Szerencse, hogy vége a magyarországi népszavazásnak, mert ha előtte írom le a nevet: Karim Rashid, akkor talán többen hajlamosak lennének azt gondolni, hogy az illető 1. migráns, aki majd maga után hozza a családját, rokonait, nemzetségét, törzsét hogy lerombolja a keresztény Európát, 2. terrorista, aki összevissza bolyong öreg földrészünkön, hogy egyetlen hivás után eldobandó SIM-kártyák tömkelegét vásárolja fel, 3. szexuálisan aberrált, aki röptében szeretne minden útjába kerülő lányt és asszonyt megerőszakolni a legfiatalabbaktól a nemzőképes kor bezártáig, hogy így is terjessze saját népét, mert a terület mindig azé, aki teleszüli. 4. két lábon járó bacillus-, baktérium-vírus- és mindenféle parazitagyűjtemény, aki egyik fertőzéshullámot a másik után indítja el, hogy puszta, kihalt területek maradjanak a nyomában, 5. csak az a szociális segély érdekli, amelyet társaival együtt elvonhat az őshonosoktól, akik emiatt előbb-utóbb fellázadnak és megdöntik a jelenlegi hatalmat, 7. ugyancsak társaival együtt elveszi a munkahelyeket a cigányoktól, akiket a huszonegyedik századi migráció kezdete előtt amúgy nagy számban alkalmaztak.

Folytassam még? Nem. Inkább leírom: az ötvenhatodik életévét nemrég betöltő, egyiptomi származású, kanadai évek után végleg New Yorkban megtelepedett Karim Rashid – persze cégeivel együtt – a világ egyik leginkább foglalkoztatott ipari formatervezője és belsőépítésze. És hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam volna, hogy neve nem szakmai, hanem közéleti szövegben valaha is elhangzik a Székelyföldön.

Márpedig ez történt. Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke a sepsisentgyörgyi Tamási Áron Színházban, a IV. Székelyföldi Grafikai Biennálé díjátadóján elmondott beszédében Karim Rashidra utalt, amikor azt emelte ki, hogy a művészetben az intelligens forma követi a funkciót, majd hozzátette: „A Székelyföldnek modern, intelligens formát akarunk. Azt akarjuk, hogy szellemileg gyarapodjon ez a régió, mert meggyőződésünk szerint, ahogy a lélek és a szellem hordozza a testet, ugyanúgy egy művelt közösség régiója az, ami fizikailag is képes a fejlődésre.”

Szíven ütöttek ezek a szavak. Semmi fenyő, semmi hegy, semmi „víz szalad és a kő marad”, semmi templom és iskola, semmi sziklaporladás és -porlasztás, semmi lármafa. Hanem csupán a megállapítás: a művelt közösség régiója képes a fejlődésre.

Nemcsak én lepődtem meg: négyen is összenéztünk a színházterem piros székein, és nem mondtunk semmit. De alighanem ugyanarra gondoltunk: többször kellene ilyesmit elmondani. Minél gyakrabban. Hogy nem az elzárkózás, hanem a nyitottság jelenti az életet. Nem annak ismételgetése, hogy itthon én vagyok a legokosabb, hanem annak elfogadása, hogy versenyhelyzetben kell állni a sarat.

Annak megértése, hogy a múlt soha nem pótolja a jelent és a jövőt, bármennnyire és szép vagy szépíthető, dicső vagy dicsőíthető. Annak belátása, hogy nem kell félnünk a más gondolatoktól, a művelt és a műveltséget önmaga hajtóerejeként felhasználó közösség csak úgy alakul ki, ha nem a köldökét nézi nap mint nap, ha nem mindig egyetlen központból elhangzó próféciákra hallgat, hanem magának a világnak az összetettségére figyel, az ott kavargó szavakra, tettekre, cselekedetekre, meglátásokra, megoldásokra, összefüggésekre, változásokra. Ha nem rázza le magáról másoknak a gondolatait valamiféle örökölt vagy belésulykolt előítéletek mentén, hanem tanul, minél többet tanul másoktól is, majd mindezek fényében alakítja ki saját értékitéleteit.

A két évente váltakozva megrendezett székelyföldi grafikai és fotóbiennálék megnevezése kissé becsapós. Aki ugyanis megnyitja a kiállítások ajtaját, nem hagyományos székelyföldi témavilággal, hanem a világ félszáznyi országából beküldött alkotásoknak köszönhetően a vizuális művészetek egyfajta keresztmetszetével találkozik. Fotókkal, amelyek az egyetemes emberit keresik az arcokban, a mozdulatokban, grafikákkal, amelyek a műfajnak azt az állapotát rögzítik, amelyben a hagyományos és a néhány évvel ezelőtt még kísérletinek mondott eljárások egymástól elválaszthatatlanná ötvöződnek.

A lengyel Kamil Kocurek kétezer eurós fődíjas, többféle grafikai eljárással készített képe egy olyan szobát ábrázol, amelyben egymáshoz tökéletesen hasonló emberkék álldogálnak a zárt térben, mintha várnák, hogy valaki játékszerekként rángassa őket. Ne legyünk ilyenek.

Fotó: furgaleria.pl / Kamil Kocurek lenygel fotóművész alkotása