Paolo Sorrentino Az ifjú pápa című sorozata napjaink politikai kínálatával párhuzamba állítva rámutat egy sürgető feladatra: következetesnek kell lennünk.

A sorozat főszereplője, XIII. Piusz pápa (Jude Law) meglehetősen fiatalon kerül hatalomra. Amint ő lesz a pápa, szigorú intézkedéseket vezet be, gyakorlatilag átalakítja a teljes egyházat: ő maga nem jelenik meg nyilvánosan, az arca ismeretlen marad a hívek előtt, a Vatikán pedig fokozatosan bezárkózik. Eközben a papok sorait is megtizedeli, hadat üzen a homoszexuális klérusnak.

A bíborosokat alaposan megvárakoztatja, amíg végre összehívja őket. Ebben a beszédében aztán pontosan körvonalazza az új politikát: „mostantól nem vagyunk bent, függetlenül attól, hogy ki kopogtat az ajtónkon, csak Isten számára vagyunk bent”. Az evangelizáción, az ökumenizmuson, a tolerancián túljutottak, többé nem nyitnak az emberek felé – nem akar részidős hívőket, csak nagy szerelmi történeteket, Istennel szembeni fanatikusokat, mert a fanatizmus – szerelem.

Miközben méltányolható, hogy Ferenc pápa ennek többnyire ellentéte –súlyos hibák mellett, mint a fizikai erőszak nemtetsző véleményre alkalmazása, gyerekek bántalmazásának helyeslése, pedofil papok büntetésének enyhítése és így tovább –, az valóban elgondolkodtató, hogy a nyitás, a korábbi egyházi szemléletektől való megszabadulás mit jelent valójában. A teljes társadalom számára általában, a hívek számára úgyszintén pozitív hatással jár a politikai üzenetek vallási nyelvezettel való megfogalmazása, mint ahogyan az abortuszhoz folyamodó nők kapcsán is eljárt.

Értékelhető tehát pozitívan is Ferenc pápa ténykedése, mégis érzem a szimpátiát a fiktív XIII. Piusz pápával szemben is. Eszembe jut a fent összefoglalt szavairól például Srećko Horvat A szerelem radikalitása (The Radicality of Love) című könyve, amelyben azt írja: a forradalom nem egyéjszakás kaland, nem is flört. Fel kell vállalni a kockázatot, a „szerelembe esés” kockázatát. Magyarán: fel kell vállalnunk az elveink és következetesen küzdenünk kell a érvényesítésükért.

Az egyéjszakás kaland, a flört tökéletes párhuzama a részidős hívőknek, és ez nincs másként a politikában sem. A fiktív XIII. Piusz által megfogalmazott „a fanatizmus – szerelem” mentén azt gondolom, hogy éppen erre az iránycsapásra van szükségünk ahhoz, hogy közös ügyeinket hatékonyabban kezeljük. Szemben a korábbi nézettel, amely szerint a folyamatos kompromisszumkeresés, megalkuvás, összefogás a helyes út, lehetséges, hogy Piusznak van igaza: az elvekhez ragaszkodás, a következetességet – a bizonyos értelemben „fanatizmust” felvállalók világa kell eljöjjön.

