Emmanuel Macron – ez a reakciós, jólfésült „centrista” – újabb bizonyítékkal szolgál arra, hogy a francia forradalom útjáról nem letérni kell, hanem tovább haladni rajta. Félrelökve a hozzá hasonlókat.

Az új francia elnök – akinek népszerűsége négy hónap alatt a béka ülepe alá került – önmaga igazolni és cáfolni is látszik saját tézisét: hogy a franciáknak szükségük van királyra. Macron szerint ugyanis olyan mély űrt hagyott maga után a francia forradalom, amelyet a mai napig nem hevertek ki, a demokráciát így a királyság intézményével kellene kiegészíteni. A választások során mintha valóban királyokat keresne a nép, olyan politikai szereplőket, akik képesek megoldani a problémáinkat.

Ez azonban mégsincs így: ha így volna, akkor Macronnak ma nem volna alacsonyabb a népszerűsége a sminkszámlájánál.

A királyok olyan entitások, akiket nem érintenek a társadalom kibékíthetetlen ellentmondásai, hiszen ezek fölött állnak. Olyan szereplők, akik sérthetetlenek, leválthatatlanok, akiknek „jár” a királyi trón, akik egy adott társadalmi rend őrzői, akik tulajdonképpen eleve ellentmondanak a felvilágosult, demokratikus rendnek, hiszen azt akarják elfogadtatni, hogy a társadalomban kell lennie olyannak, akik „egyenlőbb” a többinél.

Macron szerint ilyen szereplőre van szükségük a franciáknak, az ő gyors bukása azonban cáfolja ezt. Ha királyokat keresnének és nem ügyintézőket, akkor beletörődnének, hogy az Új Megmentő tevékenysége sérti az érdekeiket, ahogyan ez már lenni szokott. Mégis, amint bejelentették a munkajogi reformot, Franciaországban nekiláttak megszervezni az ellenállást – hiszen tíz emberből hat ellenzi a tervezett változásokat, a nagy szakszervezetek szintén.

A reform célja meggyengíteni a szakszervezeteket, könnyebbé tenni a vállalatok számára, hogy kirúgjanak alkalmazottakat, mindezt a munkanélküliség csökkentése érdekében – ráadásul parlamenti vita nélkül, rendeleti úton. Macron az állami nyugdíjalaphoz és a munkanélküli juttatásokhoz is hozzányúlna ugyanakkor. Az elnök – aki kiváló ismerője Hegelnek – igazán tudhatja, hogy az állam célja a közérdek érvényesítése szemben a magánérdekekkel, erre pedig nem a megszorítások a megfelelő eszközök. Tudhatná azt is, hogy „a nagy gazdagság és nagy szegénység ellentéte” „az akarat végső megosztottságához, belső lázadáshoz és gyűlölethez vezet” (már csak ezért is esélyes a Macron 2017 = Le Pen 2022 képlet).

Macron ezt a megosztottságot erősíti azzal, hogy további eszközöktől fosztja meg a francia munkásokat azon neoliberális recept mentén, amely őt is a képletes guillotine alá fogja küldeni. Ő ugyan gondolhatja azt, hogy a felvilágosodás útjáról le kell térni, de a mögüle kihátráló és ellene tüntető, sztrájkoló tömegek másként értelmezik a történelmet. Már nem hisznek a királyokban, és egyre gyorsabban ábrándulnak ki a királyjelöltekből.

A parlamentáris demokrácia legnagyobb ellenségei éppen azok a szerencselovagok, akik az Új Megmentő szerepében tetszelegve hatalmas kiábrándultságot okoznak, majd tovább süllyesztik a morált, a közbeszédet, az egymásra odafigyelést a gyűlöletbe, káoszba, megosztottságba. Macron ugyan elodázta Le Pen győzelmét, de nem akadályozta meg. Ha pedig továbbra is visszafelé halad, még visszaérünk a harmincas évekbe. A huszadik századba.