely nemhogy elhatárolódna a korrupciótól, hanem napról napra egyre szorosabban összefonja a párt nevét ezzel a jelenséggel.

Pedig 2014 végén, amikor Victor Ponta elvesztette a választásokat Klaus Johannisszal szemben, a szociáldemokraták még világosan látták, mi a teendő. Érteni vélték, hogy addig nem nyerhetnek elnökválasztást, ameddig a PSD-t egybemossák a korrupcióval és a kommunistákkal, ezért elhatározták, hogy egyrészt „nyugdíjazzák” a nagy öregeket, élükön Ion Iliescuval, másrészt eltüntetik az élvonalból mindazokat, akiknek meggyűlt a baja a törvénnyel. Nem sokkal később el is fogadtak egy etikai kódexet, amely tiltja – a mai napig – a korrupció miatt elítélt, megvesztegetésért vizsgálat alá vont vagy bármilyen más bűncselekmény gyanújával bírósági felügyelet alá helyezett politikusok jelölését vagy kinevezését a Szociáldemokrata Párt színeiben. Csakhogy elbuktak az első gyakorlati vizsgán, a 2015-ös tisztújításon: az időközben felmentett, de akkor még vizsgálat alatt lévő és emiatt visszavonuló Ponta helyére az elítélt Dragneát választották pártelnöknek.

Ha akkor, 2014 végén a PSD valóban komolyan gondolta volna a megújulást, mára nagy eséllyel a liberális választók is elfelejtették volna, hogy mi a neve a hivatalban lévő államfőnek. Vagy nem, de ahhoz Johannisnak is le kellett volna tennie az asztalra. És akkor talán a PSD is valamilyen projekttel készülne a két év múlva esedékes elnökválasztásra – már a „párhuzamos állam” felszámolásán kívül –, és a választóknak volna valós esélyük választani.