Furcsa hirdetést olvastam egy brassói internetes portálon: sírgondozást vállal egy káefté, ajánlata elsősorban azoknak szól, akik külföldön élnek és dolgoznak, s erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy őseik örök pihenőhelyét rendben tartsák.

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt jelentek meg az első hirdetések, hogy idősgondozást vállalnak, főként munka nélkül maradt ötvenes-hatvanas éveikben járó nők. Aztán a külföldi, uniós, brit vagy izraeli munkaerőpiac is felfedezte a romániai gondozónőket és férfiakat, s így vált egyre nehezebbé ápolókat találni az itthon maradt öreg szülők mellé. Ezt a gondot hosszú távon az idő oldja meg.

Lassan elfogynak az eperszedők, fagyasztottzöldség-csomagolók, ápolónők, külföldön háztartást vezetők öregjei, akik már csak a postásra várnak, hogy hozza a havi nyugdíjat, no meg az egyre ritkuló telefonhívásra, hátha válthat pár szót a gyerekekkel, akik annyira elfoglaltak... Ezért nem zárja le a templomban, az esti színházi előadáson sem a maroktelefont, mert nehogy éppen akkor csengessenek, hiszen már egy hónapja nem... Mert az öregek lassan-lassan elmennek. Botorság azt hinni, hogy nem, csak azért, mert a városban több az idős ember, mint a parkban futkorászó gyerek vagy a kézen fogva sétáló tizenéves.

Nem döbbentett meg annyira, mint amennyire letaglózta a többségi társadalmat az Országos Statisztikai Hivatal jelentése. Erre számítani lehetett. Ám senki sem akarta felismerni a jeleket, senki sem akart semmit tenni a bajok orvoslására. Most a gyermektelenség Szküllája és az elvándorlás Kharübdisza közt vergődve szinte reménytelen a révbeérés. Románia lakossága az elmúlt évben 111 ezerrel csökkent. (Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen laknak összesen ennyien.) S a csökkenés nemcsak a kivándorlásnak – 58 ezerrel többen vándoroltak ki, mint ahányan letelepedtek –, hanem a negatív természetes szaporulatnak is a következménye (mínusz 75. 655 lélek!).

Ez a tendencia tovább tart majd és felerősödik, hiszen egyre inkább elöregedik a lakosság. Az idős, hatvanöt év fölötti, illetve a fiatal, tizennégy éven aluli lakosság között csaknem 400 ezer lélek a különbség. S míg a harmadik évezred első évtizedében jellemzően a család kenyérkeresője (a férj vagy a feleség) indult az Óperencián túlra – a mai Ausztria és Morvaország területén folydogáló Ober-Ennsen odébbra –, ma már mindketten az unió bevándorlóinak seregét szaporítják, így gyerekeik már ott születnek meg, s igyekeznek elfelejteni az Óperencián innen tanult nyelvet.

Iskolák, beruházások, nyugdíjak, s esetünkben egy teljes nyelvi közösség kerül így veszélybe. A folyamat természetes és megállíthatatlan. Valami hasonló játszódik le, mint az ötvenes-hatvanas években, amikor a székely falu a nagyvárosba költözött, mert a nagyváros a kényelmes vagy csak élhető élet reményével kecsegtetett. Akkor édesapám nyolc óra alatt ért haza Brassóból szülőfalujába, ma ennyi idő kell Spanyolországból Brassóba utazni. Semmi új tehát a Nap alatt.

Ám a kivándorlást megfelelő kormánypolitikával csökkenteni lehetett volna, a veszélyességi méret alatt lehetett volna tartani. A gyermekvállalási kedvet megfelelő családpolitikával hosszútávon fokozni lehetett volna. Csakhogy a mindenkori kormány a fogyasztói társadalom kiépítését látta üdvözítőnek. A nagycsalád támogatása helyett a tucatemberek elszaporodását tartotta kívánatosnak, a könnyen befolyásolható, egyéniség nélküli egyedek ugyanis ideális állampolgárt jelentenek minden olyan politikai párt, vezető számára, amely, aki bábuként mozgatná a társadalom tagjait, amely, aki uralkodni akar, nem szolgálni. Ezért sem történt semmi a hazai családpolitikában.

Most sem történik semmi a hülledezésen kívül. S holnap már késő lesz, hiszen a népfogyatkozás mértani haladvány szerint folytatódik.

Amit az állam elmulaszt megtenni, azt a piac a maga módján megpróbálja elviselhetővé tenni. Például úgy, hogy sírgondozást vállal, megnyugtatva a kivándorolt gyermekek lelkiismeretét, és némiképp feloldja a szülők szorongását: ki öntözi meg a hantomon a virágokat?

Kelet-Európa maga is holt vidékké válhat, kiürült területté, ahová ha elvetődik a közép-keleti migráns, mikor megtudja, hova jutott, sírjába ered.

Fotó: cafeblog.hu