Ami ma Spanyolországban, Angliában, Olaszországban, Görögországban, Németországban, Ukrajnában, egyszóval Európa-szerte zajlik, a szó szoros értelmében félelmetes. Egy jobb sorsra érdemes államszövetség egyszerűen nem képes legelemibb feladatait sem megoldani. A svájci Basler Zeitungban Markus Somm már cikke címében keserűen állapítja meg: „És ő mégsem tett semmit.” Az írás „hőse” Angela Merkel. Az alcím pedig: „Katalónia és Spanyolország a szakadék felé rohan. Az európai politikusok depressziósan hallgatnak. Merkel csődöt mond.”

Mi is történik tulajdonképpen?

Magára a kérdésre ez alkalommal nem is próbálok válaszolni. Csak azokat a fogalmakat szeretném felülvizsgálni, melyek Európa egyre nyilvánvalóbb zűrzavarát görög csődöstől, brexitestől, migránsostól, katalóniástól, ukrajnástól, mindenestől előidézték. A baj ugyanis – ez meggyőződésem – a fogalmainkkal van. S ráadásul aggasztó terjedelmű (mármint a baj). A talán legelképesztőbb az államokon belüli és az államok közti relációban egyaránt az integráció fogalma körüli zűrzavar. Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint (Bakos, 1978) az integráció elsődleges jelentése „egységesülés, beilleszkedés, egyes részek egyesülése egy egésszé”. A Magyar értelmező kéziszótár (Akadémiai, 1972) szerint „különálló részeknek vmely nagyobb egészbe, egységbe való beilleszkedése, beolvadása, egységesülése”.

Az elsődleges jelentés a második esetben is a „beilleszkedés”. Az asszimiláció ellenben „teljes hozzáidomítás valamihez, beolvasztás valamibe (pl. más országba, népbe.)” (Idegen szavak és kifejezések szótára.) Az Értelmező kéziszótár szerint: „Vkinek vagy valamely népnek, népcsoportnak, más népbe való beolvadása.” A beilleszkedés és a beolvadás korántsem ugyanaz, bár (a globalizáció ellenére vagy éppenséggel annak egyik ellenhatásaként – a mind agresszívebb – nemzetállami gyakorlat hatására) az utóbbi (mármint a beolvadás) az integráció definíciójában is előfordul. A tragédia gyökere, hogy az európai közbeszédben az integráció veszi át az asszimiláció jelentését. Hogy miért? Evidens. Az integráció-fogalmat manapság kifejezetten manipulatív értelemben szokás használni. A mai politikai-politológiai szóhasználat egyértelműen asszimilációt ért rajta, de azt a benyomást szeretné kelteni, hogy pusztán „egyes részek egészbe való beilleszkedésé”-ről lenne szó. Voltaképpeni funkciója tehát az asszimilációtól való idegenkedés feloldása, az asszimilációs folyamat bársonyossá tétele.

A rész, mely „beilleszkedik” azonban csak elvétve lehet egyén – ismét csak az Értelmező Kéziszótár szerint – „Valamely egészet alkotó elemek közül egy, illetve az egészen v. egy-egy nagyobb kategórián belül vmely sajátossága alapján megkülönböztethető kisebb egység, es. csoport.” Az asszimiláció alapfeltétele ugyanis a többségbe beolvasztandó rész „vmely sajátossága alapján megkülönböztethető kisebb egység, es. csoport” szétverése, az egyénnek az önvédelemre képtelenné vált „egységből esetleg csoportból” való kiszakítása. Az asszimiláláció még akkor is egyéni döntés következménye, ha annak szükségességéről, mint ahogyan az a zsidóság esetében történt, egy közösség vagy annak többsége dönt. Tudatosan vagy spontán folyamatok úgynevezett eredményeként.

Az integráció-fogalom értelmezésének hamisságát az Orbán Viktor által is elrettentő példaként emlegetett „párhuzamos társadalmak” kifejezés leplezheti le a legteljesebb egyértelműséggel. A „párhuzamos társadalom” léte ugyanis az álintegráció, azaz az asszimiláció elutasítását jelenti.

A Nyugat mintaállamai az angolszász államok, a német, a francia, az olasz etc. állam nem csak azt követeli meg a bevándorlóktól, hogy „integrálódjanak”, azaz nyelvileg tökéletesen (azaz teljesen) „hozzáidomuljanak” a többséghez, de (kimondatlanul) azt is, hogy feladják anyanyelvüket (implicite kultúrájukat). Ha nem így volna, az állam anyanyelvű iskolákat létesítene számukra, ahol két- vagy többnyelvű, illetve identitású közösségek tagjaivá válhatnának. Ilyesmiről azonban szó sincs. Ahogyan kultúráról sincs. Lásd Aydan Ozöguz német integrációért felelős államminiszter kijelentését, miszerint német kultúra nem is létezik, csupán német nyelv.

Az integráció terminus eredeti jelentése szerint a mondat úgy hangzanék, hogy Németországban kizárólagosan német kultúra nincs, csak egymást kiegészítő (komplementer) németországi kultúrák vannak. Csakhogy ez képtelenség lenne, mert ha Németországban csak a német a hivatalos nyelv, kizárólag csak német kultúra létezhet, hiszen a nyelv önmagában is kultúra.

A miniszterasszony kijelentése nem a német kultúrát tagadja, hanem a nem-német kultúrákat. Hogy miért? Nyilván azért, hogy a nem-németeket, köztük magukat a törököket is becsalogassa a teljes asszimiláció csapdájába. Tehát az „integráció” fogalom hamis értelmezését „asszimilálva” maga is manipulál.

A mai Nyugat jogállamaiban ugyanis az erőszak nem annak különböző fizikai változatain alapul. (Bár elvileg az is benne van a pakliban, lásd Rajoy katalánellenes intézkedéseit! Hogy a román alkotmány analóg rendelkezéseiről ne is beszéljünk. Romániához mérten – hooribile dictu – még Spanyolország is vérlázítóan demokratikus.) Az erőszak Európánkban mindinkább nyelvi jellegű. Politikai korrektségnek is szokás nevezni. Azaz azt, aki nem hajlandó az alapvetően nyelvi, sőt jogi természetű (mert alkotmányosan is rögzített) manipulációt elfogadni, azt a nyilvánosság a szó szoros értelmében kitaszítja magából. Ha valaki ragaszkodik az értelmiségi státushoz, kénytelen „hozzáidomulni”, „beleolvadni” a mainstream közbeszédbe, vagy valahol a periférián találja magát.

Ha nem éppen jogot sért, mint a katalán „szeparatisták”. Vagy a Székely Nemzeti Tanács. Mely a katalán autonómiában is valamiféle paradicsomi állapotot érzékelhet. Sajnos, számunkra még ez a katalánok zöme által elviselhetetlennek tartott szabadság is az illúziók illúziója.

A mi gondjaink azonban még a Basler Zeitung szerkesztőjének ingerhatárát sem képesek borzongatni.

Egyelőre?