Tiltakozunk és tiltakozunk, mintha lenne értelme. Mintha változtatna valamin, persze könnyen lehet, hogy változtat, csak – és épp ez a paradoxon a méltánytalanság elleni felhorgadásban – a tiltakozáshoz is normális, méltányosságra hajlamos környezetre lenne szükség, hogy ereje, hatása legyen. Csakhogy ma már az aránytalanság (hogy ne használjak erősebb szavakat) a mindennapos élet részévé vált, senki sem lepődik meg ezen, mintha azt feltételeznék, hogy ez az ára a viszonylagos nyugalomnak, az erős kéznek, amely megvéd attól, ami nem is fenyeget. Mindössze arra kell figyelni, hogy lehetőleg az aránytalanság jó oldalán álljunk, de ha ez nem megy, már az is jó, ha nem tőlünk vesznek el, ha békén hagynak. Amíg van tévé, migráns és sör, addig a forradalom csak poszter a falon.

A kultúra meg mint a porcelán nipp a horgolt terítőn. Jó, hogy ott van, de ha leesik, már nem éri megragasztani.

Most épp a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE), vagyis a könyvszakma tiltakozott egyrészt az Orbán János Dénes-féle írónevelde 400 milliós támogatása ellen (a négy országos írószervezet összesen 110 millióból gazdálkodik), másrészt az újabb tockos miatt. A kormány 600 millió forintot szán Borovszky Samu 26 kötetes sorozatának (Magyarország vármegyéi és városai) reprint kiadására. Miközben a kiadvány ingyen is elérhető az OSZK honlapján digitális formában, és úgy, hogy a magyarországi könyvszakma egészének éves állami támogatása – a Márai-programot is beleértve – mintegy 700 millió forint. A mindenki által rendkívül fontosnak gondolt fordítástámogatásra pedig mindösszesen 25 millió forint jut. Nem csoda, ha mindezt a MKKE „a kiegyensúlyozott támogatási szisztéma maradékát is felszámoló durva beavatkozásnak” minősíti.

A fenti aránytalanságok önmagukért beszélnek. Teljesen nyilvánvaló, hogy önkényes döntésekről van szó, „azé a kultúra, aki kisajátítja” alapon való osztogatásról, és mélységes lenézésről azok iránt, akik nem méltók a hatalom kegyeire. A Magyar Művészeti Akadémia mintájára lesz tehát saját és minden szempontból előtérbe helyezett tehetséggondozójuk, és lassan könyvkiadásuk is, mert az öregekre és a régi szervezetekre már nem nagyon lehet számítani, rebellis mindegyik, az Írószövetséget nem számítva. A kánonokat sem lehetett olyan gyorsan újraírni, mint ahogy szerették volna, nem baj, akkor majd nevelünk mi magunk utánpótlást. A többi meg sorvadjon, amennyire csak lehet.

(A túlpénzelt tehetséggondozó ellen frappánsabb tiltakozás is született. Egy igazi civil kezdeményezés, a Független Mentorhálózat, amelynek keretében közel száz irodalmár ajánlotta fel, hogy egy évig ingyenesen segíti a pályázókat. Beszél velük szövegekről, kiadásról, átsegíti a kezdeti nehézségeken. Épp az ilyen összefogás mutatja, hogy van még remény, és Orbánék messze nem nyertek meg minden csatát.)

És csak kevesen értik, hogy a kiegyensúlyozottság hiánya, az egyenlő távolság íratlan szabályának megszegése lassan mindenre kihat. Új középkor jön, új vazallusokkal, akik most készülnek kinevelni a saját udvari bohócaikat, mert a régiekben már nem bíznak. Az új dalnok pedig ne a valóságról pengessen, hanem arról, amit elé tolnak valóság gyanánt. A könyvkiadás se legyen önjáró, különben is itt nem könyveket, hanem dísztárgyakat adnak ki: a Nemzeti könyvtártól az Alkotmány díszkiadásáig, és most az új reprint is. Legyen ott minden magyar ember polcán, nem kell forgatnia, csak legyen ott, nem is kell más. A könyvet ezzel már ki is lehet pipálni, nincs szükség ízlésre, gondolkodásra, párbeszédre művel, íróval. Mindegy, megy magától. Majd a hatalom lázad helyettünk is.

Milyen jó kis termelési regényt lehetne írni mindebből. Szinte sajnálom, hogy nem most vagyok fiatal író. Az érvényesülés ezernyi távlata nyílhatna meg előttem. És úgy tűnne, hogy talán még a lelkemet sem kell eladnom érte. Most még. 

Fotó: pecsibolcsesz.hu