Hiába nyomtam le a kilincset, a nagy ajtó nem akart megmozdulni. Ne is próbálkozzon – mondta a mellettem álló férfi, tömve van. Szétnéztem. Valóban még néhány százan álldogáltak a templom előtt és a hatalmas parkolóban, valamint az út két oldalán úgy sorakoztak az autók, hogy a legjobb esetben egy-egy biciklit lehetett volna még keresztben beszorítani.

Ez nem pünkösdi búcsú. Ez karácsonyi szentmise Csíksomlyón. Itt most mi magunk vagyunk, a csíkiak. Ha úgy tetszik, a csíki székelyek. És csak úgy csendesen elhümmögtem magamban: ha valaki negyedszázaddal ezelőtt azt mondja, hogy Csíkszeredában annyi lesz az autó, hogy nem lehet parkolni és a somlyói templomot karácsonykor többszörös gyűrűben veszik körül a járművek, akkor alighanem arra gondolunk, hogy félrebeszél.

És lám csak, miközben megy a szöveg, hogy nekünk egyre rosszabb és rosszabb, itt van ez a rengeteg autó. És a márkák, valamint a kinézetük után ítélve nem a nyugdíjasoké. Hanem a középkorúaké. A fiataloké. Akik mind bepréselődtek a templomba. Ezek tények. Nem szavak, nem szövegek.

A szöveg végét azonban a kinti hangszórókon elkapom. Jakubinyi érsek körlevelét olvassák fel, és az el-eltűnő hangból kiveszem, hogy a marosvásárhelyi katolikus líceumot – mint ahogyan a sepsiszentgyörgyi Mikót is – nem hagyjuk, nem adjuk fel. Nagyon okosan teszük – nyugtázom megint magamban, de eszembe jut: azért sem egyiknek, sem a másiknak nem kellene feledtetnie, hogy negyed század alatt hány új katolikus meg református templom épült fel, és a Székelyföldön majd valamennyi katolikus templomot újrafödtek, felújítottak, a legkülönbözőbb melegítő berendezésekkel látták el, hogy különösképpen télidőben ne csak a lélek melegéhez forduljanak a hívek. És aligha lehetett mindezt perselypénzből, minden bizonnyal a visszaszolgáltatott, több helyen iskolákként, kórházakként, vagy más intézményekként működtetett ingatlanok közpénzekből fakadó béréből is cseppen-csurran.

Nem hallottam a prédikációt – jut eszembe, pedig szívesen meghallgattam volna, mert a ferencesek nem félórákban mérik a gondolatokat, hanem röviden és tömören beszélnek. De sebaj – majd otthon a neten, hiszen minden szentmisét közvetítenek és archiválnak, Csíksomlyó, ha a maga pünkösdszombati búcsúja nem is UNESCO- listás, de szerte a világon, élőben vagy az archívumból minden szentmiséje nézhető és hallgatható.

És mivel semmi esély bejutni, eldöntöm, hogy nekilódulok a hegynek, mire pedig visszaérek, addig üres lesz a templom, és az egyik padra kihelyezett önbetevős persely segédletével majd megvásárolom az ott felsorakoztatott katolikus sajtót, a print médiát, ha úgy tetszik, amelyet az újságírói múltam és a papír iránti, bennem feltámadó nosztalgia miatt rendszeresen megveszek. És mindig megnézem, hogy a Keresztény Szóban ott van-e még az alapító főszerkesztő, Bajor Andor neve, akivel csupán kétszer találkoztam, de azokat a perceket soha nem feledem, mint ahogyan azt is szemügyre veszem: Bodó Márta főszerkesztőnek hogyan sikerül számról-számra értékes, olvasmányos folyóiratot szerkesztenie.

A folytatás most sem maradt el. Az idei utolsó számban Marton József (a kísérő címeket most elhagyom) a húsz éve alakult Római Katolikus Teológia Karra tekint vissza, és bizony érdemes elolvasni, hogy megadva az államnak, ami az államé, az egyháznak, ami az egyházé, az oktatási és más diplomáciának, ami a diplomáciáé, hogyan sikerült a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében létrehozni azt a hitoktató képzést. Erre Hodor Erika, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum pedagógusa így tekint vissza: „Hogy mi lett belőlünk? Egyesek doktoráltak, német-, magyar-, történelem- vagy vallástanárok, mások pedig iskolaigazgatók, tanfelügyelők, különböző intézmények igazgatói, vezetői, jó családanyák vagy -apák lettek.”

És megütötte még a szemem, ott, az immár üres csíksomlyói templomban egy olyan hiper-szuper grafikájú színes kiadvány, amely hónapokkal ezelőtt, fekete-fehérben, a gyulafehérvári papnövendékek lapjaként már járt a kezemben, de ettől a mégIs-től (ez a címe) majd „hanyat dobtam magam”. A hasonló megjelentetést mindeddig ugyanis leginkább a művészeti folyóiratok sajátjának tartottam – és lám, mennyire változik a világ...

Mert változik. És soha ne higgyünk annak, aki azt mondja, hogy csak rossz irányban. Szűkebb pátriánkban se hagyjuk, hogy néhány nekünk nem tetsző történés elfödje mindazokat a részleteket, amelyekért érdemes volt cselekvően élni az elmúlt negyedszázadban, és amelyek azt igazolják, hogy kisebb-nagyobb megtorpanások ugyan lehetnek, de visszaút nincs. A társadalom, az erdélyi magyar társadalom akkor is halad előre, ha menetközben sérüléseket, fájdalmakat kell legyőznie...