banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

Demény Péter: A szellemi fiúöltöző

„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.

Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.

Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.

A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.

Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.

November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.

Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.

Kimaradt?