Két nappal ezelőtt jelent meg a tíz éves szünet és tragikus filmkísérletek hamvaiból feltámadó Star Trek: Discovery sorozat, amely már csak azért is optimizmusra ad okot, mert napjaink minőségi sorozatai nem elégszenek meg a CGI és ordibálva robbantás mágikus hatásaival. Számos példát fel lehetne hozni erre, de elégedjünk meg olyan címekkel, mint a Handmaid’s Tale, a The Man in the High Castle vagy a The Leftovers, The Young Pope és így tovább.

Az erős mezőny tehát mindenképpen jót tesz az éppen egy évvel több mint félévszázados Star Trek-univerzumnak, amely hét sorozatot, több mint hétszáz részt, 13 filmet, saját kidolgozott nyelvet, könyveket, eseményeket és sok egyebet foglal magába – együtt mindazokkal a tragikus próbálkozásokkal, amelyek az eredeti útról való letérést a buta akciófilmek irányába terelték.

Az első, 1966-ban indított sorozat mára meglehetősen megkopott, ez nem vitás. Mégis sokat elmondott a koráról és az alkotójáról is, ez a vegyület pedig örök értéket teremtett. Gene Roddenberry – aki a nyolcvanas években újraindított sorozat derekán hunyt el – kora optimizmusát jelenítette meg a sorozatban. Egy racionális, békés, gazdasági hátterét tekintve a kommunizmusba hajló, mégis társadalmilag (legalábbis a fedélzeten) erős hierarchiát kiépítő társadalmat mutatott meg, amelyben nemzetek, vallások, nemek egyformák. Ha ez így erős túlzás is, a cél mindenképpen ez volt, és erre jó példa volt Uhura mint fontos szerepet kapó fekete nő karaktere.

A Star Trek esetében mindig szimpatikus volt, hogy a gazdasági háttér – sajnos az információhiány miatt is – de egy posztkapitalista képet mutatott, és amikor az önzés, profithajhászás jelent meg, akkor sem túlságosan jó színben (a Deep Space Nine sötét óráiban, a ferengik társadalmában stb.).

Az új sorozat hasonlóan felemás: egyrészt mutatja kora állapotát, tehát a pesszimizmusba hajlik – továbbra is, ha esendő, de morálisan jóra törekvő karakterekkel –, másrészt elköveti azokat a hibákat, amelyeket elődei is. A Discovery a Star Trek eszméjének és a zeitgeistnak megfelelően újra előhúzza a nemzetiségi kérdéseket és a nemi, szexuális identitásét is. Az egyik főszereplő, Michael Burnham például fekete nő vezető pozícióban (elődjéhez, Uhurához képest fényévnyi távolságra), és nyíltan meleg szereplőt is kap.

A színészek beszélnek is arról, hogy mennyire fontosnak tartják mindezt, „különösen ilyen időkben”. A bőrszín, az eltérő faj (szó szerint, hiszen földönkívüliekről beszélünk), a szexuális orientáció vagy a nem egy tulajdonság a sok között, amely a sokszínűséghez járul hozzá – ebben a Star Trek ötven éves hagyományt követ.

A rasszizmus kérdését azonban mindig felemásan oldották meg, és vélhetően ezt a hagyományt is átemelték a múltból. Ha megfigyeljük, a Star Trekben gyakran hangsúlyt kapott a faj, és ez alaposan rányomta bélyegét a karakterek viselkedésére. Aki vulkáni, az racionális (ámbár erősen hívő is), aki klingon, az harcias, aki ferengi, az kapzsi és így tovább. Miközben arra törekedtek, hogy kinyissák a világot, kissé be is zárták. Ugyanez a helyzet áll fenn a hierarchia tekintetében is: nehezen fér össze egy humánus, felvilágosodott társadalom képe azzal, hogy a Star Trek erőskezű kapitányai mindig is felülírhatatlan döntéseket hoztak. Még ha morális dilemmák születtek is ebből, belső viszályok úgyszintén, a hierarchia mint olyan mindig erős maradt. Ezt a Discovery sem fogja feloldani, még ha a remény meg is van arra, hogy olyan sorozattok mellé emelkedjen majd, mint a más korban született, de erős kihívást adó The Next Generation vagy Voyager.

Fotó: startrek.com