A kompromisszumkereséssel persze nem volna probléma önmagában. Közös ügyeink nem megoldhatók, ha egyikünk sem tesz lépéseket a másik felé, ez igaz. De az is igaznak tűnik, hogy amit ma a politikában kompromisszumnak tekinthetünk – a piaci szereplők igényeinek teljesítését például –, az valójában egy „szélsőséges közép” uralkodását jelenti. A fogalmat Tariq Ali tisztázza A szélsőséges közép: Egy figyelmeztetés (The Extreme Centre: A Warning) című könyvében, arra mutatva rá, hogy a politikai pártok közötti különbségek eltörpülnek annak fényében, hogy mindannyian a piac igényeit elégítik ki – szemben az emberek igényeivel. Egy cikkében így ír, a brit helyzetet elemezve néhány évvel ezelőtt: „Ténylegesen, a veszély (és nem csak Britanniában) nem balról, nem is jobbról jött, hanem az összes mainstream parlamenti párttól, amelyek összehangoltan védik a kapitalizmust: a szélsőséges centrumtól. Ez annak a ténynek a következménye, hogy magának a működő gazdasági rendnek a természete kizárja a demokratizálást. Az ellentmondás a tőke tömör koncentrációja és a lakosság többségének a szükségletei között robbanékonnyá válik. De a demokrácia kiüresedése nem olyan folyamat, amelyet egyedül parlamenti rendelettel vissza lehet fordítani. Ez megköveteli tömegek mozgósítását, népi gyűléseket, új mozgalmak és pártok teremtését. Ezeknek aztán olyan új alkotmányokra lesz szükségük, amelyek a radikális demokrácia pillérei. Ez a folyamat Amerikában megkezdődött és most átszűrődik Európán: a Podemos Spanyolországban, a Syriza Görögországban, a radikális Függetlenségi Kampány (Independence Campaign) Skóciában – mind ezek utat törnek a politika új formáinak, hogy szembe forduljanak a szélsőséges centrummal és remélhetőleg le is győzzék.” (fordítás innen).

Úgy tűnik számomra, hogy a kompromisszum, amely alapjáraton elengedhetetlen eszköze a demokráciának, a piac működésével szembeni kompromisszumot jelenti csupán – és ez éppen elég is. A szélen levőket pedig különböző okokból zárja ki a szélsőséges közép: a szélsőjobboldalt elsősorban az idegenellenességért, a baloldalt – amely gyakran nem követel mást, mint évtizedekkel korábban mérsékeltnek tartott változásokat – azért, mert szembemenne a neoliberális gazdasági eszmékkel. Aki labdába akar rúgni, annak úgy kell fociznia, ahogy előírta a szélsőközép, különben össztűz alá kerül. Már a „közép” önmeghatározás is önkényes: koronként, társadalmanként változik, hogy mit tartunk annak és mit nem.

Optikai csalódás az is, hogy a szélsőközép meghaladná az ideológiát. Ahogyan például a magyarországi Momentum Mozgalom is egy posztideologikus kínálattal házal, a centrum folyamatosan azt sugallja, hogy a szélsőségekkel szembeni megoldási javaslatait nem hatja át eszme – mintha az ideológiákkal szembeni támadás maga is nem ideológia volna már önmagában. Ez a tagadás ahhoz a tévképzethez vezet, hogy a közép mindössze pragmatikus, egy szükségszerű programot felvállaló erő – szemben az idealisztikus, „szélsőséges” pártokkal.

A szélsőközép azt állítja a „szélsőségekről”, hogy szét akarják roncsolni a politikai osztályt, az establishmentellenesség csak politikai áru – fel sem merül cikkek sorában, hogy akár jobbról, akár balról bárki komolyan gondolná a változás szükségszerűségét. Ezzel szemben számomra valószínűbbnek tűnik, hogy a mindenkori szélsőközép hatása a legrombolóbb saját magára nézve: évtizedes tevékenységei vezetnek oda, hogy elitváltás történjen országok sorában.

Hillary Clinton például valóban vesztese az e-mail-botránynak, az orosz propagandának, de még inkább vesztese az őt megelőző politikai kompromisszumoknak, amelyeket megelégelve a tömegek egy – meglehetősen rossz – alternatívát választottak inkább. De ha már itt tartunk: sokkal inkább vesztese a legutóbbi amerikai választásnak Bernie Sanders, aki valószínűleg legyőzhette volna Trumpot – ahhoz viszont a Demokrata Pártnak nem saját „középen álló” jelöltjét kellett volna felvállalnia, hanem a „szélsőséges”, „populista” Sanderst. Az ifjú szélsőközép Macron éppen a francia választások nyerteseként ünnepelt, de sokan gondolják azt, hogy az új arc, régi módszerek kombinációja Marine Le Pen későbbi győzelméhez vezethet. Ha pedig ezt el akarjuk kerülni, új módszerekre van szükség.