Rózsaszín és kék, nőies és férfias, gyenge és erős, passzív és aktív – mi sem egyszerűbb, mint szerepeket kiosztani külső nemi szervek alapján, majd a végeredményre hivatkozva esszencialista magyarázatokat adni a nők és férfiak közötti alapvető, átírhatatlan különbségekről.

Bár nem szívesen reklámozok hasonló, társadalmi közhelyekre építkező, ártalmas munkákat, a Harmat Kiadó rózsaszín és kék Bibliáiról muszáj írnom. Ugyanis tökéletes ábrázolásai annak, ahogyan a tudománytalan, ám kiadási lehetőséghez jutó ügybuzgók a tévedéseik terjeszteni képesek. Bár a két kiadványt nem állt módomban átlapozni, a honlapon olvasható leírás messziről árulkodik régi berögzülésekről, amelyeket a progresszív világ régen meghaladott.

A Lányok Bibliája „gyönyörű, részletgazdag” illusztrációkat kapott, amelyek „a szecesszió csodálatos művészetét juttatják eszünkbe”, az alapszínek a rózsaszín és a sárga, míg a Fiúk Bibliája „természetesen” kék árnyalatú, a képek pedig „dinamikusabbak, a témától függően komolyabbak, vagy humorosak, a tipográfia puritán”. A lányokhoz tehát a gyönyörűség, az esztétikai előny kapcsolódik, illetve a jelen nyugati társadalmi elképzelések szerint gyenge vagy gyengéd sárga és rózsaszín, míg a fiúkhoz a keményebb kék szín, a dinamikusság, vagyis aktív szerepvállalás, illetve a komolyság – hiszen a felnőtt, a nyilvánosságba való, az önálló ember lehet komoly csak.

A színekről talán sokan úgy gondolják, hogy valami misztikus vagy biológiai beágyazottságból „tartoznak” a két (sic!) nem közül valamelyikhez: a rózsaszín például, ahogy a két könyv kiadója is gondolja, a nők színe. Ennek ellenkezőjét bizonyítja Anne Fausto-Sterling Sex/Gender: Biology in a Social World című könyvében, amelyből kiderül, hogy a náci Németország óta tekintünk másként a rózsaszínre. Egy amerikai lap, a The Sunday Sentinel 1914-es cikkére utal, amelyben azt javasolják, a szülők válasszák a rózsaszínt a fiúk számára, a kéket pedig lányoknak. A Ladies Home Journal egy 1918-as cikkében azt írják, a rózsaszín határozottabb és erősebb szín, ezért a fiúknak jár, míg a kék finom és kecses szín, tehát a lányokat illeti meg. Korábban a rózsaszín és a vörös az erőt és bátorságot, a kék a hitet és állhatatosságot jelképezte, a katolikus tradícióban éppen ezért kötődik a kék szín Szűz Mária személyéhez. A harmincas években a náci Németország a rózsaszín háromszöget a homoszexuálisokhoz kapcsolta, a színt így kötve össze a nőiességgel (ami a társadalomban a mai napig megvetés tárgya – még ha az olvasó első gondolata ennek tagadása is).

Ha nyitott szemmel járunk a boltokban, messziről észlelhető, hogy a különféle játékok, ruhadarabok, de még a gyerekeknek szánt élelmiszerek is elkülönülnek, nemcsak a szín, hanem a további sztereotípiák mentén is. Hogy milyen erős a társadalmi konstrukciók hatása ránk, azt tudjuk: nem szívesen lépünk ki az adott keretekből, mert azok különféle szankciókkal járnak (bár érdekes módon az nem baj, ha egy nő férfiruhákban jár, hiszen csak „felnő”, „erős lesz” stb.).

Érdemes elgondolkodni ehhez egy 1936-os szövegen, Norbert Elias A civilizáció folyamata című könyvében találtam: „Erős férfiak nem vesznek fel pizsamát. Hálóinget hordanak, és megvetik azokat az embereket, akik olyan nőies holmikat viselnek, mint a pizsama. Theodore Roosevelt hálóinget hordott. Ugyanígy Washington, Lincoln, Napóleon, Nero és még sok más híres ember.”

A kiadó megválogatta azt is, miként kondicionálják kis olvasóikat: a lányokat családokról szóló történetekkel próbálják az általuk sorsszerűnek vélt szerepekbe szuszakolni, a fiúknak „nagy hitű, hős” férfiakról szóló részeket emeltek ki.

Az ember ezek után már csak összecsapja a tenyerét és csodálkozva kiált fel: hát már a lányok is olvashatnak ebben a liberális világban?!