Mottó: Azt hittem, egy halott lap archívumában lapozni olyan, mint egy temető ösvényeit róni kegyelettel. Tévedtem: nem kegyeleti halmok – kincsek között járunk!

A döbbenet pillanatait felidézve, amikor 2016. október 8-án, szombaton nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar közélet egyik vezető napilapja, a Népszabadság felfüggesztette megjelenését, legelső gondolatom nem a kérdőjelessé vált távlatra irányult, hanem belém hasított a sejtés: és mi lesz az archívummal?

Hiszen nem csak annyi történt, hogy egy napilap nem jelent meg szombat reggel a piacon – ugyan, az ilyesmik múló pillanatok a sajtótörténetben, akár egy sajnálatos szívritmus-zavar –, a váratlan pillanattal ugyanis egycsapásra lezáródott az út a lap élő emlékezete – internetes archívuma – felé is.

Kész, elvégeztetett.

Így áll az ember, ha kedves hozzátartozóját, akivel korábban megosztott jót-rosszat, a szeme láttára hirtelen ismeretlen helyre elvonszolják, homályos és nehezen értelmezhető indoklás kíséretében. Nem idegenek a magyar történelemtől sem az ilyen, pillanatok alatt lejátszódó, gyalázatos eltűnések s ismeretes azok sorsa, akik az eltűnéseket megszenvedték.

A napokban jött a hír, hogy kiadója a volt Népszabadságot immár örök időkre elparentálta, viszont a nol.hu archívumot ingyenes hozzáféréssel, lezárt adatbázisként felszabadítja – gyaníthatóan, mintegy "humánus" gesztusként a lap felszámolása ellenében –, remélvén, hogy így kevésbé szenvedjük meg a ránk zúdított gyászt, a szellemi életet ért veszteséget. A számítás enyhén kénkőszagú, de valahogy mégis bevált: a gyászon túl érdeklődve nyílik a tekintet az újra megnyílt honlap megőrzött dimenzióira. Amelyek, ezután már csak visszafelé dokumentálnak bennünket, a majdani fejleményeket életünkből magunknak kell majd kihámoznunk, a jelen kusza történései alapján.

És mégis – induljunk el a sétán.

Kísérletképpen a nemrég elhunyt Esterházy Péter nevére keresek rá, s a szerver némi gondolkodás után sorjázva dobja föl az oldalakat:

– esszét arról, hogy az egyik legolvasottabb jelenkori magyar prózaíró, aki  56 féle irodalmi díjat vett át életében, mikor lesz névadója új magyar irodalmi díjnak? (Bárkay Tamás-Sándor Tünde: Jóleső díjeső)

– Valuska Gábor fotóművész érdekes kijelentést tett: igaz, hogy a fotós mindig a művei mögé rejtőzve marad, de ő szíve szerint azt szeretné, hogy ha valaki egy Esterházy-portréjára néz, akkor a fotós is eszébe jusson. (Borbély Zsuzsa: „Ha ránéznek egy Esterházy-képre, akkor engem is lássanak benne”)

– Heves vita afölött, vajon Esterházy portréjának megjelenése egy divatpólón kegyeletsértés-e vagy csak műbalhé a felháborodás? A cikkből kiderül, hogy a divattervező tisztelegni akart Esterházy nagysága előtt pólójával, viszont "elfelejtette" kijárni Valuska Gábornál az író portréjának felhasználási engedélyét. Az Írók Boltja pedig, amely érthetően az írófejekkel díszített pólókat szívesen forgalmazza, sajátosan ítél: „A szerzői jogi probléma más kérdés, a képet meg kellett volna venni. A felháborodás azonban butaság, örüljünk neki, hogy egy pólón egy kortárs magyar író van. Van sok minden, amin fel lehet háborodni, de ez pont nem az.” (Urbán Csilla: Műbalhé vagy kegyeletsértés az Esterházy-póló?)

– Az augusztus eleji riport a temetésről, amelyben a szerző nem szégyelli leírni címben, hogy „Újjáteremtett szavak a teremtés gazdagságáról – utolsó útjára kísérték Magyarország legnagyobb fiát" (Kelen Károly), bár a törzsszöveget elolvasva, érzünk benne némi szerkesztői túlzást.

– Remek Lengyel László-féle esszé, Esterházy eszmeiségére kihegyezve (Csak a tilos szabad már), dermesztően világos helyzetképpel indítva: Magyarországon „minden eddigi tudás és minden eddigi tudós megbukott. A képzettség és a tapasztalat nem előny, hanem hátrány. Egyetlen tollvonással tüntettek el egyetemi tanárokat az egyetemekről, bírókat a bíróságokról, közigazgatókat a hivatalokból. Miért hallgatnánk most olyanokra, akik nemcsak nem látták előre a gazdaság válságát, de mindent megtettek azért, hogy az országot tudományos alapon, szakértőként a csődbe vigyék? Miért hinnénk azoknak, akik ránk szabadították a migránsok százezreit? Nem egyebek ők, mint Európa, a multik fizetett ügynökei, akik okoskodásukkal jól kerestek a válság előtt, majd degeszre tömték magukat azzal, hogy elmagyarázták ugyanazzal a pökhendiséggel, hogy miért volt igazuk, amikor nem volt igazuk. Könyvek gyanúsak. Cikkek gyanúsak. A többség minden hiedelme, előítélete igaz. Nincs közszolgálati tapasztalatom, és erre büszke vagyok – íme, ez az új politika vezérlője. Nekem semmi részem abban, ami volt és van. Ez tesz alkalmassá arra, hogy részem legyen a leszben."

Most, a korábban el-, majd most mintegy varázsütésre előtűnt (pedig csak egyetlen ő betű a differencia!) archívum révén, mégis csak van egy halvány esélyünk arra, hogy néhány gyanús írást, gondolatot is újra megrágjunk a jelen által felkínált elképzelések mellett. És általa, nem mellesleg, tényleges részesei leszünk mindannak, ami volt és megtörtént velünk.

(Az írás a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti online lapban jelent meg december 18-án.Borítókép: Földi Imre / nol.hu)