Bodor Pál, Pali ahogy barátai nevezték, az egyik legeredetibb személyiség, akivel sorsom összehozott. Az Isten is Diurnusnak teremtette. S megadatott neki, hogy 1984-től, Magyarországra való áttelepülése után az ország akkor talán legrangosabb lapjában, a Magyar Nemzetben ez alatt az álnév alatt írhassa nap mint nap felvillanyozó jegyzeteit. Mindenről megvolt a véleménye. És amiről neki véleménye volt, az méltóvá is vált arra, hogy szóvá tegyék. Az ő sajátos nézőpontja, bodorpalis magyarsága tette azzá. Ebben a számunkra talán legelviselhetetlenebb öt esztendőben ő volt Erdély lelkiismerete.

S nem csupán az erdélyi magyarságé. Bizonyos értelemben a románságé és az éppen eltűnőben lévő németségé és zsidóságé is. Mind a négy közösséghez zsigeri élmények kötötték. Alkatától idegen volt minden nacionalizmus. A hisztéria szükségállapota című kötete a diktatúrák működésmódjainak kutatói számára bizonyosan a legértékesebb forrásmunkák egyike marad, hiszen változatlanul a Ceaușescu-rendszer, a román és az „egyetemes” nacionalizmus (mert ilyen is van) természetrajzának legtárgyilagosabb, pontosabb, tisztességesebb elemzése.

Internacionalista volt a szó igazi, azaz a „nacionalizmust” is implikáló értelmében. A nemzetköziségben ő nem valamiféle steril nemzetekfölöttiséget látott, hanem magukat az egymással együttélő, sajátos értékeikkel egymást gazdagító kulturális és állampolgári nemzeteket. Ez a nemzetköziség nem ideológiát, hanem létállapotot jelentett számára. Erdély kultúrái az ő személyiségében, műveltségében, érzelmeiben találkoztak, ő volt az a köz, melyben nemzetek találhattak egymásra. Ennek a nemzetköziségnek a legszebb példája a Svájci villa című remekbeszabott regénye, mely élete alkonyán német fordításban is megjelent.

Az élet azonban (bár első pillantásra kevesen voltak nála sikeresebbek) nem volt túlságosan kegyes hozzá (sem). Nem csak az ötvenes évek súlyos erkölcsi megpróbáltatásai miatt, de amiatt is, hogy élete derekán rá kellett döbbennie: az világkép, melyet évtizedeken át szolgált, Romániában immár képviselhetetlen. Használni többé nem használhatott, ártani nem akart. A távozáshoz ürügy is akadt, születni ugyanis Budapesten született még a két világháború közt. S azt hiszem, szívesen is engedték. A mór megtette kötelességét, a mór mehet…

Pali ugyanis vesékbe látott, pillanatok alatt felmérte, kivel van dolga. Nem véletlen, hogy mindenütt, ahol dolgozott, az Irodalmi Könyvkiadó magyar részlegénél, a Kriterionnál, a román rádió és televízió magyar adásainak szerkesztőségeiben folyton kitűnő munkatársi gárdát szervezett maga köré. Ceaușescunak is a veséjébe látott. Mint a romániai magyarság hosszú időn át egyik első számú értelmiségi képviselője néhány esetben személyesen, face to face is találkozott vele. Magyarországra való távozásának előestéjén Sepsiszentgyörgyre is ellátogatott. Mintegy búcsúzóul. A Sugás-vendéglő nagytermében harmadmagunkkal beszélgetünk, arra már nem emlékszem, ki volt a harmadik, azt a Ceaușescu-jellemzést azonban, melyet akkor rögtönzött számunkra, soha nem fogom elfelejteni. Akkor értettem meg, hogyan működhet a fél-műveltség, a korlátoltság, és a primitivizmus – gyakran ragyogó elméket is lenyűgöző – démoni hatalom gyanánt. A diktatórikus érzület ugyanis mindig tévedhetetlenül a csupasz akarnokságot választja ki és ruházza föl egész társadalmakat megbénító okkult hatalommal.

Pali közel tíz éven át Magyarország talán legolvasottabb újságírója volt. A romániai magyarság iránti érzékenység ébredezésének egyszerre volt kitapogatója és generátora. De az erdélyiek iránti rokonszenv nem tarthatott sokáig. És a szó pejoratív értelmében vett internacionalizmussal Bodor Pál sem élhetett huzamos időn át harmonikus házasságban. Hiába tartott ki gyakorlatilag élete végéig a szocializmus eszméi mellett, hiába kapaszkodott az MSZP-be is, fokozatosan nacionalista hírét keltették. A szocialistáknak túlságosan konzervatív lett, a konzervatívoknak túlságosan szocialista, a „magyaroknak” túlságosan „zsidó”, a „zsidóknak” túlságosan „magyar”, a kifinomultaknak túlságosan is köznapi, a köznapiaknak túlságosan is kifinomult…

Ő, aki hozzászokott a napi nyilvánossághoz, a közfigyelemhez, sőt bizonyos értelemben a hatalomhoz is (ami főként abban merült ki, hogy megpróbált segíteni mindenkin, akit arra alkalmasnak talált), fokozatosan magára maradt. Leginkább az viselte meg, hogy már segíteni sem igen segíthetett. Ez fájt a leginkább. Hiszen egész élete abból állt, hogy valamiféle messianisztikus elhivatottsággal országokon, országrészeken, szerkesztőségeken, embereken próbált segíteni. S fokozatosan rá kellett ébrednie, hogy miközben ő folytonosan használni próbált, őt is folytonosan használták, sőt kihasználták.

Nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy az első magyar demokratikus kormány négy éve után – szinte már elsöprő győzelemmel – ismét a szocialisták kerüljenek hatalomra. Az öröknek ígérkező hatalom birtokában azonban már nem volt szükség Bodor Pálokra. A mór megtette kötelességét, a mór mehetett. És ismét ment. Egészségi állapotának romlásában ez a (tényleg drámai) fordulat is szerepet játszhatott.

Megalázónak érzett helyzetében talán megfeledkezett arról, hogy millió olvasója, munkatársa, barátja szemében ő továbbra is Bodor Pál maradt. Elhitte, hogy elfeledhetik. Magasfeszültség alatt élt életében nem egyszer tévedhetett, de azt hiszem, minden tévedései közt ez volt a legnagyobb.